The Art of Breaking – Első rész.

THE ART OF BREAKING
[A MEGTÖRÉS MŰVÉSZETE]

I. RÉSZ: PRETTY WHEN YOU CRY.

fandom: harry potter 

páros: hermione granger/tom denem 

műfaj: thriller, angst, suspense, AU (alternatív univerzum: mugli világ, főiskolai au) 

besorolás: +16 

idő és helyszín: 2025, valahol egy angliai főiskola 

leírás: Egy ártatlan pillantással kezdődött az egész.. ami aztán elég volt ahhoz, hogy tönkre tegye mindkettejüket örökre. 

figyelmeztetések: megszállottság, obsessed!tom denem, stalking, tom denem saját maga figyelmeztetése, egyoldalú érdeklődés, önkielégítés (említés szintjén), stalker!tom, tom azt hiszi ő joe goldberg, non-con szituációk, képzelgések, nemi erőszakról fantáziálás, sötét témák, nem viccelek amikor azt mondom, hogy sötét/beteg fic. 

megjegyzések: Végre visszatértem a blogra és ennek örömére hoztam nektek egy két részes Tomione párosítású történetet, ami kicsit talán betegre sikeredett, mint akartam. Nem fogok finomkodni: egy elég problémás és trigger warninggal teli történetet írtam meg. Hirtelen jött az ötlet, hagytam magam a legelborultabb gondolataimat belevinni, és valamennyire sikerült. :D Úgy gondolom a blogon talán ez az eddigi "legérdekesebb" történet. Mindenesetre én élveztem írni, de annyira nem mertem a betegebb gondolataimat belevinni. 👀❤ 

megjegyzések 2: Esküszöm, Dramione párosítással szerettem volna hozni ficet, de Tom és Hermione annyira megtudják az embert ihletni, hogy ez most se jött össze. :( :D Talán legközelebb! Viszont az biztos, hogy AO3-ra is felfog kerülni angolul, ugyanis elkezdtem lefordítani.

zeneajánló: A komplett Spotify lista itt elérhető, és itt alul is. ⬇️

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek hozzá! A második részt hétvégén hozom, és köszönöm szépen mindenkinek a kedves, támogató üzeneteket, amit mama után kaptam tőletek...❤

ELSŐ RÉSZ: PRETTY WHEN YOU CRY.

„You belong with me..”

Egy teljesen ártatlan pillantással kezdődött az egész. Véletlenül történt meg, egyikük részéről sem volt szándékos, mégis végérvényesen eldöntötte és megpecsételte mindkettejük sorsát. Hiába szakította meg a másik a szemkontaktust szinte azonnal, s fordult el, hogy a barátaival beszélgessen, Ő egy percre sem vette le sötétbarna szemeit a lányról. Minden egyes mozdulatát, arcának mimikáját és ajkának mozgását végigkövette tekintetével egészen addig, amíg be nem mentek a terembe, ahol már a professzor várta őket. Hullámos, kissé rakoncátlan tincsei súrolták a hátát, ahogy haladt előre a lépcsősoroknál, aztán végül helyet foglalt a második sorban barátai mellett. Ismerte őket, habár nem ugyanazon a szakon voltak, mint ők, mégis volt egy közös órájuk heti kétszer. A leghátsó sorba ült le, hogy mindent jól lásson: a táblát, a professzort, és a lányt. A lányt, aki szorgalmasan pakolta ki minden alkalommal a könyveit és a füzetét a padra, amíg a két barátja jóízűen nevetgéltek egymással. Tom kissé oldalra döntötte a fejét, hullámos fekete hajából egy rakoncátlan tincs a szeme elé hullott. Nem vette őt észre, figyelemre se méltatta. Nem, Hermione Grangert túlságosan lekötötték a könyvei és az eminens viselkedése, amit minden egyes alkalommal tanúsított az iskola folyosóit járva. Úgy ment végig rajtuk, mintha ő uralta volna az egész iskolát, pedig csak egy tudálékos lány volt, aki mindig érzékeltette másokkal, hogy ő mindent jobban tudott. Pedig a tudását, csak a rengeteg magolásnak köszönhette. 

