N̶O̶ V̶A̶C̶A̶N̶C̶Y̶:̶ 1. Rész

N̶O̶ V̶A̶C̶A̶N̶C̶Y̶:̶
I. RÉSZ

fandom: harry potter

páros: hermione granger/tom denem minimálisan.

karakterek: hermione granger, tom denem, pansy parkinson, ginny weasley

műfaj: horror, supernatural, thriller, AU (alternatív univerzum)

besorolás: +16 

idő és helyszín: 2025. október 29, valahol egy angol kisváros környéke

leírás: Egy viharos éjszaka, egy elhagyatottnak látszó útszéli motel, három fiatal nő és egy fiatal férfi. Mi baj lehetne? Semmi, hiszen úgy is csak egy éjszakára pihennek meg... Elvileg. De a motel soha nem fog már elengedni, ha egyszer betérsz oda. 

részleírás: Hermione, Ginny és Pansy egy átmulatott este után elindulnak hazafele, de a hirtelen jövő viharnak köszönhetően nem jutnak messzire, kénytelenek megpihenni a legközelebbi megállónál. A Horcrux Motelnél...

figyelmeztetések: erőszakos és véres jelenetek, gyilkosság, képzelgések, alkoholfogyasztás gyógyszerre.

megjegyzések: Hamar eltelt ez az egy hónap, emlékszem, amikor szeptember elején megírtam ezt a történetet, azt mondtam, hű de várom, hogy Halloween legyen... és pikk-pakk az lett. :D Hirtelen jött ötlet volt, sokat kocsikáztunk a nyáron, ami megihletett és így adott volt az idei év témája Halloweenre. Hagyományosan a Tom/Hermione párossal hoztam nektek történetet, immáron 3. éve már! Hihetetlen számomra, hogy így megy az idő. Valahogy úgy érzem, ők fognak maradni a Halloweeni novellák főszereplői, annyira összefort már velük és egyszerűen nem tudok már más párost elképzelni Halloweenre. :) Pedig naggggyon reménykedtem idén egy spooky Dramionéba.. :D Majd legközelebb!

lejátszási lista: elérhető itt is.

(OFF:A történetben szándékosan hagytam meg Tom Denem nevét, Tom Riddle-nek, mert a történet szálai úgy nyernek értelmet.)

Kellemes olvasást és borzongást kívánok mindenkinek! ❤🎃

Happy Halloween! 😈👻👻 

ELSŐ RÉSZ.

Mély, frusztrált sóhajok hagyták el az ajkait, ahogy próbált kitekinteni az útra a folyamatosan mozgó ablaktörlők mögül. A rádióadás már rég elhalkult, helyette apró recsegések zaja töltötte be az autót, ahogy az antennák próbáltak frekvenciasávot keresni és átváltani sikertelenül. Mézbarna szemeivel hunyorogva próbálta nézni az előtte lévő utat, amit szinte teljesen eltakart a zuhogó eső, helyette önkéntelenül is az ablaktörlők ritmusos mozgására irányította figyelmét, amik szinte megbabonázták. Minden egyes elhúzott csík, amit az üvegen hagyott a törlő, csak még jobban kiemelte számára, hogy mennyire kilátástalannak érezte a helyzetet ott, abban a pillanatban. A kormányon szoruló ujjai teljesen elfehéredtek, míg a tenyerei égni kezdtek annyira erősen markolta, miközben arra koncentrált, hogy merre is kellene lefordulnia. A jelzőlámpák halványan pislákoló fényei és a folyamatosan szakadó eső teljesen megnehezítette a dolgát. Hermione mérlegelt, aztán végül mélyen kifújta a levegőt, s balra kanyarodott. Egy kisebb tócsa verődött fel a kocsija oldalára azzal is jelezve, hogy mekkora mennyiségű eső esett le pár óra leforgása alatt. Amikor órákkal azelőtt útnak indultak a két legjobb barátnőjével semmi jelét nem látták annak, hogy hatalmas vihar közeledett volna. Aztán fél órával később, szinte a semmiből zúdult rájuk: először csak aprókat villámlott és halkan morajlott, aztán elment a rádióadás, a dörgések pedig egyre sűrűbbek lettek, s szépen lassan ömleni kezdett az eső is. Hermionét rögtön körülölelte egy baljós érzés, amit nem tudott hova tenni, miközben tovább vezetett a fokozatosan nehezedő úton. Vöröshajú barátnője, aki a kelleténél jóval többet ivott az este folyamán, csak nevetve legyintett egyet, ami rosszul esett a másiknak, amikor szóvá tette az aggodalmait.

