I met my younger self for a coffee

TALÁLKOZTAM A FIATALABBIK ÉNEMMEL EGY KÁVÉRA

fandom: original, kihívás [Abeth által inspirálódva]

műfaj: általános, személyesebb írás

besorolás: +12

idő és helyszín: Szülővárosom, jelen idő. 

leírás: Találkoztam a fiatalabbik énemmel egy kávéra és beszélgettünk. Sokat. 
figyelmeztetések: testképzavar, önmarcangolás, megfelelési kényszer (említések során).

egyéb megjegyzések: Abethnél láttam ezt a legújabb kihívást, ami most nagy népszerűségnek örvend, végül én is kedvet kaptam hozzá és egy ültő helyemben pár óra alatt megírtam 6 oldalt. Ami kész csoda. Bezzeg a történeteimnél nem megy ilyen jól... :D Érdekes "kaland" volt ez a kihívás. Mialatt írtam rá kellett jönnöm, hogy sok bennem még a keserűség bizonyos emberek felé, na meg sok feldolgozatlan problémám van, amiről tudok, de nem szeretek beszélni róla. Ilyen a testképzavarom is, tudom, hogy van, de igyekszem kizárni, csak sosem sikerül (mentségemre szolgáljon kárt nem teszek/tettem soha magamban! csak nem vagyok megelégedve magammal, kövérnek látom magam (pedig nyilván nem vagyok az) és folyamat keresem a hibáimat). 

Mivel eléggé személyes lett ez az írás, félve osztom meg, egy-két sornál direkt lettem túl őszinte (ilyen az, ahol kitérek a kilóimra, mert tudom, hogy vékony vagyok, mégis folyamat "problémázok"). Lehet kapok érte hideget-meleget, de mindenképp megosztom, úgy érzem meg kell. Változtatnom kell, el kell fogadnom magamat, s úgy érzem, ez egy kellő löket.... Hogy kiírhattam magamból. 

❤️❤️❤️

Meghívtam a fiatalabb énemet egy kávéra, ha már úgy is kávéfüggő vagyok, mi másra hívtam volna meg? Van, ami nem változott az évek során, mint például a kávézási szokásom. 

Ő kicsit késik, legalább öt percet, míg én már tíz perccel korábban megérkeztem. Sokat gyakoroltam a pontosságot, s láss csodát! Én értem ide előbb kivételesen. A kisvárosunkban lévő törzshelyünkön vagyunk, a Central Café-ban, mindig itt bandáztunk a baráti körrel, ám ezeknek már csak halvány emlékeit látom a hely egy-egy pontjain. Mosolyogva lép be és keres engem a tekintetével, s amint megtalál, elfoglalja a velem szemben lévő üres helyet. Rojtos, fekete kistáskáját maga mögé helyezi és kivasalt barnahaját hátra dobja. Én is rámosolygok és végig nézek rajta. 

Ő pár kilóval vékonyabb, mint én, de tudom róla, hogy így sincs megelégedve magával, mennyi is lehet? 42 kg-val ballagott el pár hete a gimiből, legalábbis azt ecseteli, amint észrevette, hogy végig mértem őt. Én most 48 kg vagyok így tíz év elteltével, és még mindig fájdalmasan megszállottan nézem a kilóimat és a testem minden porcikáját, ugyanakkor mégis mindent megeszek. Sötétbarna hosszú haja ki van vasalva, csakúgy, mint most az enyém – ám az én hajam sokkal erősebb lett az évek során, miután vállig érőre levágattam egyszer. Az övé vékonyszálú, ráférne egy apró hajvágás a végeire, de szerintem ezt ő nem veszi észre, annyira szereti a hosszú haját. Mindketten fekete nadrágban vagyunk, ő szürke felsőben van, én sötétzöld garbóban, ez lett az évek során az új kedvenc színem és védjegyem. Egymásra nézünk.

Ő félénkebb, visszahúzódóbb, én magabiztosan méregetem, már szinte kritikusan. Önmagam legnagyobb kritikusa vagyok, mindketten tudjuk. Ő jegeskávét kér, én szintén azt kérem, mire őszinte mosoly jelenik meg ajkain. Ennek hatására önkéntelenül elmosolyodok én is, mályvaszínre festett ajkaimat kíváncsian harapom be, mert tudom, hogy mi lesz az első kérdése és várom is. Előrébb hajol, hangja halkan cseng, ahogy megkérdezi, hogy „Ugye lesz pasim?”. Ó, drága gyermekem! Hangosan felnevetek, mire ő hátrébb mozdul és megrökönyödve tekint rám. Lassan bólintok egyet. 