Nem vette őt észre, nem (szinte soha) – de Tom mindig észrevette őt azok után. Ahogy mozgott, kecsesen és gördülékenyen, mégis megfontoltan, mintha minden cselekedetének célja lett volna. Ahogy a professzorokkal kommunikált, mosolygott, olykor-olykor megsimította a karjukat, aztán természetesen kinyújtotta kezét, s átvette a kitűnő és hibátlan dolgozatait, beadandóit. Amikor beharapta az alsó ajkát és rágni kezdte, közben pedig kezével a tollait forgatta idegességében, ha nem őt szólították fel. Az állandó jegeskávé rendelését, amit a sarki kávézóban szokott reggel, pontban 9 órakor kérni. A kipirult arcát és a zavarban lévő nevetését, ha egy fiú megszólította őt, vagy próbált vele flörtölni, s az utána lévő pihegéseit, amelyet Tom sokszor elképzelt egy teljesen más helyzetben éjszakánként, ha éppen nem tudott aludni. Amikor órák után Hermione első útja mindig a könyvtárba vezette, ahol képes volt a lány akár 5-6 órákat is eltölteni, miközben a könyvek között sétált vagy éppen tanult. Tom mindig a nagyablaknál lévő kis asztalhoz ült le, onnan figyelte a másikat, tökéletes rálátása volt a lányra, amint a könyvekért nyúlt, vagy éppen hajolt le. A férfinek sokszor meg kellett igazítania a nadrágját olyankor, annyira kényelmetlenné vált neki. Hányszor eljátszott a gondolattal, hogy a könyvtár legsötétebb részébe csalja a lányt, s dönti előre őt az egyik asztalon, akár még akarata ellenére is. Tom ettől csak keményebb lett. Szinte mindent tudott a lányról, még azt is, hogy az egyetemtől két utcányira lakott egy nagyobb, újépítésű lakásban, teljesen egyedül. Éjszakánként gyakran állt meg az ablakával szemközti lámpa alatt, onnan figyelte őt. Tudta, hogy általában 22 óra 30 perckor kapcsolódnak le a fények a lakásban, olyankor ment aludni. Szinte már az akarata ellenére is a lány életének részévé vált, s abból nem akart engedni. Sose gondolta volna, hogy egy ártatlan kis megfigyelés ennyire megszállottá fogja tenni. Tudni akart róla mindent – s tudott is. Eleinte a tudása és az intelligenciája nyűgözte le, aztán a pszichológia órájukon valami megváltozott. Hozzászólt, vitába keveredtek. 

Hermione Granger beszélt csak az órájukon ismét. Tom nem nézett rá közvetlenül, engedte elkalandozni sötétbarna tekintetét azokon az apró részleteken, amelyet rajta kívül senki más nem vett észre. Ahogy a lány ujjai a könyvének felnyitott lapjaira feszültek, miközben megosztotta az álláspontját mindenkivel. Az éles levegővétele, ha valaki megpróbált közbevágni és ellene érvelni, hiszen köztudott volt, hogy Hermione gyűlölte, ha nem neki volt igaza. Bosszantó kényszere volt arra, hogy mindig igaza legyen – mindenki tudta. Az a mozdulat, ahogy az egyik rakoncátlan, kócos hullámos fürtje kiszabadult a gondosan felkötött copfjából a mondandója hevében. A szabad akarat volt a vita témája, a lány úgy gondolta az emberek cselekedeteit a gondolkodás és az erkölcs vezérelte, mintsem a befolyás vagy a manipuláció. Nevetséges. Tom hangosan felnevetett a hátsó sorból, mire Hermione megállt a mondandója közepén, s tátott szájjal nézett a másikra. Először azóta, hogy hónapokkal azelőtt összenéztek. 

– Feltételezed, hogy az emberek teljesen függetlenül cselekszenek – kezdi kimérten. – Hát nem egy bájos kis illúzió? Minden döntést a tapasztalat határoz meg, külső erők alakítják. Nincsen valódi választása senkinek sem, csak annak a látszata.

Hermione teljes egészében felé fordult, szemöldökét összeráncolta kíváncsian, úgy nézett rá hosszú másodpercekig. Nem szólalt meg, csak figyelte őt barna szemeivel. Tom állta a tekintetét, s már magában elkönyvelte a nyereséget, ugyanis Hermione nem rettent és hátrált meg tőle. A férfi szinte látta maga előtt, ahogy a fiatal lány agyában vészesen forogtak azok a bizonyos kerekek. 