‒ Túl sok horrorfilmet nézel, ‘Mione – kuncogott Ginny és nekidőlt az ablaküvegnek. – Ez csak egy kis eső, nem igaz, Pans? 

Hermione felnézett a hátrapillantó tükörbe, s barna szemei egy feketehajú lányon állapodtak meg. Az említett beleszívott a cigijébe, majd kifújta a füstöt. Villámgyors mozdulatokkal engedte le félig az ablakokat, hogy ne kezdjenek köhögni a füsttől.

‒ Valami olyasmi – rántotta meg a vállát, Pansy, a harmadik utas. – Helyedben inkább az útra figyelnék, Granger, nem akarok idő előtt meghalni. 

A szőkésbarnahajú lány megforgatta a szemeit, majd ismét előre pillantott és megpróbálta a lehetőségeihez képest a legjobbat kihozni magából. Negyed óra elteltével vöröshajú barátnője mély álomba merült mellette, míg Pansy szótlanul és unott tekintettel pillantott ki az autó ablakán. Egészen addig biztos volt magában, amíg le nem fordult jobbra, bár az egyre nehezedő útviszonyoknak köszönhetően már abban sem volt biztos, hogy addig jó úton haladt.

Hermione hirtelen leállította az autó motorját miután megállt az út szélén és remegő kézzel szétnyitotta a térképet, melyet vészhelyzet esetére rakott el. Abban a pillanatban áldotta magát, hogy olyan helyzetekre is felvolt készülve. Hunyorogva próbálta kivenni, hogy jelenleg vajon hol lehettek. Későre járt már az idő, az óra lassan 21 óra 55 percet mutatott, s a pislákoló lámpafényeknek köszönhetően egyre jobban kezdett elhatalmasodni a bizonytalanság és félelem érzése a lányon. Ginny továbbra is gondtalanul szuszogott mellette, még a hangosabb dörgésekre sem ébredt fel. Hermione térképet tartó ujjai megremegtek, aminek köszönhetően kissé összegyűrődött a papír, ahol fogta. Remegő kezei a mögötte ülőnek is feltűntek legnagyobb bánatára.  

‒ Tudod is, hogy merre kell menni, vagy csak tippelsz, Granger? – kérdezte Pansy ahogy előredőlt. 

‒ Szerinted, miért fogom a kezemben ezt a térképet? Mert unatkozok? – vágott vissza a lány, s felpillantott a visszapillantó tükörbe.

‒ Az biztos, hogy nem azért, mert tudod, hogy hol vagyunk – mosolyodott el gúnyosan a feketehajú, amire csak válaszként egy morgást kapott.

Hermione kelletlenül látta be, hogy bizony Pansynak igaza volt, s fogalma sem volt arról, hogy hol is voltak. Hunyorogva próbálta kivenni az előtte lévő térképen, hogy honnan indultak, melyik útvonalat követték és azt, hogy hány óra telhetett el az indulásuk óta. Felpillantott, aztán mézbarna íriszeivel kinézett a kocsi ablakán. A távolban halvány pislákolás látszott, de nem tudta jól kivenni, mennyire messze lehetett az a kis fény. Ajkait egy halk hümmögés hagyta el, aztán figyelmét ismét a kezében lévő papírlapra irányította, s akkor nehézkesen, de megpillantotta.

‒ Ó! Ha jól látom, a térkép itt jelöl egy motelt – bökött egy zöld karikára. – Szerintem ez lesz az. 

‒ Micsoda? – szólt unottan a hátul lévő lány, ahogy a táskájában kutatott.

A barnahajú felsóhajtott.

‒ Látod azt a kis fényt? – mutatott kintre Hermione. – Szerintem az lesz a motel, amit jelöl a térkép.

Hirtelen abbahagyta a kutakodást. Pansy érdeklődve húzta fel a szemöldökét, s már megakarta kérdezni, honnan tudta biztosan, hogy még abban a városban voltak, ami a térképet jelölte, de inkább lenyelte a mondandóját. Semmi kedve nem volt Grangerrel vitatkoznia, tisztában volt vele, hogy bármit mondhatott volna, akkor is a lánynak lett volna igaza. Egyedül Ginny miatt viselte el a tudálékos lányt, ő volt az, aki elhívta őt is arra a kis kiruccanásra. Beleegyezett, mert már hiányzott neki egy kis csajos kikapcsolódás, még ha az Hermione Grangerrel is társult. Néha eltudta viselni őt, bár azt sose kötötte volna a másik orrára. Mégis, abban a pillanatban a Parkinson lánynak valami nem tetszett. Mindig is jók voltak a megérzései, biztosra vette, hogy most sem volt másként.

