When the night falls I.

WHEN THE NIGHT FALLS
I. RÉSZ

fandom: harry potter

páros: hermione granger/tom denem

műfaj: dark, horror, thriller, angst, AU (alternatív univerzum)

besorolás: +16 

idő és helyszín: 2003, valahol egy angliai birtok

leírás: Hermione titokzatos meghívót kap egy álarcosbálba Halloween estéjére. Fogalma sincs, ki küldhette neki, ám kíváncsi boszorka lévén, úgy dönt, elmegy a bálba, hogy kiderítse, kitől származik a meghívó. Azzal viszont nem számolt, hogy vannak meghívások, amelyeket jobb lett volna inkább visszautasítani.

figyelmeztetések: dead dove: do not eat, nyomasztó jelenetek, képzelgések, felkavaró jelenetek, állatkínzás, mindfuck, gyilkosság említés szintjén. 

megjegyzések: Ha Halloween, akkor Tomione. :D Egyértelmű volt, hogy most is (immáron 3. éve) velük fogok hozni történetet. Idén elhatároztam, hogy mindenképpen szeretném kipróbálni a híres-neves "dead dove: do not eat" taget, megspékelve totális unhinged résszel, ami többé-kevésbé sikerült is, de nem annyira durván, mint amennyire akartam volna. :D Extrém hosszú lett ez a történet, több mint 26 oldal, így muszáj volt ketté szednem. A következő részt holnap fogom hozni, ami sokkal hosszabb lesz, mint ez. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. A figyelmeztetéseket mindenképp vegyétek figyelembe! 👀❤

lejátszási lista: elérhető itt is. 

Kellemes borzongást kívánok mindenkinek, és ne feledjétek: ma a legvékonyabb a határ az élők és holtak világa között! 😉❤

Happy Halloween! 🎃

🪦🧟🎃🐈‍⬛🕯️

„Seems that I have been held, in some dreaming state,

A tourist in the waking world, never quite awake...”

Ott állt a kovácsoltvasból készült sötét kapu előtt, ami teljesen fölé magasodott. A kapurácsok indaszerűen tekeredtek egymásra, olyan látványt nyújtva az érkezők számára, mintha megkövült kígyók lettek volna. A két szárny résnyire volt nyitva, mintha valaki percekkel korábban úgy hagyta volna őket. Sűrű, szürke köd ereszkedett le aznap este, de még így is kivehető volt a fiatal nő számára a kígyók szeme helyén lévő smaragd drágakövek, amik különös módon verték vissza a hold halovány fényét. Méregzölden csillogtak a ködben, mintha csak figyelték volna az érkező vendégeket. Hermione gyomrában kellemetlen érzés támadt a gondolatra, s nagyot nyelt. Talán a fények játékának hatása volt, de megesküdött volna rá, hogy az egyik kőben valami megmozdult. Csak a képzeleted játszik veled! Figyelmeztette magát újból, majd a kapu mögötti keskeny, kaviccsal felszórt útra pillantott, amely kanyargós ívben haladt felfelé a dombon. Fázósan húzta össze magán köpenyét és indult el a kavicsos úton, miközben a csípős, őszi hideg kegyetlenül csipkedte arcát. Ahogy beljebb ért a kovácsoltvas kapu nyikorogva, szinte baljósan csukódott be mögötte, s egyszeriben úgy érezte, mintha bezárták volna őt. 

