The Art of Breaking – Második rész.

THE ART OF BREAKING
[A MEGTÖRÉS MŰVÉSZETE]

II. RÉSZ: BEAUTIFUL WHEN YOU BREAK.

fandom: harry potter 

páros: hermione granger/tom denem 

műfaj: thriller, angst, suspense, AU (alternatív univerzum: mugli világ, főiskolai au) 

besorolás: +18 

idő és helyszín: 2025, valahol egy angliai főiskola 

leírás: Egy ártatlan pillantással kezdődött az egész.. ami aztán elég volt ahhoz, hogy tönkre tegye mindkettejüket örökre.

fejezet leírás: Megismerhetjük az eseményeket és a történéseket Hermione szemszögéből is. 

figyelmeztetések: megszállottság, obsessed!Hermione Granger, stalking, BAMF!Hermione, önkielégítés (említés szintjén), ooc!Hermione, stalker!Hermione, hermione pulled a love quinn move on tom, non-con szituációk, manipuláció, toxikus viselkedés, dry humping, edging.. 👀

megjegyzések: Meghoztam a második részt is, amiben Hermione szemszögéből ismerhetitek meg az eseményeket és kaphattok választ a bennetek felmerülő kérdésekre. Megmondom az őszintét, én imádtam írni Hermione fejezetét. :D Remélem, nektek is tetszeni fog. Ez a befejező rész. 

megjegyzések 2: Amint láthatjátok a blog kinézete teljesen megváltozott. Ez Leahnak és Abethnek köszönhető, akik teljesen megleptek azzal, hogy készítettek nekem egy designet személyre szabva. 🥹🥹💖 Hálásan köszönöm nekik ezt a meglepetést, hihetetlenül jól esett a lelkemnek..  Nehéz időszakon vagyok túl, amit ők is tudtak, de teljesen váratlanul ért ez a kis ajándék.🥹Remélem, ti is annyira imádjátok, mint én.💖

zeneajánló: A komplett Spotify lista itt is elérhető, de beágyaztam alulra is. :) 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek a második és egyben befejező részhez! ❤ Remélem elnyeri a tetszéseteket. 😉❤

MÁSODIK RÉSZ: BEAUTIFUL, WHEN YOU BREAK

„You belong to me…”

„– Ó, Tom – Hermione arcát egy percre sem hagyta el a vigyor. – Azt hitted, nem tudom? Egész végig tudtam mindent.”

Hermione Granger mindig is az a fajta lány volt, aki úgy gondolta, hogy a tudás nem csak hatalom, hanem túlélés is. Minden tény és ismeret, amit megjegyzett, minden ember típus, akit megfigyelt és analizált, s minden számítás, amit elvégzett egy újabb lehetőséget adott neki a tanulmányozásra. Az emberek és a helyzetek kiismerésére, no meg felismerésére. Kutatott, organizált, megfigyelt és jegyzetelt. Sokat. Egy fajta küldetésnek és kalandnak tekintette, ha már pszichológiára szakosodott. Tudta, hogy hátránnyal indult a főiskolán, amikor egyike volt azon ösztöndíjasoknak, akik a gazdagok világába csöppentek. Nekik mindig csak elég volt megvenniük a belépőt valamelyik egyetem kapujához, míg Hermionénak meg kellett érte küzdenie. Önmaga miatt tette, a túlélésért, mert a főiskola zárt falain belül farkastörvények uralkodtak. Évekkel azelőtt szerencséje volt, amikor megismerkedett Ronald Weasleyvel és Harry Potterrel, akik szintén gazdag család gyermekei voltak, szinte rögtön a szárnyaik alá fogadták őt. Hermione tudatosan választotta őket ki, ők voltak a legközvetlenebbek, legbarátságosabbak, egyértelmű volt, hogy befogadják őt. Igaza lett, jól figyelte őket meg. Apránként kezdődött az a szokás nála, észrevett mindent: 

Amikor Ron zavartan vakarta a fejét és többször nem ment el velük ebédelni az egyik kajáldába, Hermione rájött, hogy nem is volt olyan gazdag, mint ahogy azt előadta. Csődbe mentek, a barnahajú lány kiderítette.