– Ez úgy hangzik, mintha azt mondanád, hogy az emberek csak bábok – felelte a lány, miközben tekintete a másikéba fúródott. – Vagy irányítani lehet őket.

Teremben mindenki feszülten hallgatta eszmecseréjüket, Tom enyhén előrehajolt a székében, úgy válaszolt neki.

– Úgy gondolom, mindenki lebontható különböző mintázatokra és típusokra – felelte veszélyesen halk hangon a sötéthajú férfi. – Csak meg kell tudni, ki melyik és onnantól, úgy alakítod a másik életét, ahogy szeretnéd. 

Tom a mondat végére lecsapta a tenyerét az asztalra, ujjaival lassú ritmusban kopogtatott az asztalon. Hermione arcizmai megrendültek, amit rögtön észrevett a másik – mint mindig. Állta a férfi tekintetét, hosszú másodpercekig nézte őt. 

Lenyűgöző. 

A professzor hirtelen felszólította a következő diákot, de Tom alig hallotta. Az elméje már máshol járt—már tervezett, már számítgatott. Hermione Granger nem egy egyszerű kirakós darab volt, amit a helyére kellett raknia. 

Nem.

Ő maga volt a kibaszott kirakós.

Ott minden megváltozott, a fiatal férfi addig is tudta, hogy a lány mennyire intelligens és milyen tudás hatalmában volt, de a világról alkotott nézetei meglehetősen naivak, általánosak voltak. Tisztában volt vele, hogy Hermione igyekezett mindenben a jót meglátni, igazságosan és logikusan szemlélte az embereket, s azok tetteit. Nyilvánvaló volt, hogy felfog háborodni a másik megnyilvánulásán, s Tomnak az is volt a célja. Látod, Hermione, már itt megbukik a kis naiv elméleted a világról és az emberekről. Tom mindig is úgy gondolta a világot csak meghódítani és irányítani lehetett, csakúgy, mint az embereket. Kiszámíthatóak és környezetük által kondicionáltak, így könnyen manipulálhatóak. Ő pedig imádott irányítani másokat, éppen azért bosszantotta a tudat, hogy egy valami felett nem volt hatalma. Azt a valamit pedig úgy hívták, hogy Hermione Granger. 

Nem tartozott oda, nem úgy, mint Ő. Hetekkel később Tom a szokásos helyén ült, s megint őt nézte, hófehér ujjai szorosan fonódtak a tolla köré, amit egyáltalán nem akart használni. Az előadóterem a semmitmondó beszélgetésektől volt hangos, de a lánynak szinte fel sem tűnt. Ismét a jegyzeteibe temetkezett, miközben a tolla hangosan sercegett az előtte lévő papíron, ahogy gondolatait a papírra vetette. Ajkait néha-néha beharapta, ha valami nem jutott eszébe – az volt az egyik furcsa szokása, amit a férfi megfigyelt az elmúlt hónapok során. Hajának hullámos fürjei az arcába omlottak. Tom utálta, hogy a tekintete folyton rátévedt. A pszichológia órájuk ismét úgy telt el, hogy a lány folyamatosan válaszolt a professzoruk kérdéseire, hangja egy percre sem remegett meg, mindig határozottan, megfontoltan válaszolt. A férfit idegesítette az a határozottság. Oldalra billentette a fejét, úgy tanulmányozta a másikat. Igen, valóban zseniális volt a lány, de a zsenialitás önmagában nem volt elég ahhoz, hogy kiérdemelje Tom Denem figyelmét… De akkor miért nem tudta abbahagyni a nézését? Hangosan felmordult, a kezében lévő műanyag golyóstoll kettétört. 

A kezdeti kíváncsiság és lenyűgözöttség, csakhamar átfordult másba az apró szóváltásukat követően. Egyre több mindent figyelt meg, s tudott meg a lányról. Nem azért, mert Hermione elmondta volna neki, nem. Azt soha nem tette volna. Hermione Granger olyan ember volt, aki logikával és igazságérzettel próbálta védeni magát, azt gondolva, hogy ezek sebezhetetlenné tették őt. Úgy hitte, ha elég határozott, megakadályozhatja, hogy a világ megtörje őt. De Tom tudta, hogy mindenkit meg lehet törni—előbb vagy utóbb.