‒ És ha inkább tovább mennénk? – tette fel a kérdést, miután megköszörülte a torkát Pansy.

‒ Nem fogunk tudni, egyre erősebben zuhog az eső – ingatta meg a fejét a másik. – És már én is kezdek kimerülni, arról nem is beszélve, hogy Ginny már rég kiütötte magát. 

A feketehajú lány nem szólt semmit, aprót bólintott végül, s hagyta, hogy Hermione elrakja a térképet, majd tovább induljon. A motor pedig hangosan felbőgött Pansy legnagyobb bánatára. Nyugtalan volt, de nem tudta megmondani miért.

Az ég sötétszürke, szinte fekete volt, ahogy haladtak előre, mintha maga az éjszaka is haragudott volna valakire. A szél vadul cibálta a fák lombkoronáit és az út mentén álló bokrok úgy hajlongtak, mintha menekülni próbáltak volna a villámok elől. A zuhogó eső ereje teljesen elmosta a külvilágot, csak a lámpák fényeinek köszönhették, hogy nem végezték valamelyik árokban. A távolban dörgés morajlott ismételten, mély és fenyegető volt, mint egy horrorfilm effektje. Az országút elhagyatott, szinte repedezett aszfaltja fénylett a ráömlő víz mennyiségétől, amit a reflektor fénye világított meg. Hermione ismét balra kanyarodott és megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amikor a korábban látott fények egyre élesebben látszódtak. Ahogy haladt előrébb fokozatosan kapcsolt lassúbb sebességre, hogy tényleg megbizonyosodjon arról, hogy egy motelt talált a közelben, s nem a szeme csalt. Csakhamar neon zöld és élénk piros színek töltötték be a látóterét a folyamatosan mozgó ablaktörlők mögül, aminek hatására leállította a motort. A motel az országúttól jóval beljebb helyezkedett el, mintha csak figyelte volna az utat, várva az eltévedt vagy megfáradt utazókat. A jelzőfények halványan vibráltak a viharban – néhány betű már nem világított, így a neonreklám csak ennyit mutatott számukra: 

🐍 "HO_ _ RUX MOT_L, 🐍

 SZAB _ _SZOBA".

A fények szinte szellemszerűen és a túlvilágot idézve világítottak a zöld és piros színekkel keverve. A főépület dőlt tetejét különböző színekben pompázó levelek borították, a barnás cserepeken az eső hangosan dobolt, akárcsak egy nyugtalan szívverés. A falak egykor fehérek lehettek, de most már inkább szürkék voltak, a vakolat pedig több helyen is láthatóan lepergett. Hermione nagy nehezen azt is megtudta állapítani, hogy a motel egy részét felújíthatták, ugyanis a másik oldalon a falakat szürke díszkövek borították és láthatóan új, fa ablakok kerültek fel. A legtöbb ablak sötét volt, néhányon levolt húzva a régi, rácsos redőny, ami a 80-as évek hangulatát idézte a lány számára. Mintha hirtelen 40 évet utaztam volna az időbe, gondolta magában, ahogy jobban odanyomta az arcát a kocsi ablakának. Pansy mögötte csakugyan az előttük lévő épületet nézte egy fintorral az arcán. A motel mögött hosszú sorokban húzódtak a fenyőfák és tölgyfák keveréke, amelyek sötét árnyékot vetettek az udvarra és magára a motelre is. A fák között elvétve megvillant egy-egy szemvillanásnyi fény, ahogy a villámok átszelték az eget. Hermione még a felhúzott ablakon keresztül is érezte a nehéz, fémes szagú levegőt, ami a viharok előtti és utáni feszültséget idézte számára. Valami vibrált a levegőben, amit egyik lány sem tudott hova tenni, amolyan földöntúli érzés kerítette őket hatalmába. Az épület parkolójában néhány elhagyatott autó állt, némelyiknek a karosszériája annyira rozsdás volt, mintha már évek óta senki nem indította volna be. Hermione számára olyannak tűnt az a kis motel, mintha maga is része lett volna a viharos tájnak, mintha nem létezne az egyik a másik nélkül. Kósza gondolatok futottak át az agyán, s önkéntelenül feloldotta a telefonját, hogy megnézze biztos ugyanazt az évet írták, mint, amikor elindultak. A feketehajú lány zavartan ráncolta össze a szemöldökét, ahogy a másikra pillantott.