Amikor Luna vagy Ginny a semmiből elkezdtek vele szóba elegyedni, Hermione később látta, hogy a fiúkkal beszélgettek és bőszen bólogattak. Ők vették rá a két lányt, tudta, tisztában volt vele. 

Amikor Harry túl sok időt töltött az egyik helyi klubban a fiúkkal, különösen Draco Malfoyjal. Csendben figyelte a következő alkalommal feketehajú barátját, aki egy forró csókkal köszönt el a hírhedt szőke Malfoy örököstől. Hermione elvigyorodott, mint mindig, ott is igaza lett. Egyre többször figyelt meg mindent, s mindig bejöttek az észrevételei. Sose tévedett.

Amikor észrevette, hogy az egyik szintén ösztöndíjas és iskolaelső, Tom Denem sötétbarna, már szinte ónix fekete íriszei megállás nélkül követték őt. Kíváncsi lett, elkezdte tanulmányozni őt, annyira érdekesnek találta a fiatal férfit, aki meglepő módon sok mindenben hasonlított rá. Úgy érezte, megtalálta végre a tökéletes vetélytársát, aki egyenrangú ellenfél volt számára. 

A zsúfolt pszichológiai teremben ültek, Hermione a szokásos helyén foglalt helyet, s az előadás alatt végig magán érzett egy tekintetet, de úgy tett, mintha fel se tűnt volna neki. Hallgatta a professzor előadását a kontroll és megszállottság elméletéről. Ironikus, felakart röhögni, de az túl egyértelmű lett volna. Már hetek óta követték őt a férfi szemei, tudta, mert ő is figyelt. Hamar rájött a lány, hogy Tom Denem azt hitte, ő irányította azt a játékot. Hermione pedig hagyta, hogy a férfi abban a hitben ringassa magát. Úgy mozgott, mint egy árnyék, mindig pont annyira közel, hogy érezni lehetett, de nem észrevenni. Azt gondolta a lánynak nem tűnt fel az, hogy a tekintete kicsit túl sokáig időzött el rajta, vagy amikor pár méterrel mögötte járt a nyílt utcán. De Hermione már a kezdetektől fogva átlátott rajta, mégis hagyta. Higgye azt, hogy érinthetetlen. Higgye azt, hogy ő mit sem sejt. Ez volt a terv. 

Heteken és hónapokon át játszotta tökéletesen a szerepét – a rémült áldozat, a tudatlan préda, a lány, aki egyszerűen nem tudta bebizonyítani, hogy valaki figyelte őt. Igen, Hermione hagyta, hogy Tom azt higgye, nem tűnt fel neki a férfi kezdeti érdeklődése, ami csakhamar megszállottsággá fajult. Úgy gondolta sose figyelt, pedig csak akkor figyelt igazán a lány. Tisztában volt vele, hogy ha ignorálta a másikat, akkor még messzebbre tudta lökni. Meg akarta tudni, milyen messzire volt hajlandó elmenni. Mit tennél meg a figyelmemért? Mire lennél képes azért, hogy megkaphasd a figyelmemet, suttogta maga elé, amikor a sötét szobában állt a függöny mögött, s az utcát nézte. Megint ott állt, a harmadik alkalommal feltűnt Hermionénak, érezte, hogy valaki követte, figyelte. Sose kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, ki volt az. Hunyorgott, barna szemeivel épphogy csak kitudta venni, ahogy Tom megmarkolta a nadrágján keresztül önmagát, majd sarkon fordult és elindult haza. Már a könyvtárban feltűnt neki a férfi különösen csillogó szeme – vágy. Hermione nem volt hülye, tudta, hogy Tom vonzódni kezdett hozzá a maga furcsa és beteges módján. Irányítani akarta őt, birtokolni, ami az elején megrémisztette őt, aztán történt valami az egyik pszichológia órájukon. Összeszólalkoztak, a kelleténél hevesebben. 