– Igen, lesz. 

Megkavarja a jegeskávéját és a tejszínhabot leeszi a tetejéről. Én némán figyelem és hallgatom, ahogy ecseteli, hogy véget értek az írásbeli és szóbeli vizsgák, mindenből azt a jegyet kapta, amit szeretett volna. A legbüszkébb az emelt angol érettségijére és egyben B2-es nyelvvizsgájára. Aztán szóvá teszi azt a fiút, akiről legszívesebben hallani sem akarnék. Még mindig csak akkor ír neki a srác, ha hiánya van, de azért elmondja neki, mennyire fontos számára. Megrázom a fejem, legszívesebben megpofoznám, hogy térjen észhez, de majd tanul a hibáiból, mert bizony fog belőle tanulni. Látom, hogy bántja a dolog, így beavatom a dolgokba. Kíváncsian pislog, annyira reménykedik benne, hogy több is lesz köztük. Néha kellemetlenül gondolok vissza, milyen love-sick puppy voltam. Bár felpofozott volna a legjobb barátnőm, vagy hallgattam volna rá, hogy csak kihasználtak.

– Nem ő lesz a pasid, ő sose fog az lenni – mondom neki. – De 2 évvel később, mikor már teljesen elfelejtetted őt, felfog téged hívni, ám neked fogalmad sem lesz arról, hogy ki hív téged. Még a hangját sem ismered először fel, csak, amikor közli a nevét. Aztán képzeld! Megfogod neki mondani, hogy vannak fontosabb dolgaid is az életben, minthogy találkozz vele. 

Kikerekedik a barna szeme a szemüveg mögött, száját döbbenten eltátja és hangosan felnevet. De azért látom a szemében az átsuhanó szomorúságot, viszont csak évekkel később fog rájönni, hogy jobb ez így – hogy nem lett belőle kapcsolat, de tanulópénz volt számára. 

– És mi lesz az egyetemmel? Jó lesz a nappali képzés? – kérdezi izgatottan, s érzem fájni fog letörni a lelkesedését. 

Átnyúlok az asztalon és megfogom a kezét, most először érzem azt, hogy elönt a szomorúság. Vigyáznom kell, mit mondok, mert könnyen útnak indulhatnak a könnyeim. Arrébb tolom a két jegeskávés poharat.

– Az érettségi után OKJ képzésre fogsz menni, mint pedagógiai asszisztens – kezdek bele. – Szeretni fogod, de sajnos otthagyod a képzést.

Tartok egy kis szünetet, miután nagy levegőt veszek. Elakarnám neki mondani, hogy mi fog történni, de a torkom szorít és fojtogat. Nyelnem kell újra és újra. Várakozóan néz rám, nem vagyok benne biztos, hogy tudnia kellene erről. 

– Miután otthagytad a képzést, egy év múlva jelentkezni fogsz óvodapedagógus képzésre és imádni fogod!

Kortyolok egyet a kávéból, úgy döntök, hogy nem mondom neki el azt, hogy apa már nem fogja megérni az egyetemi jelentkezésünket. Jobbnak látom, helyette inkább terelek. 

– Ha teheted, tölts sok időt anyáékkal, főleg apával. Szüksége lesz rá, jó? Kicsit többet mondd neki, hogy szereted őt.

Bólogat és nevetve motyog egy „persze, mindenképp!”-et. Elmesélem neki ezután mennyire jobban járt, hogy otthagyta az OKJ-képzést, no meg, hogy óvodában fog dolgozni, mint pedagógiai asszisztens. Örül, arcán halvány mosoly suhan át. 

– Két évig fogsz abban az óvodában dolgozni. Nagyon fogod szeretni, de az utolsó félévben már vágyakozol onnan el, s nem akarsz már óvónőként dolgozni.