‒ Mi az, Granger? – kérdezte hangjában kíváncsisággal.

Habozott a válaszadással.

‒ Semmi, csak... – kezdte, majd nyelt egyet és úgy folytatta. – Olyan furcsa érzésem van. 

‒ Ez csak egy motel, pihenünk egyet, aztán reggel tovább megyünk.

Pansy visszaemelte zöld íriszeit az épületre, amelyet egy újabb villámlás világított meg. Az egyik ablakban meglibbent a függöny. Biztos volt benne, hogy a képzelete játszott vele, mégis, nehezére esett neki is kiszállnia a biztonságot nyújtó autóból. 

Hermione futva tette meg az utat a kocsijától a motel főépületének az ajtajáig. Az eresz alatt leemelte a feje tetejéről a szürke kabátját, majd kifújta a levegőt, s kinyitotta az ajtót, ami hangos csilingeléssel nyitódott és egyben záródott mögötte. Csend fogadta, a helyiséget egyetlen pislákoló lámpa világította meg, ami annak ellenére, hogy nem volt nagy, teljesen betöltötte a teret. A motel recepciója régies stílusú volt, a falakat a szürke szín különböző árnyalatai díszítették, míg a kanapé és a kisebb fotelek szinte rikítottak a maguk sötétzöld színeikkel. A recepciós asztal mélyzöld árnyalata pár helyen már megkopott, a festékek lepattogtak faburkolatáról. A sarokban lévő kávéautomata feletti neon zöld lámpa halkan zümmögött, a lány pedig biztos volt benne, hogy már rég nem működött. Mélyen beszívta a levegőt, orrát erőteljesen megütötte az állott víz és dohányfüst szaga. Ajkain apró fintor keletkezett, s fel sem tűnt neki, hogy egy percre sem engedte el a motel hideg kilincsét. Beljebb lépett, barna szemei a falakon lévő képeken állapodtak meg, amik különböző kígyófajtát  ábrázoltak. Megelégelte a dolgot.

‒ Hello? Van itt valaki? – kérdezte hangosan, s közben ide-oda tekintett. 

Egy hang ütötte meg a fülét. Bársonyos volt, szinte kellemes. 

‒ Szép estét kívánok, Miss – szólt mögüle a hang, a lány pedig megpördült. 

Egy fiatal férfi állt vele szemben, haja és szemei oly feketék voltak, akárcsak az éjszaka, ami elől menekült. Hullámos haja oldalra volt fésülve, hófehér bőre kontrasztban állt a ruházatával, ami szintén talpig fekete volt. Jól öltözött volt, a fekete pulóver félig felvolt tűrve két karján, így Hermione tekintete akaratlanul is megállapodott a bal alkarján lévő fekete kígyótetováláson, ami nagy területen futott végig. Nyelt egyet, s barna szemeit a nála jóval magasabb férfire emelte, akinek arccsontja olyan volt, mintha kőből faragták volna. 

‒ Ó! Helló... vagyis, szép estét – motyogta zavartan Hermione, majd kimutatott az ablakon. – Ez a Horux Motel? 

‒ Horcrux – javította ki a férfi. – És igen, ez lenne az. 

A barnahajú kelletlenül pirult el, majd követte az ismeretlent, aki időközben a recepciós pult mögé lépett. Hermione megállt előtte, két kezét feltette a pultra.

‒ Szeretném megkérdezni, hogy esetleg lenne egy szabad szoba az estére? Vagyis.. inkább három. 

A magas férfi lenézett az előtte szétterülő papírokra és a feketeborítású könyvre, majd ujjait végig csúsztatta rajtuk. Hermione látta a másik mögött lógó kulcsokat, de nem szólt semmit sem. Biztos volt benne, hogy rajtuk kívül nem sokan lehettek ott. 

‒ Nagyon szerencsés vagy, pont van három szabad szobám az estére – nézett fel a férfi mosolyogva, aztán leemelt három kulcsot az akasztóról. 

Valóban szerencsés volt. 

‒ Ez nagyszerű! – lelkendezett Hermione, s arcára erőltetett egy mosolyt. – Egymás mellett vannak a szobáink?