Hermione könnyedén mozgott a világban, mit sem sejtve arról, hogy figyelték. Hogy ő figyelte. Látta, ahogy elpirulva a füle mögé tűrte a rakoncátlan tincseit, amikor Ronald Weasley, az egyik barátja, megölelte őt, miután ismét a lánynak köszönhette azt, hogy nem bukott meg a vizsgán. Ismerte a rutinját: mikor tanult, milyen útvonalon ment haza, milyen könyveket forgatott és vett le a könyvtár polcairól. Kiszámítható. Sérülékeny volt olyan módon, amit ő maga soha nem ismert volna be. A puszta érdeklődésből megszállottság lett, és már valami más is. Éhség, vágy, birtoklási kényszer – nem tudta minek nevezze, de ott volt. A tudat, hogy Hermione nem látta őt úgy, ahogyan ő látta Hermionét. Eszébe jutottak a viták az óráikon, amit Tom többször is szándékosan generált. Hermione azt hitte, hogy szembeszállhat vele. Nem értette, mit jelent tanulmányozva lenni, darabokra törve lenni. Nem tudta, milyen az, ha valaki birtokolja, s felette rendelkezik. A sötéthajú férfi pedig eldöntötte, hogy megmutatja neki.

Apránként kezdődött.

Egy apró cetli a könyvei között hagyva: „Ma is gyönyörű vagy.” Kibontotta, elmosolyodott. Tom látta.

Egy könyv, félig oldalra döntve a jegyzetei mellett: George Orwell – 1984. Felvonta a szemöldökét, de ajkain félmosoly volt. Tom látta, emlékszik rá.

Egy újabb cetli, de most a székén hagyva: „Tényleg varázslatos vagy.” Barna szemei kíváncsian, kissé talán idegesen néztek körbe – de Tomot meg se találták íriszei. Elrakta a cetlit, szinte összegyűrte. Tom arcizmai megrándultak. 

Egy csokor fekete és tűzvörös rózsa a lábtörlőjén egy üzenettel: „Látlak.”  Hermione kezéből kiesett a bejárati ajtó kulcsa, a csokrot villámgyors mozdulattal kapta fel és becsapta maga mögött az ajtót. Tom látta. Kattant a zár. Kezei ökölbe szorultak a lámpa fénye alatt. 

Egy szál fekete rózsa, aminek a szirmait apró darabokra tépték: Hermione már nem hajolt le érte, inkább átlépte és kulcsra zárta az ajtaját. Félt. Elkezdődött. Tom látta. Ő mindent látott.

„Valaki figyel engem.” – Halkan suttogta a barátainak az étkezőben, a férfi nem is hallotta volna, ha nem mögöttük foglalt volna helyet. Halkan kuncogott egyet, ahogy megütötte a fülét, hogy Hermione duplazárat szerelt fel a lakásának ajtajára. Megváltozott a rutinja, tudta: már nem ment el esténként szórakozni, nem töltött annyi időt a könyvtárban, s nem volt olyan helyeken, ahol könnyedén le lehetett volna rá csapni. Elővigyázatosabb lett. Tom pedig csodálta. Okos volt, erős és határozott – nyilván megérezte a veszélyt. Ám még azok ellenére is bízott a naiv kis világában és logikájában. A barátai leintették őt, szerintük túlreagálta a dolgokat. Tomot elöntötte a késztetés, hogy gúnyosan felhorkantson.

– Lazítanod kellene, ’Mione – mondta neki a vöröshajú, Ron. – Gyere velünk el bulizni, Lunáék is ott lesznek. 

Ron átkarolta a lányt, aki rögtön beharapta az ajkát zavarában. 

– Meglátom még, lehet, igazatok van – felelte végül.

Aztán hirtelen hátrafordult, a két barna tekintet összetalálkozott. Hermione akaratlanul is megnedvesítette kiszáradt ajkait, majd megeresztett egy mosolyt feléje. 

– Hello Tom! – köszöntötte.

– Hermione – biccentett a másik, aztán pár másodperc múlva a lány már visszafordult. Tom vékony ajkain széles vigyor keletkezett. Minden úgy alakult, ahogy ő akarta. 

Tökéletesen játszotta a szerepét, a lány is úgy látta őt, mint bárki más: az intelligens, mindig segítőkész és kedves Tom Denem, aki szintén iskolaelső és a legjobbak között volt. Alig várta, hogy megtörhesse Hermionét. 