Ismét ő mert csak beszélni elsőként az órájukon, a többi gazdag, buta kölyök, csak hallgatott. Megosztó volt a téma: A szabad akarat. Szándékosan foglalt olyan álláspontot, ami vitát generálhatott. Feszültséget, heves szóváltást akart, s a téma pont tökéletes lehetőség volt számára, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Tom nézetei teljesen ellentétesek voltak az övével szemben. Amíg ő úgy gondolta az emberek cselekedeteit a gondolkodás és az erkölcs vezérelte, addig a híres-neves Tom Denem a befolyás és a manipuláció mellett tette le a voksát. Nevetséges. A mondandója közepén járt, amikor váratlanul egy hangos nevetés ütötte meg a fülét. Megállt. Hátrapillantott a feketehajú férfire, tudta, hogy ő volt. Ha nem játszotta volna annyira jól a szerepét, akkor elégedetten elmosolyodott volna, de nem tehette. Inkább döbbenten meredt rá.

– Feltételezed, hogy az emberek teljesen függetlenül cselekszenek – kezdte Tom. – Hát nem egy bájos kis illúzió? Minden döntést a tapasztalat határoz meg, külső erők alakítják. Nincsen valódi választása senkinek sem, csak annak a látszata.

Gyerünk, Tom, tudsz te ennél többet is! Teljes egészében felé fordult, szemöldökét kíváncsian összeráncolta, úgy nézett rá hosszú másodpercekig. Nem szólalt meg, csak figyelte őt barna szemeivel. Tom állta a tekintetét, szinte perzselte őt, ahogy ónix fekete íriszeivel oly’ intenzíven vizsgálgatta őt. Hermione önkéntelen is összeszorította a combját a furcsa érzés hatására, amely önkéntelenül járta át testét. 

– Ez úgy hangzik, mintha azt mondanád, hogy az emberek csak bábok – felelte végül, miközben tekintetét a másikéba fúrta. – Vagy irányítani lehet őket.

Mindenki feszülten hallgatta eszmecseréjüket, Tom enyhén előrehajolt a székében, úgy válaszolt vissza. Ideges volt, érzékeny pontot talált el nála. 

– Úgy gondolom, mindenki lebontható különböző mintázatokra és típusokra – felelte Tom, hangja veszélyesen halkan csengett. – Csak meg kell tudni, ki melyik és onnantól, úgy alakítod a másik életét, ahogy szeretnéd. 

Hermione egyetértett vele, de azt a világért nem mondta volna ki hangosan. Elvégre, Ő is más életét irányította azzal, hogy hagyta Denemet abban a hitben, hogy nem tudott a megszállottságáról. Gondolatai világából egy hangos csattanás rázta ki, a férfi tenyere az asztalon landolt, ujjaival lassú ritmusban kopogtatott. Hermione arcizmai akaratlanul is megrendültek, amit csak remélni tudott, hogy nem vett észre a másik. Egy utolsó közös pillantást váltottak, a két tekintet szinte égette egymást, amit végül a barnahajú szakított meg azzal, hogy elfordult. Arca kipirult és felhevült volt.

Különös.

Aznap este Hermione hosszú idő után először nyúlt magához, s élete egyik legintenzívebb orgazmusát élte át. 

Tudta, hogy a vitájukat követően Tom 360 fokos fordulatot fog venni. Kiismerte, s megfigyelte már őt annyira, hogy rájöjjön innentől még durvább eszközökhöz fog folyamodni. Nem kellett sokat várnia ahhoz, hogy megtalálja a könyvei között elrejtett cetlit, szépen lassan elkezdődött. Tom kifinomult kézírását bárhol felismerte volna, rajta kívül még talán Draco Malfoy írt annyira szépen férfi létére. Rögtön feltűnt neki az is, amikor a könyvei pár centivel arrébb lettek mozdítva. Úgy követte őt, mintha az árnyéka lett volna. Hermione belement a játékba, tudta, már túl mélyen volt ahhoz, hogy kiszálljon, de ha őszinte akart volna lenni magával, nem akarta, hogy Tom abbahagyja. Látni akarom, meddig vagy képes elmenni értem. Megszállottak lettek. Mindketten. 