‒ Sajnos nem – ingatta meg a fejét a férfi. – Nem tudok olyat adni, amik egymás mellett vannak.

‒ Nem gond – válaszolta a barnahajú. – Úgy is csak éjszakára maradunk itt, reggel már tovább is megyünk.

Az idegen férfi ismét elmosolyodott, ám volt valami nyugtalanító a mosolyában, amit a másik nem tudott hova tenni. Erősen rászorított a kulcscsomókra. 

‒ Természetesen. 

Névtábla után kutatott, de nem talált egyet sem – se a pulton, se a férfi pulóverén. Már éppen annyiban akarta hagyni a dolgot, amikor megakadt a szeme valamin a legközelebbi asztalon. A szalagcím vastag, fekete betűkkel kiáltotta:

MARVOLO ÚJRA LECSAPOTT. 

Hermione lefagyott, arcáról eltűnt a mosoly és a fejében vészesen kongani kezdtek a harangok. Tűnj el innen! MOST. A férfi követte a másik tekintetét, aztán halkan kuncogott egyet. Felé kapta a fejét.

‒ Kisvárosok – ingatta meg a fejét kuncogva. – Mindig valami dráma.

Hermione kezébe vette az újságot.

‒ Ki az a Marvolo?

A férfi nekitámaszkodott a pultnak, s egy mozdulattal arrébb tolta a vezetékes telefont. Hangja laza volt és gépies – mintha begyakorolta volna a szöveget. 

‒ Helyi legenda. Amolyan sorozatgyilkos. Az évek során többen is eltűntek a környéken. Azt mondják nem hagy nyomot maga után.

Fekete íriszei élvezettől csillantak meg, ahogy a lány kezében lévő újságot figyelte. 

‒ Amióta az eszemet tudom a családom mindig mesélt róla valami rémisztőt. 

‒ Te itt nőttél fel? – kérdezte rögtön Hermione, amit aztán meg is bánt. 

‒ Évtizedek óta a családomé a Horcrux – vont vállat. – Amolyan családi biznisz, nagybátyám nevelt fel és a halála után én vittem tovább a helyet. 

‒ Nem is igazán néztem merre megyek ebben a nagy viharban – nevetett a másik. – Szóval, nem figyeltem, hogy mi a neve a helynek és a városnak. 

Újabb kuncogás üti meg a fülét, már megbánta, hogy megemlítette neki.

‒ Igazán? – döntötte oldalra a fejét a férfi. – Nos, hát akkor hadd mutassam be neked Roxmortsot. Igazi országúti kisváros, semmi varázslatos vagy érdekes nincs benne. Én pedig Tom vagyok, Tom Riddle. 

‒ Hermione Granger – mondta, majd hozzátette. – Egyébként a rendőrség sose kapta el? Marvolót? 

‒ Megpróbálták – válaszolta Tom, szemei sötéten csillogtak. – De Marvolo okos. Beolvad a környezetbe. Már, ha valós a történet. 

Volt benne valami különös és furcsa, ahogy azt a mondatot kiejtette a férfi. A cikkre pillantott, nem voltak benne fotók, csak homályos részletek – áldozatok az erdőben vérbe fagyva, különböző rituáléhoz szükséges eszközök, nincsenek tanúk, se nyomok és ujjlenyomatok. Hermione tudta, hogy így is túl sokat kérdezett, de nem tudta megállni.

‒ Szerinted igaz?

‒ Úgy gondolom, az emberek azt látják, amit látni akarnak – válaszolta kimérten. – A félelem jó hír a címlapokon.

Hermione fürkészően tanulmányozta Tomot. A hangja túl nyugodt volt, de az ujjai egyenletes ritmusban kopogtak a pulton, mintha várt volna valamire. Éppen szólásra nyitotta a száját újból, amikor csilingelés ütötte meg a fülét. Mindketten az ajtó felé kapták a tekintetüket – mint akiket rajta kaptak. 

‒ Granger! Minden rendben? – kérdezte Pansy, akinek fekete haja ázottan tapadt az arcához és homlokához. – Jó estét – tette hozzá, amikor észrevette Tomot a pultnál. Csak egy biccentést kapott válaszul.

‒ Igen, egy kicsit elkalandoztam a helyi legendákban – nevetett zavartan, s felmutatta az újságcikket. – Itt vannak a kulcsok, már megyek is. 

Pansy egy utolsó pillantást vetett még Tomra, aztán minden további szó nélkül kifordult a helyiségből. Az ajtó hangos puffanással csukódott be mögötte. 

