When the night falls II.

WHEN THE NIGHT FALLS

II. RÉSZ

fandom: harry potter

páros: hermione granger/tom denem

műfaj: dark, horror, thriller, angst, AU (alternatív univerzum)

besorolás: +18 

idő és helyszín: 2003 halloween éjjele, Little Hangleton

leírás: Hermione titokzatos meghívót kap egy álarcosbálba Halloween estéjére. Fogalma sincs, ki küldhette neki, ám kíváncsi boszorka lévén, úgy dönt, elmegy a bálba, hogy kiderítse, kitől származik a meghívó. Azzal viszont nem számolt, hogy vannak meghívások, amelyeket jobb lett volna inkább visszautasítani.

részleírás: Az események csakhamar sötét fordulatokat vesznek, ahogy Hermione egyre közelebb kerül az igazsághoz és ahhoz, hogy mi történik valójában az álarcosbálon. Tom pedig felfedi önmagát.

figyelmeztetések: dead dove: do not eat, felkavaró és nyomasztó jelenetek, exhumálás, klausztrofóbiát kiváltó jelenetek, Tom Denem a saját maga figyelmeztetése, pszichológiai horror, lelki/érzelmi manipuláció, BAMF!Hermione, talán kissé ooc!Hermione, káromkodás, mindfuck, gyilkosság említés szintjén, emberi maradványok ábrázolása, magas stresszszint, mérgezés.

megjegyzések: Meghoztam a történet befejező részét, ami eléggé eseménydúsra sikeredett. Mivel eléggé nehezen emészthető témákat boncolgatok benne, beraktam egy figyelmeztető, de spoileres blokkot is a rész elejére, ha valaki szeretné tudni, hogy mi várható. :) Bevallom, írás közben sokszor én magam is megálltam, volt, hogy 20 perces szünetet tartottam. Ezt a részt a héten éjszakánként írtam, így elképzelhető, hogy maradtak még benne hibák, még az ellenére is, hogy többször átnéztem, átírtam. Teljesen felborítottam az alvásomat, hogy be tudjam fejezni a történetet, de úgy gondolom, megérte. :D Remélem, nektek is elnyeri a tetszéseteket ez a rész! ❤

lejátszási lista: elérhető itt is. 

Kellemes borzongást kívánok mindenkinek a befejező részhez! ❤

Happy Halloween! 🎃

🪦🧟🎃🐈‍⬛🕯️

Spoileres figyelmeztetés:

A rész élve eltemetést, sír feltúrását, emberi maradványok ábrázolását, valamint erősen nyomasztó pszichológiai horror-elemeket tartalmaz. Csak saját felelősségre olvassátok!

„And I could hear the thunder and see the lightning crack

And all around, the world was waking, I never could go back..”

– Te vagy a legelső vendég hosszú évek óta, aki betért ebbe a könyvtárba. 

A boltíves ajtó hangosan csapódott vissza a keretébe. Hermione akaratlanul is összerezzent, de nem fordult meg, továbbra is mereven bámult előre. 

– Találtál valami érdekeset? – szólt ismét, ahogy egyre közelebb lépkedett a boszorkához. – Gondolom, igen, azért is vagy itt. 

– Halottak. A vendégek halottak.

Thomas ajkát halk nevetés hagyta el.

– Nyilvánvalóan. 

Cipőjének kopogása fájdalmasan visszhangzott a könyvtárban. Hermione igyekezett nyugodt maradni, nem mutathatta a félelmét. A tudat, hogy végig halott emberek vették körbe és társalogtak vele, figyelték minden mozdulatát, üdvözölték, mint egy régi ismerőst teljesen lesokkolta. Rajta kívül egyetlen élő személy sem volt. Ajkai megremegtek. 

– De én nem erre gondoltam, kedvesem – folytatta a férfi, és egy legyintéssel a kezébe varázsolta a könyvet, amit percekkel azelőtt a lány nézett. 

– Nem értem, mire célzol. 

Hangos, hideg nevetés ütötte meg füleit; a falak kegyetlenül visszaverték a másik gúnyos reakcióját. A boszorka még mindig nem fordult meg, makacsul bámulta hol a portrét, hol pedig a kandallót, amiben ropogott a tűz.

– Jaj, ugyan már, kicsit erőltesd meg magadat, Arany lány. 

Nem akarta kimondani, elismerni, főleg nem hangosan. Megállt mögötte közvetlenül, mellkasa súrolta a nyitott hátát. Mindkét kezével megragadta Hermione vállát, körmeit belevájta hófehér bőrébe. Felszisszent. 

– Te vagy a legokosabb boszorka. Mond ki!

– Nem.

– Mond ki, Hermione, vagy kényszeríteni foglak rá. Hogy hívnak?

Megborzongott, a rosszullét kerülgette az egész helyzettől. Thomas hideg ujjai felcsúsztak, és rászorultak a torkára.

– Tom Denem vagy – lehunyta szemét, s nyelt egyet. – Te vagy Lord Voldemort. 

Hangosan felnevetett a másik félelme láttán. 

– Nézzenek csak oda, hát nem te vagy a legokosabb boszorka az egész varázsvilágban?

Kigúnyolta őt; mindketten tudták. Hermione kirántotta magát Tom szorításából és szembefordult vele. 

– Ez nem lehet a valóság, te meghaltál, már nem létezel többé – sziszegte indulatosan, ahogy hátrébb lépett a másiktól. A varázsló felnézett a portréra, aztán eltűntette egy mozdulattal. 

– Valóban? Úgy gondolod? – kérdezte Voldemort, ahogy levette magáról a maszkját. – Ennek ellenére mégis itt vagyok. 

– Hogy lehetséges ez? 

– Csodákra képes egy átjáró Halloween éjszakáján, csak elegendő varázserő kell hozzá. A lelkem egy darabja a halál után is még visszatérhet különböző tükrök segítségével. 