Messziről figyelte őt, a barátnőivel táncolt, meglehetősen illuminált állapotban. A nevetéseik néha túlharsogták a zenét. Tom aprókat kortyolt az italából, türelmesen várt. Várta a pillanatot, amikor cselekedhet. 

Hajnali 2 órakor búcsúzott el a barátnőitől, akikkel egész este szinte egymáson tekeregtek. Ron, akiről teljesen nyilvánvaló volt, hogy odavolt a lányért, elkísérte őt hazáig. Tudta, mert követte őket. Hermione nevetéseitől zengtek az utcák. Tom megállt a szokásos helyén, majd rágyújtott. Figyelte őket. Az ajtó előtt álltak, egymással szemben. Tom szívott egyet.

Ron közelebb lépett. Hermione mozdulatlan maradt. 

Tom újabb adagot szívott a cigarettájából.

A vöröshajú férfi lehajolt és megcsókolta a lányt. Hermione átkarolta. 

Tom látta, de ő sose látta a férfit. Ahogy akkor sem. 

Egyre durvább és erőszakosabb lett, tudta magáról. 

Egy nagy kődarab, amivel betörték a lány nappalijának ablakát: Hermione senkinek nem szólt róla. Tom tudta, mert figyelte. 

Egy újabb cetli az ajtaja alá csúsztatva: „Én még mindig látlak.” A barnahajú lány aznap nem ment be a főiskolára, redőnyt szereltetett. Tom tudta, mert ő sem ment be. 

Az alaposan megírt jegyzetei a könyvtár padlóján szanaszét hevertek: Látta, segített neki összeszedni és rendbe rakni. Hermione egy apró mosollyal köszönte meg, kezével megérintette Tom felkarját.

Erősen megragadja a karját, szinte már kicsavarja, s a földre taszítja. Két kezével leszorítja a másikat, hogy még véletlenül se tudjon ellenkezni. Ajkait durván rátapasztja a lányéra, nyelvével utat tör magának. 

Enyém, enyém, enyém, enyém. 

Mormolja folyamatosan, megállás nélkül. Megmarkolja Hermione haját, magával rántja, aztán magához nyúl, hogy kicsatolja az övét. Birtokolni fogja, Hermione csak az övé lesz. Az asztalra löki, mögé lép, feltűri a másik szoknyáját és….

– Tom? – üti meg a fülét egy hang. Zavartan pillant a másikra. 

– Igen?

– Köszönöm a segítséget – mondta Hermione, majd otthagyta a férfit. 

Napokig nem küldött neki semmit, sokkal nyugodtabb volt a lány. Érezte, látta rajta. Ő viszont egyre nyugtalanabb lett. Aztán megtörtént, minden előzmény nélkül. Ron, az előadóteremben váratlanul megcsókolta a lányt. Tom elméjében valami elpattant. 

Másnap napközben jött a hír: Ronald Weasley cserbenhagyásos gázolás áldozata lett, az állapota kritikus volt. Hermione Granger megtört. Kisírt szemei végigkísérték az egész napját. Tudta, mert látta. Tom mindig látta őt – de a lány még mindig nem vette őt észre. Hálátlan.

Egy apró üzenet a könyvei tetején: „Szép vagy, amikor sírsz.” Hermione egy hangos kiáltást követően a földre söpörte a könyveit. Tom tudta azt is, mert ő volt az, aki megtörte Hermione Grangert. 

Lenyűgözte a tudatlansága. A barnahajú lány meg se rebbent, amikor belépett a könyvtárba és majdnem összeütköztek. Nem habozott, rögtön megszólította Tomot. Hangjában nyoma sem volt a félelemnek és bizonytalanságnak, egyetlen gyanakvó pillantást nem küldött feléje. Semmi belső késztetés, ami azt sugallta volna a lánynak, hogy veszélyben volt, s meneküljön. Ez tette izgalmassá. Figyelte őt egész nap, folyamatosan kereste az alkalmat, hogy szóba elegyedjen a férfivel, aki szándékosan kerülte őt. Látni akarta meddig volt képes elmenni a fiatal lány. Hermione mit sem sejtett az árnyékban leselkedő veszélyről, még ha néha érezte is. Tom látta a nyugtalan pillantásokat, az elakadt lélegzetét, ha valami zajt hallott, de semmit nem látott, vagy, ahogy az üres folyosót pásztázta, mintha arra számított volna, hogy talál valamit, ami ott leselkedett rá. De sose talált, mert a férfi mindig előrébb járt egy lépéssel. Felkészült volt, ahogy abban a pillanatban is, amikor Hermione megszólította őt, s az asztalához invitálta. Végighallgatta, ahogy a másik elmondta neki úgy érzi, hogy valaki figyelte őt és a barátai szerint túlreagálta a dolgokat. Aztán megemlítette, hogy Ron balesete szerinte nem véletlen volt. Nyugtalanabb lett, felzaklatta magát, menedéket keresett a férfinél, s azt Tom élvezte. 