Értetlenül néz rám, kortyol egy nagyot a jegeskávéjából, mire felsóhajtva mesélni kezdek. Elmesélem neki, hogy két évig fog ott dolgozni és nagyon fogja szeretni, de a mentor óvodapedagógusa borzalmasan fog vele viselkedni, egyetlen pozitív mondatot sem fog tőle kapni az elkövetkezendő két évben, s meg is fog vele romlani a viszonya. Hihetetlenkedve rázza meg a fejét, szemeit megdörzsöli – olyankor szoktam ezt csinálni, amikor úgy érzem, túlcsordulnak a gondolatok. Aztán rákérdez mi fog még az utolsó félévben történni, én pedig elmesélem, hogy 3 nap alatt fogjuk megírni a szakdolgozatunkat pszichológiai témában, s senki nem fog nekünk segíteni a munkahelyen, hiába ígérték meg, no meg közlik velünk a hátunk mögött, hogy nem vagyunk óvodapedagógusnak való. Ez tört meg a legjobban, a mai napig végigkísér engem a pályámon, hogy nem vagyok elég jó, csak azért, mert valakiket a rosszindulat vezérelt. Örökre bennem maradt ez a mondat. Elmondom neki, hogy alig várja majd, hogy otthagyja a munkahelyét, ráadásul még költözni is fog!

Meglepetten vonja fel a szemöldökét. Igen, valamit még nem mondtam el neki, direkt utoljára tartogattam.

– Költözni? Hova fogunk költözni?

– A párodhoz, akivel akkor már a 2. évfordulótokat fogjátok ünnepelni. 

Eltátja a száját, rápillant az ujjaimra, ahol három, ezüstgyűrű foglal helyet, de egyik sem a gyűrűsujjon. 

– Még az várat magára, de ahogy ő mondja: Az én kis feleségem leszel, ne aggódj!

Teljesen fellelkesül, hangosakat nevet és ujjong, amin csak jókat mosolygok, mert tudom, hogy a helyében én is ezt tenném, s teszem is a mai napig, ha valaminek túlzottan örülök. Igazi, gyermeklelkű felnőtt nők vagyunk. 

Aztán mesélni kezdek a páromról, akiért a mai napig hálás vagyok, hogy az életünk része. Meglepetten ráncolja homlokát, amikor megemlítem, hogy 5 évvel fiatalabb tőlünk, és, van egy olyan közös képünk a gimiből, amin mindketten rajta vagyunk, csak nem tudtunk róla. Elhangzik a szájából egy „Úristen!”, de leintem őt, így elhalkul. Apránként mesélem neki el, hogyan ismerkedtünk meg (közös baráti társaság), milyen jókat táncoltunk, beszélgettünk, majd kétszer találkoztunk vele, s aztán összejöttünk. Megosztom vele, hogy ő az az igazi nagybetűs szerelem, amiről a lányregények beszélnek. Teljesen a tenyerén fog hordozni, teljes szívéből szeret és megbecsül téged, mindig őszinte veled és mindig ott van neked, bármikor számíthatsz rá. Ott lesz mellettünk akkor is, amikor az epekőműtétünk miatt picit ápolásra és segítségre fogunk szorulni. 

– Műtét? – ijedt hangjára felkapom a fejemet, s bólintok.

– Epekő, sok kicsi, legalább 30-40 db. Nehéz lesz 2024 decembere, de ő mellettünk lesz és még időd is lesz olvasni végre könyveket!

Újabb kör italt rendelünk, de ezúttal csak egy pár decis Baileyst kérünk mindketten. Az örök kedvenc alkoholos likőrünk. 

Más témára térünk át: család, baráti kapcsolatok, munkahely. Elmondom neki, hogy lesznek olyanok, akikkel megfog végérvényesen szakadni a kapcsolatunk, de egy percig sem fogjuk bánni, ahogy azt sem, hogy összesen 3-4 barátunk marad, ráadásul még a párunk legjobb haverjaival is jóba leszünk. Elmondom neki, hogy az új munkahelyünkön szerzünk majd egy legjobb barátnőt, aki ugyan átmegy másik oviba, de ugyanúgy megmarad a baráti kapcsolatunk vele. Aztán kitérek arra, hogy mennyire megvannak velünk elégedve a munkahelyünkön, a szülők és a gyerekek nagyon szeretnek minket, szinte már mondhatni sikeresek vagyunk az óvónőségben, még annak ellenére is, hogy cipeljük azt a rosszindulatú mondatot magunkkal. Sikeres pedagógus minősítést fogunk tenni, 89%-al, aminek ugyan nem fogunk örülni, mert 90%-ot akartunk, de hát ilyenek vagyunk mi: tökéletességre törekszünk, perfekcionisták és ambiciózusok vagyunk. Ez nem is fog változni, készítem őt fel, majd hozzáteszem: még rosszabb lesz a megfelelési kényszerünk, mint eddig volt.