Hermionénak mindjárt eszébe jutott a hónapokkal azelőtti ügyük, amikor sötét varázstárgyak után kellett nyomozniuk Harryvel. A boszorka volt az, aki megtalálta a Kétvégű tükröt és hazavitte, hogy otthon még jobban átvizsgálja, de az időközben beérkezett jelentések miatt teljesen megfeledkezett róla. A francba!

– A te műved volt az egész. A tükör, a meghívó, minden. 

– Összeállt már a kép? – vigyorgott gúnyosan Tom. – Gondolj csak bele, Hermione, hogy mire vagyok képes, ha még egy tükrön keresztüli lélekdarabként is irányítani tudlak. 

– Nem ismersz engem, Denem – sziszegte Hermione és az erkély felé vette az irányt. 

El akart onnan menekülni, ki akart szabadulni, reménykedett benne, hogy az épületen kívül el tud majd hoppanálni haza.  

– Hónapokig viselted magadon a lelkem egy darabját – kezdte vészjósló hangon, ahogy követte a lányt. – Ismerem a legféltettebb titkaidat, a legsötétebb gondolataidat. Ó, ha tudnád, mennyi mindent hallottam a medálon keresztül. 

Hermione kezében meginogott az időközben felkapott pálcája, s egy suhintással kitárta a magas erkélyajtókat, hogy minél hamarabb kint legyen. Tom hirtelen megragadta a felkarját és szembefordította magával a rémült tekintetű lányt.

– Miért pont én? – zihálta a boszorka, miközben megpróbált kiszabadulni a másik szorításából.

– Mert te voltál a legerősebb – felelte könnyedén Tom. – De a legérdekesebb is. Micsoda sötét gondolataid voltak! Nem egy olyan boszorkányhoz való, aki Dumbledore oldalán harcolt. 

– Eressz el most azonnal! 

Az említett felnevetett a másik figyelmeztetésén, közelebb húzta magához Hermionét, szabad kezével szorosan megragadta az állkapcsát, hogy még véletlenül se szakadjon meg a szemkontaktus köztük. A mézbarna íriszek szinte összeütköztek az ónixfekete szemekkel. Hermione mentálisan felépített falai még stabilan álltak, ajkát összeszorította, ahogy Tom körmei szinte belevájtak az állkapcsába. 

– Most belenézhetnék a csinos kis fejecskédbe és látnám az összes sötét varázslatot, amit a tiltott könyveidből tanultál meg, vagy amikor kíváncsiságból gyakoroltad a sötét mágiát, mialatt vadásztatok a horcruxaimra – sziszegte fenyegetően Tom, szemei egy pillanatra vérvörösen izzottak fel. 

– De az is lehet, hogy azt látnám, ahogy vonzódsz hozzám – nevetett gúnyosan. – Mert vonzónak tartasz, láttam. Nem vágysz semmi másra, csak arra, hogy nekidöntselek a legközelebbi könyvespolcnak és magamévá tegyelek. Vajon mit szólna ehhez, Potter?

Hermione megpróbálta kiszabadítani magát, de a varázsló vasmarokkal szorította mindenütt. 

– Szállj le rólam, Denem!

– Mire vágynál leginkább? Ha itt helyben megölhetnél vagy, ha megcsókolnálak? Lemerem fogadni az utóbbi. 

Meginogtak mentális falai, Tom pedig egy másodpercnyi pillanatra láthatta a boszorka bűnös gondolatait, amik az este során körbelengték elméje legsötétebb helyeit, még azok után is, hogy megtudta, ki volt ő valójában. Kirántotta magát a boszorka elméjéből, aki fájdalmasan szisszent fel az érzéstől, hosszan fürkészte a másik szégyentől kipirult arcát. Habozás nélkül tapasztotta ajkát a másikéra. Semmi gyengéd nem volt a mozdulatban, vadul kapott Hermione ajkai után, s kihasználva, ahogy egy sóhaj kiszaladt a boszorkából, utat tört a nyelvével is. Hagyta, hogy Tom vad, követelőző csókba fojtsa minden bűnét, tiltott érzéseit, amiktől undorodnia kellett volna. Az eufórikus érzés átjárta testét, és hirtelen azon kapta magát, hogy többet akart. Ugyanolyan hévvel viszonozta Tom csókját, ám a pillanat nem tartott sokáig. 

– Kár, hogy sárvérű vagy – vált el a boszorka ajkaitól, lehelete csiklandozta a másik arcát. 

Amint enyhült Voldemort szorítása és szüntek meg ködös gondolatai, villámgyorsan realizálódott benne a helyzet. Merlinre! Mit tettem? Kitépte magát Voldemort karjai közül. Óvatos léptekkel hátrálni kezdett, a hideg levegő azonnal megcsapta nyitott hátát, ahogy egyre közelebb került az erkélyhez. Furcsa érzés járta át a testét, végtagjai enyhén bizseregni kezdtek. Körbepillantott, még mindig a könyvtárban volt, de apránként kezdtek elmosódni a könyvespolcok. Tom nyugodt tekintettel figyelte, ahogy a boszorka mozdulatai fokozatosan lassultak, nehezedtek. Szédült, kurvára szédült, egyre jobban nehezére esett fókuszálni és felfogni az eseményeket. 

– Ki…. ki kell mennem… a levegőre… – törte meg a csendet Hermione zihálása. Úgy érezte, mintha ólomsúly nehezedett volna az elméjére. A nyelve egyre jobban akadozott, ajkai elzsibbadtak. 

– Ki is fogsz menni, Hermione.

Teljesen lelassultak a gondolatai, csakúgy mint a reakcióideje. Remegve emelte fel a karját, amelyikben a pálcáját tartotta, de oly nehéznek érződött, hogy ujjai közül kiesett, és hangos koppanással ért földet a lábai előtt. Meg akart fordulni, de helyette kicsúszott a lába alól a talaj, pont amikor kiért az erkélyre.