Direkt beszélt hangosan az ebédlőben, Tom ugyanis a mögöttük lévő asztalnál foglalt helyet. Előadta a rettegő áldozatot, aki attól tartott, hogy bármelyik percben lecsaphat rá a veszély. Hermione tisztában volt vele, hogy szinte már túl tökéletesen játszotta a szerepét, mégis a férfinek nem tűnt fel. Teljesen megvolt győződve arról, hogy Ő irányított, pedig már rég a lány kezében volt az irányítás. Ronék szerint túlreagálta a dolgokat – nyilván ők sosem aggódnának érte. „Lazítanod kellene” mondták neki, amivel kivételesen egyetértett. Barna szemei a vöröshajú barátján állapodtak meg, úgy nézett rá a férfi, mint egy reménytelenül szerelmes kölyökkutya. Az is volt, végtére is tudta, hogy Ron vonzódott hozzá. Használd ki, még előnyödre válhat. Fejében akaratlanul is elkezdtek forogni azok a bizonyos kerekek a következő lépését tervezve, s egy hirtelen ötlettől vezérelve hátrapillantott Denemre. 

– Hello, Tom! – köszöntötte, miközben ajkait lassú mozdulattal megnedvesítette. Az említett szemei végigkövették a mozdulatot. Helyes.

– Hermione – biccentett a férfi, ajkaira egy mosolyt varázsolt. 

Igen, minden úgy alakult, ahogy azt szerette volna. 

Rengetegen voltak aznap este a bárban, mégis látta őt: Az egyik legsötétebb sarokban ült, s a drága italát kortyolgatta, miközben sötét szemeit egy pillanatra sem vette le róla. A külvilág számára úgy tűnhetett, hogy kihívó és harsány viselkedése az alkoholnak volt köszönhető, pedig Hermione csak két felest ivott meg. Semmi többet. Ron a kelleténél tapadósabb lett, már szinte bosszantotta őt, de a tervéhez szüksége volt rá. Késő volt már, mikor elköszönt a lányoktól, a vöröshajú barátja felajánlotta, hogy hazakíséri őt. Tökéletes. Kiismerte már Denemet annyira, hogy tudta követni fogja őket, akárcsak egy baljós veszedelem. 

Megálltak az ajtaja előtt, tudta mit akart Ron. Megadta neki, Tom pedig végignézte. Azt azonban Hermione nem vette számításba, hogy onnantól valaki másnak is aláírta a halálos ítéletét. 

Tom fokozatosan durvult be, ami még a barnahajú lányt is meglepte. A konyhája ablakánál állt, amikor berepült a hatalmas kődarab a nappalija ablakán. A döbbenettől percekig meg sem tudott mozdulni, némán meredt a szürke kőre, ami telibe találta az üveg asztalát is. Akkor ott először fogalmazódott meg benne, hogy talán tényleg a tűzzel játszott. Aztán megrándította a vállát, s tovább szürcsölte a reggeli kávéját, mintha mi sem történt volna.

Az ajtaja alá csúsztatott cetlit másnap délelőtt vette észre, miután visszaért a futásból. A mondatot szinte belevésték a papírlapba, oly erősen átütött a tinta a másik oldalára. Egyre messzebbre akarta őt lökni. A redőnyök késő délután kerültek fel az ablakaira, azt sugallva, hogy rettegett. Ám Hermione a lyukakon keresztül folyamatosan Tomot figyelte, aki sose mozdult el a szemközti oszlop alól. Szerepet játszottak mindketten – és élvezték. 

Dühösen pillantott le a könyvtár padlóján szétterülő jegyzeteire, amit minden bizonnyal a feketehajú férfi söpört le idegességében. Hosszú hónapok óta, ott először nem kellett megjátszania semmilyen érzelmet a lánynak: tényleg dühös volt. Övön alulinak tartotta, hogy Tom pont ott találta el, ami a legjobban fájt a lánynak: a tudása, a hatalma. Mert a saját dolgai felett Ő uralkodott és irányított. Aztán megjelent, akárcsak egy rossz ómen, s minden szó nélkül segített neki összeszedni a papírokat. Hermione haja az arcába hullott, aminek köszönhetően megengedhetett magának egy elégedett vigyort. Mindketten felegyenesedtek, tekintetük akaratlanul is összetalálkozott. Rámosolygott, kezével szándékosan megérintette a másik felkarját. Hosszan nézte a nála jóval magasabb férfit, aki látszólag teljesen elmerült a gondolatai világában. Vajon mire gondolhat? Látta, ahogy barna szemei elsötétedtek, pupillái teljesen kitágultak, állkapcsa megfeszült, a testéből pedig szinte áradt az elfojtott agresszió és feszültség. Úgy nézett le a lányra, mint ahogy a ragadozók szoktak a zsákmányukra. Érdekes.

