The Sweetest Nightmare

THE SWEETEST NIGHTMARE

fandom: folk of the air/a levegő népe könyvsorozat

páros: jude duarte/cardan greenbriar

műfaj: pici thriller és horror, általános, angst, AU

besorolás: +16

idő és helyszín: A harmadik könyv (Queen of Nothing) elején járunk, miután Jude-ot száműzték Elfhonból.

leírás: Jude álmodik és álmában egy rég nem látott ismerőssel találkozik, de nem úgy, ahogy ő azt elképzelte. 
figyelmeztetések: non-con szituációk, minimális erőszak, hurt/comfort, angst minden mennyiségben. 

egyéb megjegyzések: Jaj hát mit mondjak? Elkezdtem ezt a könyvsorozatot és teljesen magával ragadott, főleg Jude és Cardan. Muszáj volt velük írnom valamit és miközben Florence+The Machine - Howl c. zenéjét hallgattam, ihletet kaptam. Így született meg ez a rövidke írás. :) Szeretnék majd még a közeljövőben velük írni, remélem sikerül is. :D Cím még változhat, mert sajnos a cím adás még mindig nem az erősségem.

Ezzel a kis írással szeretnék egyben kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni mindenkinek! Remélem, tetszeni fog nektek! ❤️

ajánlott zenék: 1 2 3 4

Kellemes olvasást kívánok hozzá! Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! ❤️

„The fabric of your flesh, pure as a wedding dress,

Until I wrap myself inside your arms, I cannot rest..”

Jude álmodik. A tisztás, ahol óvatosan végig lépdel mezítláb teljesen olyan, mint Elfhon, ahonnan korábban száműzték őt. Pontosabban Elfhon nagykirálya, Cardan, akiben vakon megbízott. Milyen rosszul is tette! Lassú léptekkel halad végig a nedves füvön, amik kellemesen csiklandozzák a talpát. Az éjjeli égbolton száznál is több csillag ragyog aznap éjszaka, az ezüstszínű telihold gyönyörű fényárba borítja a halandó lányt, akin csak egy hosszú, hófehér selyemruha van, amely szinte csillog, akárhányszor megmozdul a viselője. A száműzött lány aztán hirtelen megáll és alaposan körbenéz a tisztáson. A félig korhadt fák ágain a tejfehér virágokat lágyan lengeti az éjjeli szellő, mintha csak simogatná őket. A zöld fűszálakon harmatcseppek gyöngyöznek a telihold fényében. Minden mesésen fest, talán túlságosan is. 

Jude mindig is szeretet felkészülni a legrosszabbra, de ott, abban a pillanatban a tisztás közepén valahogy minden baljós megérzése tova száll, még annak ellenére is, hogy a fejében egy kis hang azt suttogja neki: Ne hagyd magad megtéveszteni! De minden olyan tökéletes, akarná mondani a hangnak, aztán rájön, hogy a józanesze az. Hol is vagyok pontosan? A fiatal halandó lány zavartan dörzsöli meg az arcát, aminek hatására egy-két hosszú barna tincs a szemei elé hullik. Kezével automatikusan eltűri őket és akkor hirtelen megérzi. Zavartan emeli vissza az egyik hosszú tincsét maga elé, s pillantja meg az apró gyöngyöket melyek rajta pihennek. Jude Duarte nem szereti a váratlan meglepetéseket, mint amilyenek ezek. Hirtelen a mesebeli, csodálatos varázslat elmúlik, s akár egy tomboló szélvihar minden szertefoszlik egy jeges fuvallat kíséretében és az egész atmoszféra megváltozik. A száműzött lány ismét kinyitja a szemeit, amiket önkéntelenül hunyt be a szélviharnak köszönhetően. Már nem egy varázslatos, meséből kilépő erdei tisztáson volt, hanem a legrosszabb rémálmában. Az égbolt vörös színben pompázott, mintha csak megfürdött volna az ellenségei vérében, a csillagok helyét fekete, gomolygó ködfelhők vették át és baljósan keringtek a lány feje felett. Egyedül a hold maradt érintetlen, akárcsak Jude, akin szintén ugyanaz a hófehér, ragyogó ruha volt mint a tisztáson. A korhadt fák szénfeketén izzottak a lány mellett, ágaik oly hegyesek voltak, mint azok a kardok, amelyeket Jude szokott forgatni két kezében, amikor még Elfhonban volt. Lehet most is ott vagyok? Meg akart valakit kérdezni, bárkit, de rajta kívül senki nem volt ott. Legalábbis ő ezt hitte.. vagy ezt szerette volna gondolni. Hiszen mi rosszabb annál, ha nem tudod hol vagy? Az, ha nem tudod egyedül vagy-e. 