– Mit…. csin… – kezdte volna a mondatot ismét Hermione, miközben tenyerével megpróbált a hideg kőlapról feltápászkodni sikertelenül. Tom leguggolt melléje, kezében a lány pálcájával. 

A pezsgő.

A sok-sok pezsgő, amelyet az éjszaka folyamán elfogyasztott. 

Hívogatta őt. 

Finom volt. 

Kellemes. 

Édes és száraz.

Kesernyés. 

Mérgező. 

– Felesleges erőlködnöd – simított ki egy kósza tincset Voldemort az arcából, miközben kioldotta a csipkemaszkját. 

Hangja távolinak tűnt, pedig ott guggolt mellette. Tompán hallotta a saját motyogásait és a férfi szavait, a látása egyre jobban homályosodott el, s már csak apró fényfoszlányokat tudott beazonosítani, ahogy a hideg kőburkolaton csúszott. Fájt mindene. 

– Fókuszálj kicsit, Hermione – tompa hangok ütötték meg a fülét. – Vajon kinél lehetett a Kétvégű tükör másik fele? Ki az, aki ilyenekkel foglalkozik?

Többször is pislognia kellett, hogy elméjét tisztán tartsa, de a méreg sokkal erősebb volt. Egy név kúszott elméjébe, mielőtt elragadta volna a teljes sötétség; torkából elhaló zokogás tört fel.

– Lucius.

Voldemort nevetése volt az utolsó dolog, ami tompán, mégis kristálytisztán hallható volt számára. 

– Mégse érdemelt volna kegyelmet, ugye? Nem bizony. 

Az erkélyajtó pedig hangos csapódással csukódott be mögöttük. 

****

A sötétség először nem tűnt szokatlannak, ahogy lassan kezdett magához térni. Szemeit még mindig nehezére esett kinyitnia, de már nem zsibbadt a szája és a nyelve sem. Hirtelen nem tudta volna megmondani, mi történt vagy hol volt. Feje megállás nélkül lüktetett, gyomra émelygett, úgy érezte, mintha átment volna rajta egy hippogriffcsorda. Valami nem stimmelt. Pislogni próbált, de nem látott semmit sem, csak a sötétséget. Emlékfoszlányok jelentek meg apránként a szeme előtt, elméjében bőszen kutatni kezdett bármi kézzelfogható után. A bál, a helyszín, a temető, Thomas, a könyvtár és Tom Denem.

– Tom Denem – motyogta maga elé félig kábán, aztán szemei döbbenten kerekedtek ki.

Hirtelen akart megmozdulni, ám azonnal beleütközött valamibe. Tompa puffanás ütötte meg füleit, ahogy visszaesett. A homlokát valami kemény érte el közvetlenül a feje fölött. Hermione megmerevedett, gyomra akaratlanul is liftezett egyet, ahogy kezdtek benne tudatosodni a körülötte zajló események. Leizzadt, a pánik ismét körbelengte minden porcikáját.  Lassan emelte fel a jobb kezét, pont annyira tudta kinyújtani a karját, hogy tenyerét hideg, szálkás fa felület súrolta, ami csak néhány centiméterre volt az orrától. A felismerés teljes erővel csapta arcon, torkát fojtogatta a zokogás, ami másodperceken belül kitörni készült belőle.

– Nem, nem, NEM!

Kétségbeesett kiáltozása betöltötte a kis teret, ahogy vadul tapogatózni kezdett maga körül, de mindenhol csak a fából készült felületbe botlott. Megpróbált felülni, de a feje azonnal nekicsapódott a fadeszkának, ami felette volt. Szélsebes mozdulatokkal kutatott a pálcája után, ami az utolsó reménye volt, aztán bevillant neki egy emlékkép, amint Tom a kezében forgatja. Hangos kiáltás szaladt fel a torkából, könnyei utat törtek maguknak, a pánik pedig teljesen úrrá lett rajta a kilátástalan helyzete láttán. A levegő hirtelen túl kevésnek, nehéznek tűnt; hallotta tüdejének kétségbeesett sípolását, ahogy kapkodott a friss oxigénért. Az orrába nedves földszag kúszott, ami csak megnehezítette a helyzetét, hogy nyugodtan lehessen. A legrosszabb rémálmaiban sem gondolta, hogy a legnagyobb félelme, amit mélyen eltemetett magában, egyszer megtörténik vele. Ki kell innen szabadulnom, nem halhatok meg, mantrázta magában, miközben megpróbálta lassabban venni a levegőt, hogy ne fogyjon el az összes oxigénje. Minden erejére és nyugodtságára szüksége volt ahhoz, hogy nonverbális varázslatot tudjon végrehajtani. Kifújta, majd beszívta a levegőt többször is egymás után, elméjét lépésről lépésre ürítette ki. 

– Lumos! – lihegte, tenyerében pedig egy aprócska gömb jelent meg, ami halvány, de elegendő fényt biztosított számára. 

Alaposan körbenézett a fakoporsóban, amibe élve eltemették. Körülötte mindent fa borított, amikből több helyen is szálkák álltak ki. Tom pont annyi helyet biztosított számára, hogy pár centire fel tudta emelni a fejét. A koporsón pár helyen kisebb lyukak voltak, amin keresztül föld szivárgott be Hermione ruhájára és mellkasára. A fejében lévő fogaskerekek villámgyors sebességgel kezdtek el forogni, ahogy megpróbált valami tervet kitalálni a szabaduláshoz. Percei, talán órái voltak csak hátra, tisztában volt vele, hogy varázslat nem fog rajta segíteni. Egy rosszul kigondolt nonverbális „Bombarda” s örökre a föld alatt marad. Hermione pedig tudta, hogy nem volt olyan mentális és nyugodt állapotban, hogy tökéletes varázslatot hajtson végre a pálcája nélkül, ami valahol Voldemort zsebében lapult. Döntött. Ökölbe szorította az egyik kezét, összeszedte minden erejét, mély levegőt vett és meglendítette a karját. Fájdalmasan felkiáltott, ahogy az ökle találkozott a kemény faborítással. A fa megreccsent, apró barna szemcsék hullottak a hasára és a mellkasára. Koncentrálj, Hermione! Egymás után többször is meglendítette immár mindkét ökölbe szorított kezét, teljes erőből ütötte, püfölte a koporsója fedelét, ami minden egyes ütésnél megmozdulva földdel borította be a boszorkát. 