‒ Nos, hát – hajtotta össze az újságot. – Remélem, nem találkozok Marvolóval.

‒ Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – Tom ajkain félmosoly játszott.

A lámpa fénye halványan pislákolt, ahogy a kávéautomata hangos recsegésbe kezdett. Önkéntelenül is megugrott, kezét a szívére helyezte. A férfi nem szólt semmit, csak tovább mosolygott. Hermione szintén hamis mosolyt varázsolt ajkaira, aztán megfordult, hogy kövesse barátnőjét. Valami nem stimmelt, nem volt biztos benne, hogy a vihar miatt volt-e… Vagy a férfi miatt a pult mögött.

‒ Jó éjszakát, Hermione – szólt utána Tom, hangja csengett a szórakozottságtól. 

Biztos volt benne, hogy nem lesz jó éjszakája. 

Ahogy kiért a motel recepciójáról rögtön feltűnt neki két dolog: Az eső továbbra is megállíthatatlanul zuhogott, Pansy pedig a veranda alatt lévő egyik padon üldögélt, Ginnyvel, aki fáradtan dörzsölgette szemeit.  Másodpercek sem teltek el, a Parkinson lány letámadta. 

‒ Mondd, Granger, te egyébként normális vagy? – sziszegte idegesen. – Nem akartad volna még a fél életedet elmesélni egy vadidegennek? Vagy esetleg behívni velünk aludni?

‒ Csak beszélgettünk, Parkinson. – Hermione megforgatta a szemeit, majd félrelökte a másikat, ám Pansy ismét elé állt. 

‒ Leszarom mit csináltatok – vágta rá. – De legalább fél órát vártam, - helyesbítek – vártunk a jéghideg kocsiban, mert még a kocsi kulcsot is képes voltál magaddal vinni!

‒ Ez mind elkerülhető lett volna Parkinson, ha nem indulunk el – mondta Hermione, ahogy az egyik kulcsot nekinyomta a feketehajú lány mellkasának. 

‒ Minek jöttél akkor el? Téged amúgy sem hívtunk volna el, de Ginny erősködött...

‒ Pansy! – szólalt meg erélyes hangon hirtelen Ginny. – Fejezzétek be, rohadtul nincs egyikünknek se szüksége most erre. 

A vöröshajú fájdalmasan masszírozta a fejét, ajkain állandó fintor volt, ami a sok alkoholnak volt köszönhető. 

‒ Itt ragadtunk az éjszakára és kész, semmit nem tudunk már tenni ellene – folytatta Ginny, közben pedig a táskájában kotorászott fájdalomcsillapító után. – Külön szobánk van, mindannyian tudunk normálisan pihenni. Ha pedig valami baj van, írjatok a csoportba. 

Pansy és Hermione némán hallgatták barátnőjüket, a szemkontaktust egy percre sem szakították meg egymással. Míg a feketehajú szemei kárörvendően csillogtak, hogy beszólhatott neki, addig a barnahajú lány tekintete villámokat szórt. 

‒ Hol vagyunk egyébként? Mi a nev... – kezdte Ginny a mondandóját, amíg meg nem akadt a szeme az egyik tartóoszlopon lévő plakáton. – Horcrux Motel: ahol a lelked egy darabja mindig ottmarad.

‒ Roxmortsban amúgy – tette hozzá még Hermione.

‒ Fergeteges – válaszolta unottan Pansy, ahogy elfordult a harmadiktól. Halvány mosolyt varázsolt bordó színben pompázó ajkaira. – Enyém a 7-es szoba.

‒ 13-as szoba – felelte Ginny, miután elvette az utolsó előtti kulcsot barátnőjétől. 

‒ Enyémen nulla van – ráncolta Hermione a szemöldökét, ahogy megforgatta a kígyós kulcscsomót. 

Rögtön Pansyra pillantott, akinek az ajkain gúnyos vigyor szélesedett ki, a lány pedig már előre sejtette, ha nem lett volna ott Ginny, biztos, hogy valami epés megjegyzést tett volna a kapott számra. 

‒ Reggel 6-kor itt találkozunk a bejárat előtt, oké? – mondta Ginny fáradtan, kezében két fájdalomcsillapított szorongatott. – Ha pedig bármi van, tudjátok, mit kell tenni.