A száműzött nagykirályné akaratlanul is megremeget és ismét elindult előre, figyelmen kívül hagyva azt a baljós érzést, amely kezdet rajta eluralkodni. Ahogy egyre jobban haladt előre, úgy figyelte meg az őt körülölelő környezetet. Mindenhol szénfekete fák, némelyik már kidőlten heverve, üres és kihalt pusztaságok, amiket pár helyen égő tűz kísér. Nem egy tündérmesébe illő helyen volt, inkább egy lidérces álomban, ahol bármelyik pillanatban megnyílhat a lábai alatt a föld, hogy valami bestia elragadthassa őt örökre. Nyelt egyet, egyre idegesebb volt, főleg mert semmilyen fegyver nem volt nála. Miért is lett volna, hiszen egy álomvilágban van, nem igaz? Már ő sem volt biztos benne. El kell innen tűnnöm, gondolja magában, ahogy egyre jobban körbeölelik őt a fák. Az ágak baljósan kezdenek lengeni ide-oda, a rajtuk lévő fekete szénpor lassan hullik le a kopár földre. Jude nagyon rosszat sejt, a túlélő ösztöne rögtön beindul, ahogy a szeme sarkában egy árnyat lát elsuhanni. Futásnak ered, mint mindig.

„The saints can't help me now, the ropes have been unbound,

I hunt for you with bloodied feet across the hallowed ground..”

A távolból egy éles sikoly hallatszik, ahogy Jude villámgyors sebességgel szedi a lábait. Talpát teljesen felsértette már a sok apró kavics és bot, melyek fájdalmasan reccsennek meg a súlya alatt. Egyre szaporábban veszi a levegőt, a pulzusa már szinte az egekben van, de egy percre sem áll meg. Valami üldözi őt, tudja, nem kell megfordulnia. Érzi, hallja. Mindig is kifinomult hallással rendelkezett halandó lévén is, tudja, mikor van veszélyben. Egy pillanatra megremegnek az izmok a lábaiban, ahogy egy éles kanyarhoz érkezik, és teljes erőből nekicsapódik egy vastag, kiálló ágnak. Hátraesik, fejét beveri az egyik ott heverő nagyobb kősziklába. Fájdalmasan felnyög, ahogy tenyerét az ütés helyére szorítja. Kellemes meleg nedvességet érez, szemei ijedten tágulnak ki. Nem kell maga elé raknia a tenyerét, hogy tudja, mi borítja be őket. Rohanó léptek zaja hallatszik, most már egyre közelebbről, Jude pedig minden fájdalma ellenére villámgyorsan pattan fel és rohan tovább. Tudja, érzi, hogy nem állhat meg, mert akkor valami szörnyűség fog történni, fegyver nélkül pedig szinte semmi esélye sincs. Szaporán szedi a lábait, két karját egy-két helyen teljesen felkarcolták már a kiálló ágak, hófehér ruhája piszkosul díszeleg rajta. Már nem is néz ki úgy, mint Elfhon nagykirálynéja, most már tényleg száműzött, halandó lánynak néz ki. Jude felszisszen a fejébe nyilalló fájdalomtól, s egy pillanatra hátrafordul, hogy megnézhesse pontosan, mi üldözi őt, amikor hirtelen valami keménynek ütközik. A nagy lendületben ismét hátraesik, ajkait fájdalmas kiáltás hagyja el, ahogy megérzi az újabb nyilalló fájdalmat a fejében. Szíve vadul dübörög a mellkasában, levegővétele egyenetlen, ami a szapora levegővételnek és rohanásnak köszönhető. Szemei kitágulnak a döbbenettől, amikor felpillantva meglátja, minek is ütközött neki.  

– Cardan? – Jude hangja halk, ám mégis cseng a hihetetlenségtől. Elfhon nagykirálya oldalra dönti a fejét, úgy néz le rá. 

– Remélem, te is legalább annyira élvezted ezt az üldözést, mint én – feleli a fiatal férfi, ajkain a szokásos, gonosz mosolya éktelenkedik. – Azt hitted, hogy elfuthatsz előlem, Jude? Soha nem menekülhetsz előlem, összevagyunk kötve, nem emlékszel?

Jude a házasságra gondol, melyet még a száműzetése előtt kötöttek Cardannal, mindössze politikai céllal. Legalábbis a halandó lány ezt hazudja magának, hiszen mi másért ment volna még hozzá a férfihoz? 

– Ezt nem teheted, Cardan! Ez nem a valóság, csak egy álom – zihálja Jude, szemeivel még mindig riadtan tekint a másikra. 

Olyan érzése van, mintha megint az iskolában lennének, ahol Cardan a kénye-kedve szerint kínozhatta a lányt, s ez nem tetszik neki. Idegesen nyel egyet, két karjával feljebb tornássza magát, ám Cardan ismét lenyomja őt, ezúttal a lábával, ami Jude mellkasára nehezedik. Elfhon nagykirálya ajkain sötét mosoly ül.