Furcsa érzés járta át a testét, ám igyekezte figyelmen kívül hagyni, megpróbálta betudni annak, hogy Halloween estéje volt, amiről köztudott, hogy olyankor az élők és a holtak világa közötti határ teljesen elvékonyodott. Szinte megszűnt. Azok pedig, akik mágiával rendelkeztek és a varázsvilágban éltek, sokkal érzékenyebben reagáltak a túlvilági jelenségekre. Hermione mindig is szerette a halloween-i hagyományokat, kislányként imádott cukorkáért és csokoládéért házakhoz járni, különféle félelmetes maskarákba öltözni. Ám boszorkányként már teljesen más értelmet nyert számára a Halloween. Látott halottakat, különféle varázslatokat, ártásokat tanult, sötét mágiával ismerkedett (persze csak biztonságos szinten), találkozott félelmetes lényekkel, amikről gyermekként még azt gondolta, nem létezhetnek. A roxforti csata óta évek teltek el, de senki nem mert nagyobb mulatságot rendezni a Mágiaügyi Minisztériumon kívül Halloween estéjén, mindenki attól félt, hogy még 5 év elteltével is, de visszatér Voldemort. Idén azonban már a Minisztérium sem szervezett bált egy másik konferencia miatt, így Hermione nagyon megörült, amikor egy héttel azelőtt egy fekete borítékot talált az asztalán. Egy meghívó volt, amelyben egy álarcosbálba invitálták a boszorkát. Eleinte nem akart menni, ugyanis nem volt rajta se feladó, se helyszín megemlítés, aztán végül Ginny addig-addig beszélte a fejét, míg végül elhatározta, hogy elmegy rá, s igenis jól fogja magát érezni. Sajnálta, hogy Ginny a terhessége miatt nem tudott elmenni vele, de még Pansyt is hívta, akivel a háború óta a legnagyobb meglepetésére jóba lett, de ő ugyanúgy elutasította, mondván, hogy Halloween estéjén nem hajlandó sehova menni azok után, amit Voldemort uralkodása alatt átélt a családjával. Félt, egyértelmű volt. A meghívóban annyi állt, hogy pontban október 31-én, este hét órakor zsupszkulccsá fog változni a boríték, s a helyszínre repíti a meghívottját. Pontosan hét óra előtt húsz perccel a volt griffendéles boszorka még jó ötletnek tartotta az álarcos bált, ahogy az utolsó igazításokat végezte a sminkjén, ám ahogy egyre jobban haladt felfelé az apró kavicsos úton, már kezdte kicsit megbánni döntését. A domb két oldalán fekete, elszáradt és elszaporodott tiszafák¹ sorakoztak, amiket már évek óta nem gondoztak a borzas ágaik alapján. Gallyaik úgy hajoltak az ösvény fölé, mintha lassan össze akarnának zárulni a boszorka feje felett. A köd szinte megülepedett közöttük és sűrű fehér fátyolként tekeredett a törzseik köré. Baljós látványt nyújtottak, amit még a domb tetején álló kúria fényei sem tudtak enyhíteni. Érezhetően nyirkosabb volt a kapun túl a levegő, ami a földből áradó szagoknak is köszönhető volt. Hermione fél szemmel lepillantott a domboldal bal aljára, ahonnan a földes szag áradt. Azonnal megállt, a levegő egy pillanatra megakadt a tüdejében, hosszú szoknyáját elengedte, amit egészen addig fogott. A domb lábánál egy temető húzódott. Némelyik ferdén állt vagy éppen teljesen eldőlt, mintha csak a múló évek lassan lehúzták volna őket a föld alá. Mohával benőtt kőangyalok és keresztek bukkantak elő, ahogy egyre jobban szuggerálta a domb alját, aztán újra el is tűntek. A félelem körbeölelte az ifjú boszorkányt, a kezét ösztönösen a szoknyája azon oldalára csúsztatta, ahol a szőlőfapálcáját elrejtette. Áldotta magát, hogy nem hagyta otthon, még annak ellenére sem, hogy egy-két nonverbális varázslatot már elsajátított. A csendet hirtelen egy éles károgás törte meg, amely élesen hasított bele a sötét éjszakába. Hermione azonnal összerezzent és a hang irányába kapta a fejét. A legközelebbi tiszafa görbe ágain pár varjú üldögélt. Fekete sziluettjeik mozdulatlanul figyelték a bálba igyekező boszorkát, szemeik apró, sötét pontként csillantak meg a félhomályban, s hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy elhessegesse őket. A levegő szokatlanul hideg volt, bőre folyamatosan borsódzott, biztosra vette, hogy nem csak a hidegtől. A helyzetén az sem segített, hogy folyamatosan az orrában érezte a nyirkos avar szagát, a mohás kövekét és a frissen felásott föld kesernyés illatát is. Hermione tovább folytatta az útját, de pár lépés után ismét megállni kényszerült, amikor egy tompa csattanást hallott a bal oldaláról. Ismét lenézett a temetőre, barna szemei egy idős, öregemberen állapodtak meg, aki éppen felemelte a kezéből kiesett lapátot. Ugyan, messze volt a sírásó, de a boszorka hunyorogva ki tudta venni, hogy éppen egy friss síron dolgozott az öregember a felette lógó lámpás fényének köszönhetően. A gödör már jó mély lehetett, abból ítélve, hogy csak az alak felső része látszott. Aztán váratlanul felnézett az öregember, mintha csak megérezte volna a boszorkát. Tekintetük találkozott, Hermione ajkát pedig egy apró sikkantás hagyta el. A férfi mereven bámulta, nem biccentett feléje, nem üdvözölte, még csak nem is intett vagy mosolygott rá. Csak nézte hosszú másodpercekig, majd végül lassan visszafordult a sírhoz. A fiatal nő nem tétlenkedett, visszafordulva sietős léptekkel tette meg a hátralévő rövid utat. Ahogy egyre közelebb ért a domb tetején álló kúriához, az épület úgy magasodott a táj fölé, mint egy sötét árnyék.

Hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint amekkorának a meghívó alapján elképzelte. A fekete kőfalakon helyenként borostyán futott végig, itt-ott megrepedeztek már a kövek, és a rácsok is kissé rozsdásnak látszottak. A magas ablakokból aranyszínű, meleg fény szűrődött ki, megvilágítva az épület előtt elterülő közvetlen területet. A kétszárnyú mahagóni faajtó mellett két sövényszobor díszelgett, amik felett közvetlenül a lámpák helyezkedtek el. Hát itt vagyunk, gondolta magában a boszorka, aztán egy mély levegőt vett, és ahogy előrébb lépett a két szárnyú ajtó, mintha csak megérezte volna a mágiáját, automatikusan kinyílt előtte. Hermione, mielőtt belépett volna, egy pálcasuhintással magára varázsolta bordó, csipkeborítású maszkját, ami csak a szemeit takarta el, majd ruhája rejtett zsebébe visszacsúsztatta pálcáját. 

Belépve az épületbe, éles, meleg fény és levegő fogadta, amelyek teljes ellentétben álltak a kinti nyirkos, csendes és sötét hideggel. A különböző illatosított viaszgyertyák, a régi fa és valamilyen édeskés virágillat keveréke csapta meg Hermione orrát, amint beljebb ment. Az ajtóban egy fehér maszkos varázsló állt, aki mélyen meghajolt, amikor tekintetük összetalálkozott. 

– Szép estét kívánok, kisasszony! Szabad elkérnem a köpenyét és a meghívóját? 

– Ó, természetesen! – felelte Hermione, majd nyomban kibújt a talárjából, annak zsebéből pedig kivette a meghívót és átnyújtotta. 

– Kellemes szórakozást kívánok, Miss Granger. 