– Miért pont nekem mondod ezt el, Hermione? – kérdezte kíváncsian, szinte már túl szelíd hangon.

– Mert te ugyanúgy gondolkodsz, mint én – felelte rögtön. 

Nevetni akart, nagyon is. Ó, ha te azt tudnád, gondolta magában, miközben egy apró mosolyt eresztett a lány felé, hogy megnyugtassa. Kezével megfogta a másikét, s szorított egyet rajta. „Minden rendben lesz, Hermione. Csak pihenned kell” – hitegette őt, fejében pedig már a következő lépéseket tervezte.

Hermione hitt neki. Nem kellett volna. 

Fogalma sem volt arról, hogy mi fog történni. Másnap döntötte el: ma éjjel véget vet az illúziónak, ma este végre igazán látni fogja Őt. Megtudja, ki is valójában, s azt, hogy mennyi mindent tett meg érte. Hálás fog lenni, Tom tudja. Ő mindig tudott mindent. Ma este. 

Ismét biztonságban érezte magát a megszokott rutinjában, de a lakásának ajtaját még mindig duplazárral zárta be. Tom tudta, mert több idejébe telt feltörni, mint ahogy azt tervezte. Még nem volt otthon, pár saroknyira volt, mikor a férfi megelőzte egy mellékutcában. Könnyedén csukta be maga mögött a fehér ajtót, a felszerelt zár darabjai a szőnyegen hevertek. Tekintetét lassan vezette körbe a kis helységben, a lány könyvein óvatos mozdulatokkal simított végig, kissé megbillentette őket, de csak annyira, hogy elmozduljanak a helyükről.  Aztán várt. A legközelebbi fotelben foglalt helyet, s mélyet szippantott a levegőből. Vanília és méz illata csapta meg az orrát, Hermione illata. Hangosan felnyögött, akaratlanul is megigazította magát, amint kényelmetlenné vált számára a nadrágja. Kontrolláld magad! Tom fülét cipősarkak kopogása ütötte meg, aztán kinyílott az ajtó óvatosan, megfontoltan. Helyes, gondolta magában.

Először nem látta Hermionét, ahogyan ő sem a férfit, aki kényelmesen ült a legközelebbi fotelben. Óvatos léptekkel haladt beljebb a barnahajú, remegő kezei hamar megtalálták a villanykapcsolót, aminek köszönhetően pillanatokon belül fény gyúlt a helyiségben. Nem vette őt észre (mint mindig), másra figyelt. Barna íriszeivel a könyveit figyelte, s rögtön feltűnt neki, hogy elvoltak mozdulva „T” alakot formálva. Szaggatott levegővétel csapta meg Tom fülét, elégedetten elmosolyodott. Érezte, ahogy Hermione testét átjárta a felismerés, de már túl késő volt az igazsághoz. A bizonyítékok a helyükre kattantak, a félelem apránként átvette az irányítást felette, s amint megfordult, Tom már ott állt mögötte. Akárcsak egy árnyék. 

– Végre megláttál engem – suttogta halkan, de hangjában szórakozottság csengett. 

Hermione megremegett, amint a feketehajú férfi közelebb lépett. Hófehér ujjaival, lágy mozdulattal végigsimított a másik arcán. 

– Mindvégig te voltál az – felelte remegő hangon a másik. – Te zaklattál. 

– Csak a kíváncsiság vezérelt – válaszolt Tom. – Kíváncsi voltam rád, Hermione, hogy ki is vagy te valójában. 

Gúnyosan nevetett fel a másik.

– Ezt nevezed kíváncsiságnak? – sziszegte. – Azt, hogy gyáva módon a sötétségben bujkálsz és másokat figyelsz? Ez megszállottság, nem kíváncsiság. 

Tom oldalra biccentette a fejét, majd szórakozottan pillantott le a másikra.