– Kérlek, ne – zokogta hisztérikusan Hermione a földdel teli teste láttán.

A szálkák már teljesen felsértették a boszorka kezét, torkát éles, kétségbeesett sikolyok hagyták el, ahogy teljes erejéből az egész testét nekicsapta a fedélnek. A körmei tövig beletörtek a fába, a vér megállás nélkül szivárgott végig a tenyerén és a kézfején egyaránt. Légzése egyre kapkodóbb és szaggatottabb lett, ami a folyamatosan fogyó oxigénnek is köszönhető volt. Sikoltásai és zokogása betöltötték a teret, egyértelmű volt abban a pillanatban számára, hogy az öreg sírásó a bál előtt az ő sírját ásta meg. 

– Nem halhatok meg, nem halhatok meg, nem halhatok meg. 

Megállás nélkül zihálta mantráját, miközben folyamatosan, szünet nélkül ütötte a fedelet és az oldalát. Képtelen volt feladni; ő volt Hermione Granger, háborús hős, aki sosem adta fel és kitartott a legvégéig. Túlélte a Varázslóháborút sárvérűként, Bellatrix kínzását, a Roxfort ostromát, szüleinek és barátainak elvesztését. Mégis ott feküdt élve eltemetve Little Hangletonban a Denem család kúriája mellett, mert hagyta magát megvezetni Tom Denem által. Tom. Voldemort. A neve hallatán pánik és csalódottság helyett valami más vette át felette a hatalmat. Harag, jéghideg düh és bosszú érzése. Morgás szakadt fel a torkából, könnytől égő szemét lecsukta, hagyta, hogy eltűnjön a gömb, amelyet korábban varázsolt. Másodpercek alatt határozta el magát: már semmi vesztenivalója nem volt. Összeszedte minden erőteljes, intenzív érzelmét, amelyet Tom iránt érzett abban a pillanatban, aztán hagyta, hogy átvegyék a teste és mágiája felett az irányítást. Kinyitotta szemeit, egyenesen maga fölé meredt.

– Bombarda!

A következő pillanatban vakító fény töltötte be a koporsót. A fedél hangos robajjal, recsegéssel vált el a többi részétől, és abban a pillanatban Hermione egész testére és arcára tonnányi föld zúdult. Egy borzalmas másodpercig csak sötétség, fullasztó, émelyítő földszag és erőteljes nyomás volt körülötte. Ajkait összeszorította, ám még így sem úszta meg, hogy ne kerüljön a szájába, orrába föld. Fogalma sem volt, mennyire mélyen volt, de nem tudott azon gondolkodni, csak az lebegett a szeme előtt, hogy azonnal meg kellett mozdulnia. Hermione pedig őrült módon kezdett el kapkodni felfelé karjaival, nem törődve a földdel, ami folyamatosan beterítette őt. Kaparta, tépte, dobálta a földet, ami nehezen akarta megadni magát, mozdulatai összerendezetlenek, vadak voltak. Teljesen vakon volt, szemeit igyekezte csukva tartani, hogy még véletlenül se menjen bele a szemébe a nedves, nyirkos föld. Megállás nélkül akadtak bele a gyökerek az ujjai közé. Hermione azonban nem adta fel, annak ellenére sem, hogy minden alkalommal rácsúszott a föld a testére, hogy újra maga alá temesse a védtelen boszorkát. A körmei leszakadtak, csontig hatoló fájdalom járta át a testét, miközben próbálta kiásni magát a sírból. Még egy kicsit. Percei voltak már csak hátra, olyan szinten elfogyasztotta a maradék levegőjét, a mellkasát körülvevő nyomás fokozódott, tüdeje égett minden egyes levegővételnél. Hiába vette az orrán keresztül a levegőt, járatai kezdtek megtelni földdel, de a száját nem volt hajlandó kinyitni.  

A pánik újra elhatalmasodott rajta, a kétségbeesés körbelengte egész testét, mágiája vészesen kezdett kimerülni, nemcsak a levegője. Ennyi volt. Itt fog meghalni. A föld alatt rekedve, mert elfogadott egy kibaszott meghívót egy álarcos bálba, hogy jól érezze magát Halloween estéjén. Aztán hirtelen hideg levegő enyhe szele csapta meg. Alig volt észrevehető, de Hermionénak rögtön feltűnt. Összeszedte utolsó erejét is, majd előre vetette magát. A fölötte lévő talaj, mint a kártyavár, úgy omlott össze, kezével igyekezett megkapaszkodni a sírhely kikotort végébe, aztán kimászott belőle. Sajgó ujjaival végighúzta magát a nedves fűben, köhögve és öklendezve köpte ki a szájába ömlött földet, barna szemeit hunyorogva nyitotta ki a hold vakító fényétől, miközben szaporán kapkodott levegő után. Sár borította mindenét: a ruháját, az arcát, a bőrét, a kezeit; körmei teljesen felszakadtak, alattuk alvadt vér és sár keveredett. De nem érdekelte, életben volt. Kapott végre újra levegőt, ismét tudott normálisan lélegezni. 