A boszorka elmormolt egy köszönömöt, majd megemelve a szoknyáját otthagyta az idegent. Ahogy felemelte a fejét, elállt a lélegzete a látványtól, s alaposan szemügyre vette a kúria belső dekorációját. A bejárati csarnok hatalmas volt; méregzöld, ezüst és fekete színek domináltak leginkább. A mennyezet olyan magasra nyúlott, hogy a sötét gerendák szinte beleolvadtak az árnyékokba, ahol nem volt a falon világítás. A falakat fekete márványburkolat fedte, amelyet ezüstözött kígyóalakú gyertyatartók díszítettek. Több száz méhviaszgyertya égett bennük, lángjaik néha pislákoltak egyet a huzatban, ahogy nyílt és csukódott a bejárati ajtó az érkező vendégeknek köszönhetően. A hall két oldalán lépcsősor kanyarodott az emeletre, amik felett elvarázsolt gyertyák és kifaragott tökök lebegtek, amikből apró pókok bújtak elő, majd tűntek is el. A lépcsőkorlátokat szintén kígyómotívumok díszítették itt-ott, ami már Hermione szerint túlzás volt; egyértelmű volt számára, hogy a házigazda vélhetőleg korábban a Mardekár ház tagja volt. A padló fényesre polírozott sötét, szinte már fekete márványkőből készült, ami a barnahajú boszorkát leginkább a Malfoy-kúriára emlékeztette. Egy másodpercig el is gondolkodott, hogy lehet, hogy a Malfoy-család másik birtokán volt. Draco lenne a házigazda? Hermione kelletlenül látta be, hogy tetszett neki a gondolat, hogy ismét találkozhat a volt mardekáros férfival. Fél éve nem látta őt, miután szakítottak egymással. Ginnytől úgy tudta, Draco állást kapott a MACUSA²-nál, miután Amerikába ment. Annak ellenére, hogy hiányzott neki, jobbnak látta, ha véget vet a kapcsolatuknak, amit a varázsló nehezen, de elfogadott. A gondolatmenetét a keringő lágy dallama törte meg. A hangszerek tisztán, kellemesen szóltak, szinte vonzották a boszorkát, no meg a kíváncsiságát is, hogy kövesse a dallamot. Egy széles boltívhez ért, ami minden bizonnyal a bálterem volt. A látvány egyszerre volt lenyűgöző és nyugtalanító, a helyiség szinte végtelennek tűnt, olyan hatalmas volt. Kristálycsillárok tucatjai függtek a magasból, ezüstös, gyémántfénybe borítva az egész termet. Hermionét megbabonázta a látvány, miközben folyamatosan beljebb lépkedett. Beszélgetésfoszlányok, nevetések, különböző politikai tárgyalások foszlányait kapta el, ahogy mosolygott és biccentett a többi maszkos vendégnek. Senkit nem ismert fel; a legtöbb vendég idősebb volt nála. A falak mentén hosszú asztalok voltak felállítva, amin kristálypoharak, ezüstözött porcelánok voltak. A tálakon gyümölcsök, sütemények és különböző húsos fogások sorakoztak, amitől összefutott a boszorka szájában a nyál. Különösnek találta, hogy az összes étel majdhogynem érintetlen volt, senki nem nyúlt hozzájuk. A vendégek többsége inkább italos poharakat tartottak a kezükben, amikben vörösbort és pezsgőt vélt felismerni. Hermione felvett egy pezsgős poharat, aztán barna íriszeit a táncoló varázslókra és boszorkányokra terelte. Mindenki tökéletes volt: senki nem vétett tánc közben egyetlen hibát sem, mosolyogtak, különböző maszkjaik megszínesítették az eseményt. Volt, aki egyszerű fekete félálarcot viselt, volt, aki teljes arcot takaró régi velencei maszkot viselt, de akadt olyan is, ami a lányt a Halálfalók maszkjára emlékeztette. Néhány kifejezetten groteszk volt: hosszú madárcsőrös maszk, olyan álarc, amiről a lány nem tudta eldönteni, hogy emberi bőrből készült-e vagy csak olyan jól elvarázsolták, de volt démoni vonásokat megidéző maszk is, amit elbűvöltek úgy, hogy csöpögjön belőle a vér. Hermione akaratlanul is megborzongott a látványtól és izzadt kezét a ruhájába törölte. Egyetlen arc sem látszott; az volt a legijesztőbb számára. Mindenki az álarca mögé rejtőzött. Az egyik márványoszlopnál egy idősebb hölgyet pillantott meg, aki mozdulatlanul állt, kezében fekete tollal borított valamit tartott, amit a boszorka nem tudott teljesen jól kivenni. Oldalra döntötte kicsit a fejét, mire barna szemei ijedten kerekedtek ki, amikor realizálódott benne, hogy egy döglött madár volt a hölgy kezében. Mintha csak megérezte volna a fiatalabb tekintetét, lassú mozdulattal Hermionéra pillantott. Nem szólt semmit, csak zöld szemeivel hosszan bámulta, aztán teljes erőből összeszorította a tenyerét, amiben a madár volt. A vér a maszkjára fröccsent, míg az állat belsőségei a kezében maradtak összeroncsolva, ujjai között csöpögött a vörös folyadék. A hányinger fénysebességgel tört rá, öklendezve fordult el és tette le a pezsgőjét, mert félő volt, hogy a poharába hány. Hermione zihálva próbálta rendezni a hirtelen rátört rosszullétet, ám amikor visszapillantott, az idős hölgy jókedvűen beszélgetett egy varázslóval. 

– Mi a…? – suttogta maga elé.