– Tom? – kezdte halkan, mire az említett felocsúdott. 

– Igen? 

– Köszönöm a segítséget – mondta, aztán minden további szó nélkül otthagyta őt. 

Nem félt, mert nem engedhette meg magának azt az érzést, főleg azért, mert ő provokálta ki azt a szélsőséges viselkedést a férfiből. Igaz? 

Tényleg sírt, amikor meghallotta Ron gázolásának hírét. Ismét egy olyan nap volt, ahol nem kellett kivételesen megjátszania az érzéseit. Zihálása betöltötte az egész női mosdót, ahogy a mosdókagyló fölé görnyedt. Rossz ember volt, tudta magáról. Ha valaki belépett volna abban a pillanatban a mosdóba, azt gondolhatta, hogy a legjobb barátja miatt sírt. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. Nem, Hermione azért sírt, mert az irányítás kicsúszott a kezei közül. Tom irányított megint, hagyta, hogy a sötéthajú démon átvegye tőle, még ha amaz azt gondolta, végig ő mozgatta a szálakat – ó, ha tudta volna az igazat! Dühös volt, frusztrált. Mélyen beszívta a levegőt, aztán lassan belenézett a vele szemben lévő tükörbe. Többé már nem ismerte fel önmagát. 

Később észrevette a cetlit a könyvei tetején: „Szép vagy, amikor sírsz.” Az a rohadék! Hermione dühösen kiáltott fel és söpörte a földre a féltve vigyázott könyveit. Tudta, hogy figyelte őt. Tom szemei mindent láttak, ahogy Hermione szemei is. Elvesztette a kontrollt. Egyelőre. 

Sokkal egyszerűbb volt, mint gondolta. Szinte ezüst tálcán kínálta magát Tomnak, azzal, hogy kétségbeesetten loholt utána, s kereste az alkalmat, hogy szóba elegyedjen vele. Olyan volt, mintha a férfi kerülte volna, egyszerűen nem tudta leszólítani, úgy eltűnt a szeme elől. Aztán a könyvtárban majdnem összeütköztek, Hermione pedig egész egyszeriben úgy érezte magát, mintha megnyerte volna a lottót. Tökéletesen hozta a kétségbeesett, naiv, tudatlan és rettegő lányt. Magához hívta, az asztalához invitálta, nyilvánvaló volt, hogy a másik abban a hitben volt, hogy Ő irányítja az eseményeket. Őszintén elmondta a félelmeit neki, minden aggodalmát megosztotta vele, hogy azt a látszatott keltse: bízom benned. Azt mondta, amit Tom hallani szeretett volna. Azt a szerepet játszotta, amit Tom számára alakított ki. Úgy tett, ahogy azt Tom akarta volna. Végighallgatta őt, egyszer sem szakította félbe, szinte mindent elmondott neki. Ron balesetének említésére a férfi szemei megrebbentek, épphogy nem kerülte el a figyelmét. Aztán olyat kérdezett, ami teljesen váratlanul érte őt.

– Miért pont nekem mondod ezt el, Hermione?

Nem habozott.

– Mert te ugyanúgy gondolkodsz, mint én – felelte.  

Hermione nem hazudott, már korábban észrevette a közöttük lévő hasonlóságokat: mindketten szomjaztak a tudásra, ambiciózusak voltak, mindketten ösztöndíjas lehetőséggel kerültek be a főiskolára, könnyedén tudtak másokat irányítani és iskolaelsők voltak. Kíváncsiság, találékonyság, hatalom, magas szintű tudás – szinte mindenben hasonlítottak. 

– Minden rendben lesz, Hermione. Csak pihenned kell – fogta meg Tom a kezét, s szorított egyet rajta. 