Óvatosan a hátára fordult, másodpercekig mozdulatlanul feküdt, s csak a mellkasának fel-le járkálását lehetett látni a holdfényben. Életben vagyok, gondolta magában, miközben szüntelenül az éjszakai égboltot bámulta. Zsibbadt mindene, de tudta, hogy erőt kellett vennie magán, ha ki akart élve jutni még Little Hangletonból. Nedvesség csorgott végig ujjai között, egészen a tenyere belsejéig, bizonyára még mindig véreztek a sebei, amiket a szabadulása alatt szerzett. Megalázottnak érezte magát, dühös volt, a harag tüze tombolt benne, ahogy lassú mozdulattal felállt és felnézett a domb tetejére. A kúria még mindig ott volt; ablakain aranyszínű fény szűrődött ki, biztosra vette, hogy ha közelebb lett volna, hallotta volna még a keringő monoton dallamát is. Keserű, fájdalmas nevetés hagyta el ajkait, ahogy belegondolt abba a ténybe, hogy a bál még mindig tartott. Mintha az élve eltemetése meg se történt volna, csak egy apró kitérő lett volna. Érezte legbelül a fojtogató dühöt és haragot. Minden másodpercben egyre csak erősödtek negatív érzései, ahogy szüntelenül az épületet bámulta. Megrándultak ujjvégei – mind a pálcája, mind pedig a tehetetlenség érzésétől. Egy pillanat erejéig eljátszott a gondolattal, hogy megidéz egy táltostüzet¹ és porig égeti a Denem család kúriáját. Kelletlenül húzta el ajkait a tudatra, hogy egy olyan sötét és rendkívül veszélyes sötét mágiához nem volt elegendő tudása. De Voldemortnak volt, jutott eszébe a varázsló, és annak hatására szemeit az erkélyre irányította. Megfagyott az ereiben a vér, a levegő megakadt a torkában. Ott állt az erkélyen és őt figyelte. Hermione tisztában volt vele, hogy az erkélyről tökéletes kilátása volt a temetőre Voldemortnak, legfőképpen arra a sírhelyre, amibe őt temette el élve. Végignézte az egészet. Az a kibaszott pszichopata. Egyre szaporábban kezdte el venni a levegőt, ahogy pulzusa fokozatosan felgyorsult a látványtól. Még olyan messziről is felismerte a férfit, nem látta, de biztosra vette, hogy a vigyor szinte szétterült Tom önelégült arcán. Ökölbe szorította kezeit. Egyikük sem mozdult, egymást figyelték a nagy távolság ellenére is. Aztán hangos csattanás töltötte be a teret, időbe tellett Hermionénak, mire rájött, hogy Tom megállás nélkül tapsolt. Mintha az egész jelenet egy színdarab lett volna. A boszorka fájdalmasan összeszorította fogsorát, tekintetét elfordította, és akkor megpillantotta. Kimagasodott a többi sír közül; látszott, hogy egykoron nemes mugliké volt, akik adtak a megjelenésre. A hatalmas kőtömb fölé egy csuklyás angyal tornyosult, kezében egy hosszú kaszát tartott. A vastag, kövér betűk csúfondárosan hívogatták a boszorkát.

THOMAS DENEM

1880 – 1943

MARY DENEM

1883 – 1943 

TOM DENEM

1905 – 1943

TOM ROWLE DENEM

1926 – 1998

Hermione emlékezett rá, amikor Kingsley elrendelte, hogy Voldemortot a mugli világban az apja családjának sírhelyébe temessék el. Akkor nem tartotta jó ötletnek, ám azok után, amit átélt röpke órák leforgása alatt, sosem volt annyira hálás az idős varázslónak. Félig visszatekintett az erkélyre, Tom feje kissé oldalra volt döntve, mint amikor kíváncsi volt a boszorka következő lépésére. Valami elpattant, nem látta vagy hallotta, de tudta. Hideg mosoly jelent meg Hermione ajkain, ahogy visszafordult a Denem család sírja felé. Voldemort követte a másik mozdulatát, érdeklődve figyelte a másikat, ugyanakkor kezdett nyugtalan lenni a boszorka szélsebes léptei láttán. Hermione nem gondolkodott, amennyire engedte az ereje, oly gyorsan szelte át a távolságot a saját sírhelye és Voldemort családjáé közt.  Megállt előtte, felnézett a szoborra, ami egyértelműen a Halál Angyala volt. Másodpercekig bámulta, mellkasa vadul járt fel-alá, miközben tekintete lejjebb vándorolt a nevekre. Minden előzmény nélkül térdre rogyott, ujjait belemélyesztette a sírkő alatti sírhelybe és ásni kezdett. A nedves föld ismerősként üdvözölte már szinte tenyerét, egyáltalán nem érdekelte, hogy akromantulaselyem ruhája teljesen szét volt szakadva, s mindenütt sár borította, csakúgy, mint a testét. Vadul dobálta oldalra, a háta mögé a megragadott földet, majd tépte fel a gyökereket, amik éket vertek már az évek óta meg nem bolygatott sírhelyben. Már semmi sem érdekelte: az ujjaiban lévő fájdalom, a leszakadt és véres körmei, a fájó tüdeje vagy a kócosan álló sárban és vérben tocsogó haja, csak az, hogy ásson. Minden egyes marék földnél Tom arcát látta maga előtt: a manipulatív szavait, a félmosolyait, a lehulló maszkját, a csókot, a sötétséget, a koporsót és a sírhelyet, amibe élve eltemették. Az érzést, hogy nem kapott levegőt.

– Rohadj meg – sziszegte maga elé, ahogy újabb földet dobott hátra. 

Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, úgy érezte magát, mint aki megőrült. Egyre mélyebbre és mélyebbre került a sírnál, olyannyira, hogy fölé kellett görnyednie már. 

– Ez nem a valóság, nem lehetsz életben – ismételte újra, mintha csak mantrázna. 