– Ha én gyáva vagyok, akkor te mi vagy, Hermione? Itt állsz előttem remegve, bármelyik pillanatban apró darabokra törhetnélek, mégse teszem, pedig megtehetném. Az enyém vagy. 

Óvatosan előrébb lépett egyet, aztán még egyet, s még egyet, egészen addig, amíg a másikat a falhoz nem kényszerítette. Hermione összeszorította a fogát, amint megérezte a hátánál a hideg falat. 

– Azt hiszed, nem látom az őrületet a szemedben? Te nem engem akarsz, hanem birtokolni, irányítani. 

– És így is lett, nem igaz? – suttogta Tom bársonyos hangon. – Hónapok óta én irányítom az életedet, úgy cselekszel, ahogy azt én akarom. Mindent tudok rólad, Hermione. Én mindig láttalak téged, figyeltelek. Ha tudnád mióta vágytam erre, hogy ennyire közel legyek hozzád. 

Tom erőteljes mozdulattal ragadta meg Hermione haját, majd rántotta magához oly közel, hogy az orruk szinte összeért. Fájdalmasan felkiáltott a másik, szemeit csípni kezdték a könnyek. 

– Tudod, hányszor eljátszottam a gondolattal a könyvtárban, hogy az egyik sarokba szorítalak és az asztalon keményen megduglak? Hányszor elképzeltem a csinos kis pofidat, ahogy alattam piheg, miközben fojtogatlak? Ó, Hermione, ha tudnád, mennyire élveztem, amikor vitába szálltál velem az óráinkon, szinte feltüzeltél – sziszegte indulatosan a vágytól eltorzulva a férfi, majd erőteljesen hozzányomta a testét a lányéhoz. – Érzed, mennyire akarlak? 

Hermione könnyei utat törtek maguknak, zihálása betöltötte az egész szobát. Tom kinyújtotta nyelvét, s lassú mozdulattal nyalta meg a lány könnyáztatta arcát.

– Annyira szép vagy, amikor sírsz – suttogta, Hermionét pedig nyomban elöntötte a hányinger.

– Milyen régóta figyelsz engem, Tom? – kérdezte szaggatott levegővétellel a lány.

– Elég ideje ahhoz, hogy tudjam, megjátszottad azt, hogy nem vetted észre. Elég ideje ahhoz, hogy tudjam, imádod a figyelmet. 

– Ezzel nyugtatod magadat esténként? Hogy ez nem is megszállottság, hanem inkább rajongás? A birtoklási kényszeredet pedig csak a csodálat vezérelte? – Hermione gúnyosan elvigyorodott. – Ugyan, Tom, nagyon is jól tudom mi vagy te. 

Kíváncsian pillantott rá a másik.

– És mi lennék, Hermione? – kérdezte, miközben elengedte hullámos fürtjeit. Hermione hátrébb lépett amennyire csak tudott, állát felszegte.

– Egy szánalmas, kétségbeesett férfi, aki szinte trófeaként gyűjti a gyenge lehetőségeit, mert legbelül úgy is tudja, hogy soha nem lesz az övé az, amire a legjobban vágyik. 

– És mire vágyok a legjobban? – kérdezte tetetett kíváncsisággal Tom.

Hermione ajkain egy apró, gúnyos mosoly keletkezett. 

– Hatalomra, irányításra – A lány hangja egyre magabiztosan csengett, ami nem tetszett neki. – Milyen kár, hogy most se te irányítasz, Tom. 

Az említett értetlenül meredt a nála jóval alacsonyabb lányra, aki felszegett állal nézett farkasszemet a másikkal. Barna íriszek találkoztak, s egész egyszeriben rossz érzés öntötte el, amit nem tudott hova tenni. 

Aztán Hermione felnevetett.

Először halkan, majd hangosan. 

Tom hátrébb lépett, mire a másik megadta a végső döfést.

– Ó, Tom – Hermione arcát egy percre sem hagyta el a vigyor. – Azt hitted, nem tudom? Egész végig tudtam mindent.  

„Tag, you’re it…”

note 1.: Azt hittétek gyenge Hermionét kaptok tőlem? Nahh, not in this house.:))) #bamf!hermione

note 2.: Nem is én lennék, ha nem raknék nektek be egy cliffhangert minden sztorim végére <333 

side note 3.: Lehet, csak mondom, lehet, hogy túl sok Criminal Minds epizódot néztem mostanság....