A barnahajú majdnem el is hitte neki, ha nem tudta volna valójában, hogy Tom mit tervezgetett, amióta megfigyelte őt. Nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb Ő maga fog lecsapni rá. Mindketten tudták, de a férfi azt nem sejtette, hogy nem ő írta a szabályokat. 

Az irányítás izgalma szinte égett a lány bőre alatt nap, mint nap. Tom úgy hitte, hogy kiismerte őt, a mozdulatait sikeresen kielemezte, megismerte elméje legmélyebb bugyrait. Abban a hittben ringatta magát, hogy hatalma volt. De Hermione jobban tudta. Az Ő játékát játszották, akár tudatában volt Tom Denem ennek, akár nem.

Nem lepődött meg, amikor maga mögött érezte a jelenlétét. Nem lepődött meg, amikor a rövidebb utcában fordult le a sötéthajú férfi. Nem érte váratlanul a félig nyitott bejárati ajtó és a duplazár apró darabjai a földön. Akkor sem volt meglepődve, amikor barna íriszei a könyveiből formált T betűre terelődtek, vagy amikor Tom elméjében valami elborult. Addig is tudta, hogy a férfi beteges módon akarta őt birtokolni, de amint felfogta a másik obszcén mondandóját és megérezte a merevedő férfiasságát, Hermione fejében is elpattant valami. Provokálta, szándékosan hergelte a másikat, épphogy csak nem mondta ki rá, hogy elmebeteg. Egy percre sem zökkent ki a rettegő, naiv lány szerepéből, egészen addig, amíg Tom nyelvét meg nem érezte az arcán, amint a könnyeit lenyalta. Állatias, belső ösztön lett úrrá rajta, s egyszeriben Hermione már nem akart többé préda lenni, ő ragadozónak született. 

Az elégtétel és a kárörvendés érzése villámgyorsan járta át a testét, amikor Tom döbbent íriszeibe tekintett.  Hangos, gúnyos nevetése betöltötte az egész teret. 

– Ó, Tom – Hermione arcát egy percre sem hagyta el a vigyor. – Azt hitted, nem tudom? Egész végig tudtam mindent.  

– Hazudsz – jött a halk felelet, mintha csak önmagát akarná meggyőzni róla. 

Hermione előrébb lépett, miközben egy percre sem vette le a másikról a szemeit. 

– Úgy gondolod? – vonta fel a szemöldökét. – Egész végig abban a hittben voltál, hogy te irányítasz, én pedig tehetetlen vagyok. De mondd csak, Tom, ha tényleg én voltam az áldozat, akkor miért nem menekültem el? Miért nem hívtam rendőrt? Miért nem jelentettelek fel már az első alkalommal? 

Megváltozott a levegő körülöttük. A feszültség magasabb szintre emelkedett, a köztük lévő dinamika pedig megfordult. Tom Denem a saját játékát játszotta, de Hermione Granger is. Hagyta, hogy azt higgye kiismerte őt, hogy a félelem teljesen felemésztette őt. A barnahajú lány hagyta, hogy Tom azt gondolja, hogy minden egyes alkalommal, amikor habozott kimenni a folyosóra az a rettegés miatt volt. Hermione meghagyta neki a saját illúzióját, amiben a férfi azt hitte övé a kontroll, az irányítás. Egészen addig.

– Hagytad, hogy azt higgyem, én irányítok. Hagytál a saját játékomban játszani – felelte sötéten a férfi, miután megvilágosodott. – Miért?

Lazán megvonta a vállát. Amióta bevallotta, hogy egész végig tudta a dolgokat, már nem egyszerű manipulálásról szóltak a beszélgetések, hanem arról, hogy ki a dominánsabb vadász.

– Kíváncsi voltam meddig vagy képes elmenni, mennyire leszel kétségbeesett. Azt akartam, hogy felfedd magadat. – válaszolta Hermione. – Meg kell, hogy mondjam, meg is lepődtem, amikor elgázoltad Ront, de hát kellenek néha járulékos veszteségek, nem igaz?  Egyfajta megfigyelés voltál számomra.