Szemeivel keresni kezdte az előbb lejátszódott jelenet áldozatát, de nyoma sem volt a madárnak, és az idős boszorka maszkja is makulátlan volt. Hermione hátrálni, menekülni akart, ahogy bekapcsolt a vészjelzője az előbb látottaktól, ám megtorpant, amikor megérezte mágiája vibrálását, s azt a bizonyos érzést, amikor valaki beakart hatolni az elméjébe. A terem túlsó sarkába terelte a figyelmét és egy fiatal férfit pillantott meg. Ezüst maszkot viselt magán, ami csak arca felét takarta, így a boszorka jól kitudta venni obszidián fekete szemeit, éles, szinte már szoborszerű vonásait, sötétbarna haja oldalra volt fésülve, pár kósza tincs lógott csak a maszkja elé. Talpig feketében volt, fekete köpenye megvolt bűvölve, hogy lágyan lebegjen körülötte, mintha a szél fújná. Olyan látványt nyújtott, mintha ő maga lett volna a Halál. A tekintetük találkozott, mire a fiatal varázsló ajkain féloldalas mosoly keletkezett, mintha azt várta volna, hogy Hermione végre észrevegye. Mozdulatlanul állt, úgy figyelte a másik lassú mozdulatát, amint felemelte a pezsgős poharát üdvözlés gyanánt. A terem túlsó végében állt, mégis úgy tűnt, mintha a körülötte lévő tömeg lassan elhalványult volna, amikor elindult feléje. A többi vendég nevetett, beszélgetett, táncolt. Egyikük sem vonta magára úgy a figyelmet, mint ő, talán a korából adódóan. Valami azt súgta neki, hogy meg kellene fordulnia s elrohannia, vagy elvegyülnie a tömegben, keresni valakit, akivel tud táncolni. Ám Hermione lábai nem mozdultak, a fiatal varázsló pedig közvetlenül megállt előtte.  Cédrus-, bergamott- és enyhe kardamomillat csapta meg az orrát, ahogy meghajolt az ifjú varázsló. 

– Remélem, kellemesen telik eddig az estéje – szólalt meg bársonyos hangon. – Örülök, hogy elfogadta a meghívást a bálra. 

A boszorka aprót kortyolt a pezsgőjéből és meglepetten nézett a nála jóval magasabb férfire.

– Maga lenne a házigazda?

– Úgy van, Miss Granger, én lennék – döntötte oldalra a fejét az ismeretlen. 

Olyan természetesen jött a válasz a másiktól, hogy Hermione csak másodpercekkel később vonta össze a szemöldökét és lépett kissé hátrébb. 

– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte, mire a varázsló ajkain egy rövid félmosoly villant meg.

– Hermione Granger, háborús hős, az Arany lány, Harry Potter hű segítője. A korának legokosabb boszorkánya. Mindenki ismer, szinte már majdnem olyan híres, mint Merlin, Morgana vagy éppen Voldemort. 

A felsorolt nevek hallatán borsózni kezdett a fiatal lány bőre, védelmezően fonta át két karját maga előtt és fordult szembe a bálteremben táncolókkal. Senki nem foglalkozott velük; mindenki el volt foglalva a maga társaságával, csak pár idősebb varázsló vagy boszorkány pillantgatott feléjük. 

– Ők mind sötét varázslók vagy boszorkák voltak – vágta rá Hermione, mire az ismeretlen varázsló ajkát egy kuncogás hagyta el, ahogy ő is követte a példáját és a táncolókat kezdte figyelni. 

– És te nem vagy az? – jött az újabb kérdés. – Téged sose érdekeltek a sötét varázslatok?

A kérdés pár percig némán lógott a levegőben köztük. A lágyabb keringőt közben felváltotta egy pergősebb fajta. A párok továbbra is forogtak a táncparketten, néha egy-ketten odamentek az asztalhoz falatozni, ahol Hermione az idegennel állt. Fogalma sem volt, hogy miért folytatta vele a beszélgetést, de hazudott volna önmagának, ha azt mondta volna, hogy nem keltette fel az érdeklődését a titokzatos házigazda. Bizonyára jóval felette járt a Roxfortban, azért nem ismerte fel, nemcsak a maszkja miatt, amin közelebbről megnézve egy ezüst kígyó tekeredett. 

– A legtöbben összekeverik az érdeklődést a használattal – kezdte óvatosan. – Szerintem hatalmas különbség van a kettő között. Engem mindig is érdekeltek az új varázslatok, átkok vagy bűbájok a roxforti éveim alatt, még a tiltottak is, de tisztában voltam, mivel jár a használatuk, tudásuk. Sokan úgy vélik, mintha bizonyos könyveket nem lenne szabad kinyitni, elolvasni vagy éppen kérdéseket feltenni azokkal kapcsolatban.

– Érdekes szemlélet, Miss Granger – hümmögött a férfi, majd kortyolt egyet a pezsgőjéből.

– A tudás és a tudás iránti vágy önmagában még nem bűn. Én mindig tudtam, hol kell meghúznom a határt. 

Az álarcos varázsló féloldalasan rápillantott.

– És ezt mindig sikerült betartani is? 