A két lány bólintott, aztán némán figyelték, ahogy Ginny megkereste a legtávolabbi szobát, majd a kulccsal együtt eltűnt az ajtóban. Pansy csak arra a pillanatra várt, meglengette a kulcsát Hermione orra előtt és elvigyorodott.

‒ Szerintem kérj egy új szobaszámot, úgy is elég jóba lettél azzal az ijesztő fazonnal, biztos találsz valami módot arra, hogy rávedd, cserélje ki... ha érted, mire gondolok.

Hangosan felkuncogott a feketehajú lány Hermione elpirult arcát látva, majd minden további szó nélkül elindult ő is megkeresni a szobáját. Másodpercek és hat ajtóval arrébb, Pansy a motel felújított részénél lévő egyik ajtónál állt meg. Kezével intett egyet a másiknak, majd belökve az ajtót, eltűnt Hermione barna íriszei elől. Hangos sóhajtás csúszott ki ajkain, ahogy elnézett a távolba. Sötétkék Dodge Ramcharger autóját teljesen eláztatta a zuhogó eső, a motel parkolója melletti fák veszélyesen hajladoztak az erős szélnek köszönhetően. Borzongás futott rajta végig, s lenézett a kezében lévő kulcsra. A 0-ás szám gúnyosan tekintett rá vissza, mintha csak azt üzente volna neki, hogy „jelentéktelen vagy”, akárcsak maga a számjegy. Elhúzta a száját, aztán elindult megkeresni a szobáját. Lélekben már felkészült a sok gyaloglásra, amikor is megpillantotta a recepció melletti legelső szoba ajtaján lévő számjegyet.

H0 SZOBA

🐍

Vegyes érzelmek kavarogtak benne, ahogy az ajtón lévő feliratot bámulta. Olyan érzése volt, mintha a vesztébe sétált volna bele. A kilincs jéghideg volt, s ahogy megérintette kezével a libabőr végigfutott a testén. Idegesen nyelt egyet, aztán belépett a helyiségbe. Észre sem vette, hogy nem messze tőle, minden mozdulatát figyelemmel kísérték. 

A motelszobába benti levegője enyhén dohos szagú volt, mintha a falak magukba szívták volna a régmúlt időket. A mennyezetről lógó lámpák gyengén vibráltak, árnyékokat vetve a kopottas, szintén mélyzöld színű bútorokra. Hermione nem tudta eldönteni, hogy akkoriban, amikor a motel épült csak az az egy színárnyalat volt elérhető, vagy egész egyszerűen a Riddle család rajongott a zöld színért és a kígyókért. A szoba üresnek tűnt, mégis volt benne valami, amitől borsódzott a lány háta. Mintha ott lett volna vele egy lélekdarab. Egy régi bőrkanapé állt a sarokban, mellette egy kis asztal helyezkedett el, rajta egy fekete porcelánváza, amiben elszáradt virágok maradványai pihentek. Némelyik szirmon megszőtte már magát a pókháló. Beljebb lépett, aminek hatására a padló éles recsegésbe kezdett, mintha tiltakozott volna minden mozdulata ellen. A háta mögött halkan nyikordult az ajtó, mintha valaki utána lépett volna. Hermione azonnal megfordult, de csak a félhomály fogadta. A szíve hevesen vert, szinte már a torkában dobogott. Próbált megnyugodni, de a csend túl mély volt. Nyugalom, ez csak egy régi motel, nyugtatta magát, miközben leült a szoba közepén lévő ágyra. Ujjaival gyengéden végigsimított a pamutágyneműn, ami ezüst és zöld csíkos volt. Érezhető volt rajta, hogy már régi és többször kimosták a nem megfelelő hőfokon. Hermione egy utolsó pillantást vetett a csoportbeszélgetésükre, majd amikor látta, hogy nem volt új üzenet, minden további nélkül lezárta azt és az ágy melletti komódra helyezte. Halkan sóhajtott, ahogy elfeküdt a kényelmetlen ágyon, cipőjét lerúgta a lábáról, majd magára húzta a takarót. Egyszerűen nem jött az álom a szemére, hiába pislogott vagy dörzsölte barna szemeit, nem mert elaludni. Nyugtalanította a hely, valami nem volt rendben vele. Tomra gondolt a tulajdonosra, akinek ónix fekete szemei szinte sugározták a veszélyt. Hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy nem találta jóképűnek a fiatal férfit, ám mégis volt benne valami, ami aggasztotta, s már nem is tartotta hirtelen olyan helyesnek. Egy éles villámlás töltötte be a szoba egyik felét, Hermione legutolsó gondolatai a motel és Tom körül voltak, míg el nem nyomta őt az álom. A függönyök gyengéden libbentek meg a mögöttük álló alak előtt. Szótlanul nézte ónixfekete szemeivel az ágyban forgolódó lányt, aki úgy nézett ki, mintha éppen egy rémálomba csöppent volna. Ajkain hideg mosoly terült szét, eljött az idő. 