Tom nem válaszolt, állkapcsa megfeszült, sötét szemei szinte izzottak a haragtól, s a veszteség érzésének lángjától.

– Tudod, Tom, valahol olvastam, hogy a legveszélyesebb ragadozók nem azonnal támadnak. Figyelnek. Várnak. Megszállottjaivá válnak a zsákmányuknak. Pont, mint te – Hermione szünetet tartott, majd folytatta – , pont, mint én.

Gúnyos vigyor keletkezett a másik ajkain, kezével villámgyorsan ragadta meg a lányt, aki meglepetten kiáltott fel. Hófehér, vékony ujjai nyakláncként fonódtak a nyaka köré.

– Élvezted, nem igaz? – sziszegte ingerülten a másik arcába. 

– Micsodát? – szűrte a fogai között Hermione, s megpróbálta lefejteni a másik ujjait magáról sikertelenül.

– Az üzeneteket, az üldözést és kergetőzést. A suttogásokat a sötétben és a szempárokat, amik követték minden egyes szánalmas kis mozdulatodat. Ha utáltad volna, hamarabb abbahagytad volna ezt az egész játékot. De nem tetted. Valld be, Hermione, imádtál ennyire kiszolgáltatott lenni. 

A barnahajú lány élesen vette a levegőt, de nem a félelemtől. Tom szorítása gyengült, majd végül elengedte a másikat. Hermione erőteljesen felköhögött, kezei automatikusan a nyakára siklottak. 

– Azt hitted, hogy kijátszhatsz engem? – jött az újabb kérdés a férfitól, amikor a lány nem válaszolt. 

Közelebb lépett hozzá, Tom meg sem mozdult, hagyta, hogy Hermione közvetlenül előtte álljon meg. A magabiztosság energiája szinte körbeölelte a nála jóval alacsonyabb lányt. 

– Ki is játszottalak, Tom – döntötte oldalra a fejét, majd elkezdett előre fele lépkedni, aminek hatására a férfi önkéntelenül is az ellentettjét csinálta, egészen addig, amíg a vádlija neki nem ütközött valami keménynek. Megállt, Hermione pedig taszított egyet rajta.

Az egyik kemény műanyagszéken landolt, a barnahajú kaján mosollyal az ajkain nézett le rá. Minden pillanatban, minden lélegzetvételben, amikor azt hitte, hogy ő irányított és győzött, Hermione biztosította őt arról, hogy a világa újra és újra összeomoljon. Elvette tőle az irányítást, megint. Tom pedig gyűlölte, ha nem az ő kezében volt a kontroll. Mindketten tudták, hiszen kiismerték egymást. 

– Azt akartad, hogy a tiéd legyek – kezdte Hermione, hangja veszélyesen halk volt. – Hogy is mondtad, mit akarsz velem csinálni? Megakarsz keményen dugni a könyvtár egyik eldugott sarkában? Fojtogatni akarsz, miközben én az életemért küzdök? Hevesen vitatkozni, hogy aztán otthon kiverjed magadnak a gondolatra?

Hermione átrakta az egyik lábát Tom felett, aztán lassú mozdulattal beleült az ölébe, s lábaival szorított egyet a férfi két oldalán. Hangos szisszenés csúszott ki az ajkain, a barnahajú felnevetett. Gúnyosan, hosszan.

– Irányítani akartál engem, de nézzél magadra – hajolt közelebb a másik ajkaihoz. – Még magadat sem tudod kontrollálni, Tom. 

Azzal a mondattal pedig, hogy nyomatékosítsa mondanivalóját, Hermione erőteljesen nekinyomta magát Tom keményedő ágyékához. Két kezét a férfi vállán pihentette, s kínzó lassúsággal mozgott előre, majd hátra, ajkait apró pihegések hagyták el. Megragadta a másik legnagyobb fegyverét – a hatalmát. Nincsenek varázslatok, illúziók vagy irányítások. Tom Denem, a ragadozó, aki eltervezte a legelejétől mit fog tenni teljesen megszűnt létezni, semmivé lett. Elfojtott morgását Hermione elégedetten hallgatta.

– Azt gondoltad, hogy gyenge vagyok – súgta a fülébe, amint előre fele mozgott, ajkai súrolták a másik fülcimpáját. – Milyen érzés nálam gyengébbnek lenni?