Valami végleg elpattant benne és az elméjében, ahogy ott térdelt Voldemort sírja előtt, s a mélyülő gödörben kaparta a nyirkos földet szabad kézzel, minden mágia nélkül. A szél belekapott a hajába, a sötét mágia ködként telepedett le a temetőre, nem érezte még azt sem, ahogy összekapcsolódott a mágiájával, túlságosan kimerült, dühös volt. Valahol figyelte őt, ama gondolat pedig csak még vadabb ásásra késztette a mentálisan összeomlott boszorkát. Koppant a körme. Hermione kezei megálltak, ahogy elérte a koporsó fedelét. Egyik kezét lassan lecsúsztatta, aztán megérezte azt, ahol összekapcsolták a fedelet és az alját. Teljes erőből ragadta meg és kezdte el rángatni, ütlegelni a lecsiszolt fedelet, mire az megadta magát és hangos nyikorgással vált el egymástól. A közeli fán lévő varjak károgva rebbentek fel. Hermione lihegve nézett le a koporsóba, ahonnan Voldemort csontváza rámeredt a sír mélyéről. A dohos levegő megcsapta orrát, öklendezve takarta el karja hajlatával, aztán erőt vett magán, s visszafordult. Tom csontváza összeaszott fekete szövetmaradványok között feküdt, koponyájának üres szemgödrei a boszorka felé meredtek groteszk módon. Némán bámulta, aztán hisztérikusan felnevetett. 

– Halott vagy – felelte halkan, ahogy közvetlenül a koponya fölé hajolt.

Nevetése megszűnt, lassanként kezdett realizálódni benne az egész este, az abszurd események és történések. A tény, hogy éppen kiásta Lord Voldemort sírját. 

– Te kurvára halott vagy, Tom Denem – sziszegte a hideg levegőbe. 

Ott állt mögötte. Azt várta, hogy mikor löki bele a sírba a saját csontvázára. Előrenyújtotta két kezét, úgy ragadta meg a koponya két oldalát és vette ki a sírból hangos reccsenéssel. Szürke és töredezett volt már egy-két helyen. 

– Remélem, kiszórakoztad magadat – kezdte a boszorka halkan, mintha a koponyához beszélt volna –, mert bizony ez volt az utolsó húzásod, Denem. 

Villámgyorsan fordította hátra fejét a mondat végén és pillantott fel a varázslóra, aki ott tornyosult felette, a saját sírhelyénél. Tom nem szólt azonnal; tekintete végigsiklott a feldúlt síron, az azt körülvevő földkupacokon, Hermione véres kezén, végül a saját koponyáján állapodott meg. Aztán halkan felnevetett.

– Úgy gondolod? – szólalt meg nyugodt hangon. – Már régen elértem azt, amit akartam. 

Hermione keze megremegett, ajkai vékony vonallá préselődtek. Tom óvatos mozdulattal guggolt le a boszorkával szemben. 

– Tudom, hogy mit akarsz tenni – folytatta a férfi. – De tényleg azt hiszed, hogy ezzel meg fogsz tudni oldani mindent, Hermione? 

– A valóságból legalább eltűntetlek. A többit pedig megoldjuk a Halhatatlanokkal. A varázslatnak ára van, főleg a sötét mágiának. Nyomot hagy, Tom. El tudunk téged újra pusztítani a Kétvégű tükörrel együtt. 

– Mindennek ára van, Hermione. Te már megfizetted a tiédet. 

Tom tekintete lassan az övébe fúródott, miközben kiegyenesedett. Hermione arcából kiszaladt a vér, nem mozdult, még mindig ott térdelt a férfi lábai és sírja előtt. 

– Micsoda?

–Nézz csak magadra, Arany lány. Kimásztál a saját megásott sírodból, feltúrtad és kiástad a holttestemet, miközben a koponyámhoz beszélsz. 

Hangja csepegett a rosszindulattól és gúnytól. Ajkán újból hideg vigyor jelent meg, amitől felállt a boszorka hátán a szőr. 

– Mégis úgy gondolod, hogy én vesztettem? Kedvesem, az én lelkem és mágiám hozzászokott a sötét mágiához.

Őrült vagy, sugallta a varázsló. Hermione szíve dühösen vert a bordái között, mielőtt azonban válaszolhatott volna, Tom tekintete a koponyára siklott.

– Tedd le, Hermione. 

– Miért tenném? – kérdezett vissza makacsul, szorítása erősödött rajta. 

– Tedd le a kibaszott koponyát, most! 

Tom indulatos reakciója kellett csak Hermionénak, hogy megerősítse a gyanúját. Sötét mosoly terült szét arcán, ahogy barna szemeit az egykori sötét varázslóra emelte.

– Nekem inkább jobb ötletem van. 

Amint az a mondat elhagyta a száját, Hermione magasba emelte a koponyát és teljes erőből lesújtott. A hangos reccsenések és Tom mélyről jövő kiáltása betöltötték a temetőt, ahogy a boszorka újra és újra a földhöz vágta a férfi megrepedt koponyáját. Addig csapta a földhöz, amíg nem maradt más belőle, mint törött csontdarabok és por. Hermione zihálva nézte a tenyerében fekvő darabokat, amelyek közül némelyik felsértette a húsát, vére különös gyorsasággal szivárgott a sebből. Pár csepp a koponyatörmelékre hullott, aztán még egy és újabb. A szilánkok közötti repedések hirtelen vörösen felizzottak, a következő pillanatban pedig feltámadt a szél a temetőben. Hermione megmerevedett, ahogy még mindig ott térdelt a sírhely előtt, Tommal maga fölé tornyosulva, akinek vérben forgott a szeme. Nem egyszerű széllökés volt, hanem valami sokkal vadabb, természetfeletti. A temető sírkövei között üvöltve söpört végig. Hermione haja az arcába csapódott, s nehézkesen feltápászkodott, kezéből kihullottak a maradványok.