Szólásra nyitotta ajkait, de nem jött ki hang a torkán. Hirtelen eszébe jutott Rita Vitrol, amikor egy üvegbe csapdába zárta hónapokra az animágus formájában. A memória módosításai, amiket a háború ideje alatt elkövetett. A tiltott időnyerő használata és amikor besurrant a zárolt szekcióba. A Horcruxokról olvasott könyvei tele sötétebbnél sötétebb mágiákkal. Felszisszent, ahogy újabb nyomást érzett hátul a fejénél. Bizonyára a pezsgő, gondolta, ahogy lepillantott a kezében lévő pohárra, ám az aranyozott pezsgő ital helyett különböző szárnyas bogarak és lárvák úsztak benne. A szürke lé szinte majdnem kifolyt a kezére, ahogy a csápos bogarak elkezdtek kimászni belőle. Hangos csattanással landolt a kristálypohár a lába előtt, az apró szilánkok szétterültek a magassarkúja körül. Zihálva igyekezett megkapaszkodni a mögötte lévő asztalba. Az adrenalin végigfutott a testében. 

– Minden rendben, Miss Granger? – kérdezte a mellette álló aggódva, ahogy megpillantotta a zaklatott boszorkát. 

Hermione lenézett a földre; az átlátszó pezsgős folyadék szétfolyt köztük, de bogaraknak és lárváknak nyomát sem találta. 

– Olyan volt, mintha valami megmozdult volna a poharamban – suttogta, ám a férfi jól hallotta.

– Ezek automatikusan újratöltenek, ha elfogy belőle az ital – mondta gyengéden, szinte már lekezelően. – Biztos azt láttad.

Vitatkozni akart vele, hogy még a felét sem itta meg a pezsgőjének, de tudta, hogy felesleges lett volna, annak ellenére is, hogy biztos volt abban, amit látott. Halvány pír keletkezett két orcáján, ahogy végül bólintott, szemeivel oldalra pillantott. A parketten egy pár keringőzött, a nő halványkék ruhát viselt, a férfi pedig fekete álarcot arany díszítéssel. Már percek óta ugyanabban a ritmusban mozogtak, ugyanazzal a tökéletes összhanggal. Hermionét valamiért kirázta a hideg a látványuktól. A nő hirtelen pördült egyet, s ahogy feléjük fordult, arcáról félig le volt szakadva a bőr, csontja látványa szinte vakítóan fénylett a bálteremben. Az exgriffendéles szívverése újból felgyorsult; érezte, ahogy ujjai remegni kezdenek a pálcája után. 

– Te is láttad? – kérdezte bizonytalanul a férfit. – Nincs bőr az arcán a boszorkának. 

– Biztos varázslat – nyugtázta, aztán felhajtotta a maradék italát is és feléje fordult. – Felkérhetem esetleg egy táncra a híres-neves Arany lányt? 

Nem akart táncolni, el akart onnan menekülni, álarcos bál ide vagy oda, úgy érezte, hogy nem a megfelelő helyen volt. Mintha átkerült volna a pokol legmélyebb bugyrába. Valami nem stimmelt, érezte, tudta: a megérzései mindig is jók voltak. Mégis, ahogy az idegen varázslóra és kinyújtott karjára pillantott, valami maradásra kényszerítette. Vonzó volt a férfi, ahhoz kétség sem fért, Hermione pedig jobban megakarta ismerni, hajtotta a kíváncsiság. Kezét végül belecsúsztatta a másik tenyerébe és hagyta, hogy a bálterem közepére vezesse őt a fekete ruhás férfi. A többi boszorka és varázsló zavartalanul nyílt szét előttük, mintha csak ösztönösen utat engedtek volna nekik. Egy lassabb, 3/4-es ütemű keringő dallama töltötte be a termet, a hegedűk hangja összefonódott a csellók mély búgásával. A férfi megállt a táncolók között és szembefordította magával Hermionét. Szinte automatikus volt a reakciójuk: míg a boszorka rögtön a varázsló vállára tette a bal kezét, a jobb kezét pedig a tenyerébe csúsztatta, addig a férfi jobb keze a boszorka derekára simult, a baljával pedig továbbra is a kezét tartotta. Hermione belepirult az érintésébe, ahogy ujjai magabiztosan pihentek a bordái fölött; semmi illetlen nem volt benne, mégis zavarba ejtette a másik közelsége. Közelebb húzta magához, mire a lány ajkait akaratlanul is egy sóhaj hagyta el, ahogy enyhén összeért a felsőtestük. Lágyan kezdte el vezetni kettejüket a férfi, a keringő dallamát finoman követték minden lépéssel. Tökéletes volt köztük az összhang. Hermione meglepetten pislogott, ahogy hagyta, hogy az irányítás kicsússzon a kezei közül, s teljes egészében a férfire bízta magát. Lopva felpillantott barna szemeivel a másikra, ahogy elhaladtak egy velük egykorú pár mellett, akik aprót biccentettek feléjük üdvözlés gyanánt. 