Kegyetlen elégedettséggel nézett a férfire, akit a saját játszmájában kijátszott. Tom idegesen nyelt egyet, s próbálta nem lecsukni a szemét, akárhányszor Hermione megmozdult az ölében. Egyre nehezebben bírta magát türtőztetni, keményedő férfiassága percről percre elviselhetetlenebbé vált, amit a lány is érzett. Szándékosan erősen ringatta a csípőjét, hagyta, hogy a saját szemei lecsukódjanak, s ajkát elhagyta egy hangosabb nyögés. Tudta, hogy milyen hatással volt Tomra, s élvezte, hogy ő diktálhatott. 

– Élvezed, nem igaz? – vágta vissza a lány a férfi korábbi kérdését. Tom egyre szaggatottabban vette a levegőt. – Ezt akartad egész végig, Denem.

– Ügyesen kijátszottál és elszórakoztál velem, Hermione – válaszolt a férfi, ami inkább hasonlított egy sziszegésre. – Majdnem csodállak is érte. 

Nyilvánvaló volt, hogy arra játszott a lány hagyja abba, s szálljon róla le, amíg túl késő nem lesz. 

– Csak majdnem? – nyögte ki, amint újabbat mozgott hátra. – Viccesen hangzik ez olyantól, aki másodpercekre van attól, hogy a nadrágjába élvezzen. 

– Ne akard, hogy lelökjelek magamról…. – kezdte Tom, de a másik közbevágott.

– Nem fogsz te senkit lelökni magadról – nevetett fel gúnyosan Hermione, majd megragadta a másik állát. – Már rég megtehetted volna, de nem tetted, mert mindketten tudjuk, hogy élvezed ezt az egész szituációt.

Tom nem válaszolt, felesleges volt, tudta, hogy igaza volt. Hónapok óta fantáziált különböző helyzetekről, de arra nem számított, hogy Hermione valóra váltja az egyiket, azzal is megmutatva, hogy ő irányított. Nem ellenkezett, nem is akart. Egyre nehezebben bírta magát kontrollálni, kezei akaratlanul is Hermione derekára csúsztak, akinek kipirosodott arcán elégtétel suhant át. Erőteljesebben nyomta magát a másikhoz, mozgása felgyorsult. Aztán hirtelen előrelendült, ajkát a másikéra tapasztotta és nyelvével rögtön utat tör magának. Hagyta, hogy Hermione domináljon, nem is tehetett volna mást. Éhesen kaptak egymás ajka után a maguk beteges vágyaik módján. Amint nyelvük és ajkuk forrón összeért, Hermione torkából tudatos nyögés szakadt fel, tudta mit kellett tennie, s azt is tudta mit váltott ki a másikból. Alsóneműje teljesen átázott az élvezettől, de nem érdekelte, csak Tommal foglalkozott, aki másodpercekre volt attól, hogy apró darabokban végezze. Megszakította csókjukat, s a másik ajkába suttogott. Lehelete szinte csiklandozta a férfi arcát. 

– Azt mondtad szép vagyok, amikor sírok – Hermione hangja veszélyesen halkan csengett.

Tom élesen kifújta a levegőt: hogy vereségből vagy elismerésből az már teljesen mindegy volt Hermionénak, ő már megkapta, amit akart. Oldalra döntött fejjel nézett le rá, ajkait megnedvesítette, egyenletes, szapora mozgása egy percre sem lassult le, ahogy a másikhoz dörzsölte magát. 

– De Tom – suttogta tovább – , te gyönyörű vagy, amikor megtörsz.

Hermione háta megfeszült, Tom Denem pedig megtört végérvényesen.

„Your mother said to pick the very best girl,

And I am…”

note 1: Még a történet írása közben döntöttem el, hogy egy Love Quinn féle csavart fogok berakni. :D Így inspo kredit nekik és a sorozatnak jár. Eredetileg egyébként Hermionét tényleg áldozatnak akartam, de aztán eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha egymásra találna a két beteg elme? Így lett végül két részes a sztori.

note 2: "Szegény" Tom. 😜