Valahol a motel legvégében, a 13-as szoba ideiglenes vendége egy éles fájdalomra riadt fel. Ginny hangosan szisszent fel, ahogy az ágyból kiálló egyik rugó megvágta a bal alkarját. Zöld szemeivel hunyorogva tekintett a telefonjára, amin 23 óra 23 perc volt pontosan. A két fájdalomcsillapító, amit a fejfájására vett be megtették a hatásukat: olyannyira kiütötték őt, hogy látása még mindig zavaros volt, csak homályos pontokat látott maga előtt. Hangosan felnyögve fordult át a hátára és szorította a tenyerét a vérző sebre. 

Még mindig zúgott a feje, folyamatosan hasítottak bele az éles fájdalmak. 

Még mindig csak halvány, elmosódó alakokat látott maga előtt.

Még mindig forgott vele a motel 13-as szobája.

Még mindig rossz ötletnek tartotta, hogy alkoholra fájdalomcsillapítót vegyen be. 

Fordult egyet, aztán tompa puffanással landolt a poros fapadlón, amitől rögtön köhögnie kellett. 

‒ Kurva életbe... – suttogta félig nyögve, ahogy a hasára átfordult a koszos földön.

Aztán zöld íriszei megakadtak valamin... Vagyis valakin. Egy magas fekete alak állt az ajtó előtt, de teljesen elmosódott volt a lány számára, nem tudta kivenni az arcát, se a ruházatát. Előrébb lépett az illető. A vöröshajú összeráncolta a szemöldökét, feljebb tornázta magát, amennyire sajgó karja engedte. 

‒ Harry? – kérdezte zavartan, amikor kivette az illető fekete hajszínét. 

‒ Akár – suttogta az előtte álló, aztán leguggolt elé, kezét kinyújtotta. – Add a kezed, Ginny. Add nekem a lelked. 

Ginny pedig belecsúsztatta tenyerét a másikéba, anélkül, hogy feltűnt volna neki a sercegő lámpafényben megcsillanó, hosszú konyhakés és a vörösen izzó szempár.  

‒ Hova megyünk? – jött az újabb kérdés a lánytól, ahogy a másik az ajtó felé kezdte húzni őt.

„Harry” nem válaszolt, egészen addig, amíg el nem értek az ajtóhoz, aminek a vöröshajú lány rögtön nekidőlt. Szabad kezét verejtékező homlokára tapasztotta, s egy szisszenés hagyta el ajkait, ahogy megfordult. Mögé lépett a férfi, jéghideg kezét a lány vállára tette. 

‒ Oda, ahova a lelkek megnyugvást találhatnak – suttogta a fülébe. 

Aztán lesújtott. A hosszú, pengeéles kés megcsillant a villámlásban és fájdalmasan találkozott a másik testével. Először fel sem fogta, mi történt. A vér lassan szivárogni kezdett a mély sebből, a fájdalom villámcsapásszerűen járta át az amúgy is gyenge testét, Ginny pedig egy elhalt sikítást követően összerogyott a motel fapadlóján.

─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───

GINEVRA WEASLEY.

─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───

Magyarázatok, érdekességek:

1. Igen, szándékosan hagytam meg Tom eredeti nevét (angolul: Tom Marvolo Riddle). Nem akartam Voldemortot berakni neki, az már kicsit elcsépelt.. kellett valami új, így maradtam a második nevénél és legyünk őszinték: Marvolo jobban hangzik, mint a Rowle (magyar fordítás). :D

2. A szobaszámoknak jelentésük van. Ginny - 13, a balszerencse szimbóluma, Pansy - 7, mint a horcruxok száma, Hermione - 0, a semmi, a jelentéktelenség szimbóluma, utalva a lányokkal való kapcsolatára/érzelmeire.

3. Szerintem Abigail Cowen tökéletes Ginny lenne, nekem ő fancastom. <3 Mindegyik fejezet végén lesz egy-egy karakterposzter, mert túl sok képi anyagot készítettem a sztorihoz.... :D