– Merlinre… – kezdte volna, ám mondatát nem tudta befejezni.

A talaj erőteljesen megremegett alattuk és körülöttük. A sírhely, amelyet nemrég feltúrt, mély, tompa dörrenéssel szakadt be, mire a boszorka hátrálni kezdett a szélétől, nehogy beleessen. A szél süvöltése egyre hangosabb lett, olyan volt, mintha száz hang sikoltott volna egyszerre a ködből. Hermione felkapta a fejét és a kúria felé pillantott. Először az egyik felső ablak robbant ki hangos csattanással, aztán szélsebes mozdulatokkal követte a többi ablak is. A sötét égbolt alatt az egész épület meginogni látszott, mintha a föld elakarta volna végérvényesen nyelni. A gyertyafények odabent egyenként kialudtak, a zene groteszk módon éles sikoltásba torzult át, amitől Hermione libabőrös lett, tenyerét a fülére tapasztotta. A másikra nézett, Tom mozdulatlanul állt, tekintete üres volt, fekete talárját vadul csapkodta a szél körülötte. A boszorka először azt hitte, ő is meglepődött, és értetlenül állt a történtek előtt. Aztán meglátta a mosolyt az arcán. Voldemort számított erre. Szélsebes mozdulattal ragadta meg a férfi nyakánál a talárt, majd rántotta meg. 

– Mit tettél?! – Próbálta túlüvölteni a szélvihart.

A varázsló futólag a koponya darabjaira pillantott.

– Én semmit – hangja nyugodt volt, túl nyugodt, szinte már elégedett. – Te tetted, Hermione. 

Újabb remegés futott végig a földön, mire elengedte a másikat és hátrébb lépett. A sír mögött álló márványangyal feje halkan leesett és porrá omlott. Hermione nyelt egyet, lassan felfogta, ahogy a világ körülötte darabokra hullott. A köd fekete örvényként szívódott az ég felé. A föld, a sírok eltűntek szépen lassan egymás után. A kúria hatalmas árnyéka megingott és a sötétséggel együtt eltűnt a távolban. Hermionénak olyan érzése volt, mint hoppanálás előtt, amikor a körülötte lévő világ teljesen elmosódott. Mintha soha nem is létezett volna. Hermione hirtelen megszédült, valami forró söpört végig a testén. A sebzett tenyeréből csöpögő vér szinte égette a bőrét; látása lassanként elhomályosult. A szíve fájdalmasan vert. Túl gyorsan és erősen. Tom tett felé egy lépést.

– Már túl késő.

– Micsoda? – zihálta Hermione, ahogy felpillantott a nála jóval magasabb varázslóra. Arca kezdett elmosódni.

– Túl késő, hogy felébredj. 

Szólásra nyitotta a száját, ám nem jött ki hang a torkán. A világ hirtelen megfordult, Hermione térdei pedig felmondták a szolgálatot. A kihullott koponyadarabok mélyen belefúródtak az ujjaiba, ahogy beléjük tenyerelt az esés következtében. Minden egyszerre kezdett széthullani körülötte; az utolsó dolog, amit látott, az Tom arca volt.

Nyugodt.

Elégedett.

Győztes.

Ott abban a pillanatban látott először bármiféle érzelmet a varázsló arcán. Szemei egyre jobban elnehezedtek, végtagjai égtek a fájdalomtól, biztosra vette, hogy belső láza is volt. A barna íriszek összemosódtak az ónixfekete szemekkel. Aztán elsötétült minden.

****

Napok teltek el az álarcosbál óta, de Hermione gondolatait nem hagyták nyugodni az ott átélt események. Pár órával később ébredt fel a saját lakásában, a dátum november 1-jét mutatott, és semmi jele nem volt annak, hogy a boszorka bármiféle bálon járt volna. A bőre makulátlan volt, a mélybordó, akromantulaselyem ruhája ugyanott lógott a fogasán érintetlenül. Szinte azonnal elmondta Harrynek, hogy mi történt vele, mit élt át azon az éjszakán, hol tartózkodott és ki volt a bál szervezője, no meg mit tervezett Voldemort. Harry mozgósította csapatát, hogy minél előbb álljanak neki nyomozni, azonban kellemetlen hírekkel tért vissza. A Denem család kúriája romokban állt Little Hangletonban. Harry biztosra vette, hogy ott nem volt rendezve semmiféle bál az elmúlt napokban. A fekete meghívó, melyet a boszorka kapott, mindenféle nyom nélkül eltűnt, csakúgy, mint a Kétvégű Tükör, ami nappalijában hevert korábban. Hermione hiába próbálta meggyőzni barátját arról, hogy Voldemort visszatért, Harry azonban kétkedő pillantásokkal nézett rá. 

Órákig szótlanul ült az ablaka előtt a boszorka, miután Harry és az aurorok elmentek. Gondolatai megállás nélkül cikáztak, s az sem segített rajta, hogy bűntudata volt. Igen, mindent elmondott a legjobb barátjának, ami azon az estén történt, kivéve azt, hogy kiásta és feldúlta Voldemort védőbűbájokkal őrzött sírját. 

A következő hetek hamarabb elteltek, mint ahogy azt a boszorka gondolta. Legnagyobb örömére kezdte úgy érezni, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba: folytatta munkáját a Minisztériumban, találkozott Harryvel, Ginnyvel és Ronnal, otthon pedig minden munkanap után nyugalomban olvasott, praktizálta a nonverbális varázslást. Először fel sem tűnt neki, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, túlságosan is lefoglalták a gondolatai: kedvenc teáját már nem tudta meginni, egyik reggel öklendezve és remegő kézzel öntötte bele a mosogatóba. Bizonyára megromlott a teafű, hagyta annyiban. Többször is azon kapta magát, hogy alig evett a nap folyamán, sokkal fáradtabb volt. Biztos a stressz. Saját aláírását egyik napról a másikra nem ismerte fel, vitatkozni akart Harryvel, hogy ő semmit nem írt alá, de mikor elé tolta a papírt, döbbenten kerekedtek ki szemei a dőlt, vastag betűk láttán. Barátja csak nevetett rajta, ám mielőtt kiment az irodájából, olyat mondott, ami Hermionét megállásra késztette pakolás közben.