– Mindenben a legjobb akarsz lenni – mondom váll rándítva. – Pedig tudod, hogy senki nem tökéletes, de te – vagyis mi, - szeretjük azt hinni, hogy mi azok lehetünk.

Hiába mondják nekem, hogy senki sem tökéletes és nem kell mindenben a legjobbnak lenni – én mindig az akarok lenni. A maximumot akarom kihozni magamból, még ha belefáradok, de akkor is én akarok a legjobb lenni.

– Imádod, ha megdicsérnek vagy, ha megvannak veled elégedve. Akkora energialöketet kapsz olyankor, hogy az valami hihetetlen.

Úgy mondom ezt neki, mintha nem egy személy volnánk. Az órára néz, lassan lejár az időnk, már mindketten mennénk. Ám még mielőtt elmennénk, mindketten megisszuk a Baileysünket. 

– Anyával és a mamával mi lesz?

Ó, igen, a család! Elmesélem, hogy ugyanolyan szoros a kapcsolatunk anyuval és a mamával is, mint eddig, s csak nemrég jöttünk rá, hogy mennyire hasonlítunk a mamára (mi is olyan szakramentumosok tudunk lenni, mint ő). Aztán hamarosan majd  a 6 éves párkapcsolatunkat fogjuk ünnepelni, csak azt sajnáljuk, hogy apa nem ismerhette meg őt. Sokban hasonlítanak, jegyzem meg magamban, de ezt már nem mondom ki hangosan neki. Aprót bólint, mosolyog, már sokkal felszabadultabb, mint az elején. Barna szemeivel alaposan végig mér engem, tudom, mit akar mondani, így bólintok, mintha csak engedélyt adnék. 

– Látom jól megy nekünk anyagilag.

Nem kérdés volt, hanem ténymegállapítás.

– Mondhatni igen, de sokat segítjük egymást a párunkkal – mondom neki. – Sokat rakunk félre a későbbiekre nézve, mert már tervezzük a családos életünket, de azért 1-2 dolgot megengedünk magunknak.

Bólint, majd megtekeri az üres, maradékos poharat.

– Boldog vagy? 

Feltűnik, hogy most egyes számban beszél, hátrébb dőlök a székben, a napsütésben megcsillan az „A” betűs nyakláncom. Az ő nyakába szintén egy ilyen van, csak ott más az „A” betű mintázata. 

– Mondhatni igen – felelem. – Vannak olyan napok, amikor nem és vannak olyanok, amikor igen. Van fedél a fejem felett, két családom, egy párom, akivel ugyanannyira bolondulunk egymásért, három nagy, szőrös kutyám, akikben hihetetlen mennyiségű szeretetbomba van, egy szuper munkahelyem, ahol szeretnek és megbecsülnek, barátok, akikre számíthatok, s egészséges vagyok 1-2 bacit leszámítva, amit az oviban elkapok. Szabadidőmben pedig olvasok és írok, már amikor utóbbi összejön.

– Jó életed van – mondja.

– Életünk – helyesbítek, mire halvány mosoly bújik meg az ajkain. – De meg kellett érte küzdeni. 

Aprót bólint, ahogy az utolsót is kiissza a poharából, látszik rajta, hogy próbálja azt a sok információt elraktározni, amit megosztottam vele. 

– Érdekes volt – feleli és int a pincérnek, hogy szeretne fizetni. – Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem. 

– A vendégem vagy – teszem rá a tenyeremet a kézfejére, mire ő oldalra dönti a fejét. – Kérlek. 

Kifizetem mindkettőnk elfogyasztott italait, s ahogy felállok, kicsit megérzem a likőr hatását. Ő gond nélkül áll fel és fordul felém, hogy megöleljen. Búcsúképpen szorosan átfonjuk egymás körül két karunkat, két apró puszit nyomunk egymás arcára, s én még elsuttogok neki egy rövid „Büszke vagyok rád” mondatot, ami láthatóan jól esik neki.  Én távozok elsőként, ám még mielőtt az ajtó felé venném az irányt, utánam szól.

– Azért próbálj meg nem ennyire kritikus lenni önmagaddal szemben! 

Elmosolyodok.

– Megpróbálom!

Aztán azzal a mondattal kilépek az ajtón, már csak a nevetését hallom. Mindketten tudjuk, hogy ez egy lehetetlen küldetés, de legalább büszkék vagyunk arra, amit elértünk, no meg Önmagunkra.