– Meg kell, hogy mondjam, meglepően jól tud táncolni – törte meg a csendet a boszorka. 

– Te pedig elbűvölően festesz ebben a mély bordó ruhában – varázsolt egy halvány mosolyt az ajkaira a férfi. – Olyan sötét színe van, mint a vérnek. Illik a bál hangulatához. 

Hermione futólag lepillantott a ruhájára, csak annyira, hogy ne botladozzon meg a magassarkújában. A ruha mély bordó színű volt, ami első pillantásra feketének tűnhetett félhomályban és az esti éjszakában. Amint a fény rávetődött a könnyű akromantula selyemből készült rétegekre, akkor vált láthatóvá a vörös árnyalat, amely a friss vér színére emlékeztetett őt is. A testhez simuló fűző finoman követte az alakját, míg a szoknya része puha hullámokban omlott a padlóig. Vállait vékony tüllréteg fedte, amibe aranyszálakat fűztek, és párszor megcsillantak a csillár meleg fényében. A ruha hátát mély kivágás szelte ketté, amelyet fekete selyemszalagokból font fűző és masni zárt össze alul. Barna haja félig volt összekötve egy bordó masnival és lágy hullámokban omlott a válla alá. Sose szeretett sminkelni, így a vörös rúzson és a szempillaspirálon kívül semmi mást nem viselt. 

– Még mindig nem tudom a nevedet – mondta aztán, ahogy pördültek egyet. – Hogy szólítsalak? Titokzatos Idegen? A férfi a kígyós maszkban?

A másik arcán átsuhant egy féloldalas vigyor, aztán kissé oldalra döntötte a fejét és lejjebb hajolt hozzá.

– Akár. Több nevem is volt már – felelte sejtelmesen, mire Hermione halkan felnevetett. – De a Thomas megteszi. 

Hermione alig vette észre a keringő dallamának megváltozását; csak amikor egyre gyorsabb tempóban léptek és forogtak, jött rá, hogy felgyorsult a tánc. A varázsló keze szorosabban szorult a derekára, amikor egy nagyobb fordulatot vettek. Orrát ismét megcsapta a másik kellemes illata, amely szinte bódítóan hatott rá, oly erős volt. Alig érzékelte a történéseket, úgy megszűnt körülötte a világ, ahogy Thomasszal táncolt.

Aztán még egyet fordultak. 

És még egyet. 

Megint megpördültek, oldalra sodródtak. 

Hermione a következő fordulatnál még közelebb került a másikhoz.

A fellettük lévő csillárok fénye összefolyt, s a zöld és fekete színek örvényleni kezdtek körülötte. A boszorka akkor döbbent rá, hogy alig maradt köztük távolság, amikor a haja súrolta Thomas arcát. A méhviaszgyertyák fénye visszatükröződött a férfi maszkjának kígyó díszítésén. Túl közel volt. El kellett volna húzódnia, de nem tette egyikük sem.

– Fogadok, hogy jóval felettem jártál a Roxfortban és Mardekáros voltál – jegyezte meg a boszorka, ahogy állával a férfi maszkja felé bökött. 

– Elég egyértelmű, igaz? – kérdezte, s elpillantott a lány feje felett a távolba, mintha csak merengett volna. – A szüleim családjáé volt ez a ház. Én alakítottam át a saját ízlésem szerint. 

– Mi történt velük? – érdeklődött a boszorka, amikor feltűnt neki a múlt idő használata, de a férfi továbbra sem nézett rá.

– Megölték őket. 

Hermione összeráncolta a homlokát, s még mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának, megkérdezte:

– Voldemort?

Thomas ajkán halvány, nyugtalanító mosoly jelent meg, fekete szemei furcsán csillogtak.

– Mondhatjuk így is. 