– Érdekesen írod mostanság a H és G betűket, Mione. Majdnem úgy írtad, mint Voldemort, amikor a naplójával beszélgettem.

Harry nevetett a dolgon, Hermione viszont nem. Aznap este, amikor hazaért, feldúlta könyvespolcát. A rajta lévő könyvek, mintha párnák lettek volna, oly könnyedén estek le a földre tompa puffanással. Egyre kevésbé ismert magára és a viselkedésére. Más lett, megváltozott, s az addig fel se tűnt neki. Éjszakánként azon kapta magát, hogy órákig ült az ablak előtt, nézte, ahogy a holdfény beáramlik az ablaküvegeken, mintha csak várt volna valakire. Nem emlékezett arra, hogy mikor ült oda, csak akkor tűnt fel neki, amikor már összekoccantak a fogai a hidegtől. Elfelejtett befűteni, ő, akinek mindig az volt az első, ha hazaért. Hisztérikus nevetés szakadt fel a torkából, ujjaival szinte belevájt a fejbőrébe, ahogy a tükörképét bámulta. Mintha nem is önmaga nézett volna vissza rá.

Másnap reggel, mielőtt elindult volna munkába, egy sötétzöld borítékot pillantott meg a szeme sarkából a kávézóasztalán. Nem emlékezett rá, hogy beengedett volna egy baglyot. Szemeit összeszűkítette, és odalépve kíváncsian vette kézbe a borítékot. Nem volt rajta feladó se pecsét; a gyomra ugrott egyet, ahogy korábbi emlékei utat törtek. Szélsebes mozdulatokkal tépte fel a borítékot, amiben egy gondosan összehajtott levél volt. Arcon csapta a felismerés a gyöngybetűs, dőlt kézírás láttán. 

„Hermione, 

Köszönöm a segítségedet. Életben lenni valóban csodálatos érzés. Örülök, hogy ezt ismét megtapasztalhatom. Bevallom, aggódtam egy ideig, hogy ennyire későn tűnik fel, de Merlinnek hála az eszed nem sérült azon az éjszakán, ha már a lelkedről ez nem mondható el. A legtöbb ember rosszul viseli a felismerést, hogy a valóság nem egészen az, aminek hitte. Ugyanakkor te mindig gyorsan tanultál, ráfogsz jönni a dolgokra és a következményekre. Soha nem akartam az életedet. Az túl egyszerű lett volna. No, de a lelked? Az már más, bonyolultabb mágia. Sötét. A rituálé nem csupán átjárót nyitott számomra.

Összekötött minket.

Két lélek. Egyetlen horgony a két világ között. Egyetlen életvonal. Nyilván tudod, mit jelent ez.

Ha én meghalok, te követsz.

Ha a szívem megáll, a tied sem fog tovább dobogni.

Ha valaki végleg elpusztít engem, velem pusztulsz te is. Bizonyos kötelékek sem a távolságot, sem a halált nem tisztelik. Ez különösen fontos részlet lesz számodra a közeljövőben.

Ha ugyanis Potter mégis megtudná a történéseket, keresne, rám találna…

Ha megölne...

Ha végleg elpusztítana...

Nos, mindketten tudjuk, mit jelent. 

Ne hibáztasd magad emiatt. Attól a pillanattól kezdve, hogy elfogadtad a meghívást, a döntés már nem a te kezedben volt. Bár bevallom, sokat rásegítettél azzal, hogy összetörted a koponyámat és véredet adtad a varázslat közben.

Ez persze kellemetlen helyzetbe hoz majd téged Potter szemében, de én mindig is hittem abban, hogy a barátság áldozatokkal jár.

Hidd el, megértem.

Végül is most először kell majd eldöntened, mennyire fontos számodra Potter győzelme.

És mennyire a saját életed.

Őszinte részvétem, Arany lány. 

Tom.”

A levél lassan, de biztosan kicsúszott az ujjai közül, csakúgy, mint az irányítás az élete felett. 

„Cause all the walls of dreaming, they were torn wide open

And finally, it seemed that the spell was broken.”

─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───

THE DARK LORD.

─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───

Magyarázatok, érdekességek:

1. Táltostűz: Az egyik legsötétebb és legbonyolultabb varázslat, amivel futótűzet lehet előidézni. Voldemort és Monstro is megcsinálták, igaz, utóbbi bele is halt a mutatványba, mert nem tudta kontrollálni. 

2. Próbáltam realisztikusan átadni a jelenetet, amikor élve el van temetve Hermione.. Hát, talán sikerült. :D A 2012-es Holló c. filmben láttam hasonló jelenetet. Mai napig nyomaszt, ha rágondolok, annyira traumatizált 14-15 évesen. 

sidenote: Az ötlet, hogy Hermione kiássa/feltúrja Voldemort sírját puszta kézzel, az egyik írás alatt lévő fanficemből jött, ahol ugyanilyen jelenet megtalálható lesz majd.. :D Ezzel szerettem volna szimbolizálni, hogy Hermione számára nincs "visszaút", teljesen összeomlott az elméje.  #totalchaos

érdekesség: Annál a bizonyos két jelenetnél az alábbi három zenét hallgattam a hangulat megalapozása miatt: Vessel - Red Sex, Florence+The Machine - Seven Devils és Breath of Life. 

sidenote 2.0: Tom életben van… vagyis Hermione pechére összekötötte a lelküket. #rip