– Ó, de valóságosnak tűnik, nem igaz, Jude? A félelem, a tehetetlenség – suttogja Cardan –, mindezek annyira édesnek tűnnek. Szinte már megrészegít. 

– Engedj el – sziszegi Jude. – Száműztél Elfhonból annak ellenére, hogy én vagyok a királynő, mit akarsz még? 

A feketehajú tündér lassú mozdulattal guggol le a lány mellé. Farkasszemet néznek. 

– Érezd a félelmet, Jude. Hagyd, hogy felemésszen! Ebben a rémálomban az enyém vagy, csak én gyötörhetlek. 

– Nem félek tőled – pihegi Jude, s megpróbál megmozdulni, ám Cardan visszarántja őt. 

– Bátor szavak ezek, ahhoz képest, hogy remegsz az érintésemtől – vigyorog a másik. – Érzed azt, hogy milyen hevesen dobog a szíved? Ahogy az adrenalin végigáramlik az ereidben? Ez az a hatalom, amivel rendelkezem feletted, Jude Duarte. 

Villámgyors mozdulattal ragadja meg két karját és rántja fel álló helyzetbe a halandó lányt. Cardan erőteljesen magához rántja, kényszerítve Jude-ot, hogy a másik arcát fürkéssze. Azt a csodálatos, embertelenül gyönyörű arcot, amely csomó szenvedést okozott már neki. Jude nyel egyet, elakarja fordítani a fejét, de valamiért nem teszi. A másikat akarja nézni, elakar merülni Cardan bűvöletében, mint régen. 

– Lehet, hogy erős vagy, de az erő semmit sem jelent, ha a szíved elárul, Jude. Minden döntésed, minden út, amit megtettél, hozzám vezet vissza. Még az álmaid világában is hozzám tartozol, Elfhon nagykirálynéja. 

Cardan lehelete kellemesen csiklandozza a lány ajkait, ami akaratlanul szétnyílik. Hívogatja a másikét, még egy utolsó szenvedélyes táncra. Kérlek, Cardan! Akarná mondani, de Jude túl büszke ahhoz, hogy könyörögjön. 

– Nincs felettem hatalmad. Sem itt, sem máshol. – Jude bársonyos hangon suttogja a tündér ajkaiba, szemeiben azonban vadul lángol a tűz.

– Ó, édes, drága Jude! Tagadd csak, ameddig akarod, de látom az igazságot a szemeidben. A félelem, a kétség, annyira mámorítóak. Nem menekülhetsz előlem, az álmaidban is én irányítom a sorsodat.

A feketehajú tündér erősen megszorítja Jude két karját, s egyik kezével lágy mozdulattal végigsimít az arcán. A lány elakar veszni ebben az érzésben, most és mindörökre. 

– Ez csak egy rémálom – rázza meg a fejét. – Felébredek és elfogsz tűnni.

Cardan elengedi őt, Jude hátrébb lép.

– Ha ez egy rémálom, akkor miért tűnik ennyire édesnek és kellemesnek? Oly mámorító és bűnös, mint, amilyen te is vagy, Jude Duarte. 

Nem szól semmit, nem akarja neki megadni azt az örömöt, hogy mennyire igaza van, hiszen Cardan ismeri őt, tudja, mikor hazudik. A tündér ismét közel lép hozzá, megáll előtte, Jude haját kellemesen lengeti a szél.  

– Emlékezz erre, Jude. Akárhányszor becsukod a szemedet, várni fogok rád. Itt leszek a sötétségben és tudom, hogy elfogsz jönni, mert vágysz erre az érzésre. A félelem adta izgalomra, mely oly erővel ruház téged fel, amelyet még Elfhon sem látott. Édes, drága ellenségem! 

A hegyes tőr oly váratlanul és fájdalmasan fúródik a hasába, hogy még védekeznie sincs ideje. Cardan a lehető legmélyebbre szúrta, hogy fájjon a lánynak. Jude döbbenten esik térdre, a vörös folyadék lassanként beteríti elől a fehér ruháját. Aztán megérzi Cardan puha, kegyelmes ajkait verejtékező homlokán, s egész egyszeriben úgy érzi, mintha megbocsátást nyert volna. Ez az érzés pedig amilyen gyorsan jön, oly könnyedén távozik, csakúgy, mint a tőr, mely a hasába fúródott. Jude pedig zihálva ébred fel és fordul le Oak ágyáról a földre, egyenesen a puha szőnyegekre. Szíve hevesen zakatol, homlokát és testét verejték borítja a lidérces álmától. Mély levegőt vesz, csak egy álom volt, ő pedig itt van a halandó világban, nyugtatja magát. Ám mégis, ahogy kitekint az apartman ablakán, a baljós, vöröses színben pompázó hold teljesen mást mond. Várlak téged!

„My fingers claw your skin, try to tear my way in

You are the moon that breaks the night for which I have to howl.”