– Nagyon sajnálom – felelte halkan, ahogy újra lelassult a keringő ritmusa.

– Hála Harry Potternek már nem kell többet aggódnunk Voldemort miatt, nem igaz? – Hagyta figyelmen kívül a lány előző mondatát.  

– Egy hataloméhes szörnyeteg volt, és ez lett a veszte is. Úgy gondolom, sokkal jobb a világ az ilyen varázslók nélkül – vágta rá élesen Hermione, s hagyta, hogy Thomas megpördítse ismét.

– Ó, pedig ha tudnád, kedvesem, hány sötét varázsló vár még odakint arra, hogy elfogják őket. Némelyik talán rosszabb, mint Voldemort.

A boszorka gyomra összeszorult egy pillanatra. Nem tetszett neki a másik hanglejtése; védőmágiája ismét bizseregni kezdett ujjbegyeinél. Összeszűkítette szemeit és alaposan végigmérte a férfit. Valami furcsa volt benne, de nem tudta megmondani, hogy mi. 

– Olyan, mintha védenéd őt, pedig megölte a szüleidet – mondta óvatosan. Megpróbált kiszabadulni a másik kezei közül, de Thomas vasmarokkal szorította a derekát.

– Én csak azt mondom, hogy minden történetnek két oldala van, Miss Granger. 

Újabb fordulatot tettek meg, ismét elkezdett felgyorsulni a keringő. Hermione lábai egyre jobban sajogtak már, de az a másikat cseppet sem érdekelte. 

– Ismerte a családod Voldemortot? – Jött az újabb gondolatmenete a boszorkának, miközben próbálta a helyére tenni a kirakós darabokat. 

Thomas ránézett ónixfekete szemeivel, szája széle épphogy csak pár másodpercre is felfelé görbült.

– Talán jobban is, mint szerették volna. 

Hermione hátán fénysebességgel futott végig a hideg, s kezdett rajta egyre inkább eluralkodni a félelem és a pánik. Valami nem volt rendben azzal az egész hellyel és a bállal sem. Mintha az ifjú varázsló egyetlen pillanatra megfeledkezett volna magáról és bepillantást engedett volna a boszorkának a családja legsötétebb titkaiba. Szemeit óvatosan a lépcsőre terelte, megnézte, merre tudott volna a leggyorsabban feljutni az emeletre. 

– Megbocsájtasz egy pillanatra, Thomas? – kérdezte Hermione, ahogy végre enyhült a varázsló szorítása. – Felfrissítem kicsit magam, nagyon kimelegedtem ebben a táncban. 

– Csak nyugodtan – hajolt meg előtte a férfi. – De enyém lesz az utolsó táncod, rendben? 

Egyáltalán nem tetszett neki Thomas utolsó mondata, ám csak egy apró bólintást tudott magából kipréselni, aztán gyors léptekkel elindult az oszlopoknál lévő asztalokhoz, hogy igyon valamit. Remegő kézzel ragadta meg a legközelebbi pezsgőspoharat és egy húzásra megitta annak tartalmát, nem figyelve, mi volt benne. Szeme sarkából egy elsuhanó árnyékra lett figyelmes, ami pontosan mellette állt meg. Oldalra pillantott: egy idősebb, vöröshajú, kalapos boszorkány nyúlt az előtte lévő gyümölcsök és húsos tálak után, amikbe bele is markolt. Maszkját kezével tartotta maga előtt, így Hermionénak rálátása nyílt az arcára. 

– Jó újra látni magát, kisasszony – mosolygott rá a hölgy, amikor megérezte Hermione tekintetét magán. 

– Találkoztunk már? – vonta össze szemöldökét zavartan. 

– Még nem – tette csontos kezét a boszorka vállára. – De csak idő kérdése. 

Szólásra nyitotta a száját, ám egyetlen hang sem jött ki rajta. Döbbenten nézte az idősebb boszorkányt, aki minden további szó nélkül otthagyta, s Thomas felé vette az irányt. Hermione újabb poharat ragadott meg, aztán elvett egy gránátalma-darabot is a gyümölcsöstálról. Némán figyelte, ahogy az ifjú varázsló az idős boszorkával beszélget, látszólag mélyen. Több sem kellett az exgriffendélesnek: bekapta a maradék magokat, majd hátat fordítva gyors léptekkel indult el a bal oldali lépcső irányába, ami az emelet legtetején kapcsolódott össze. Amint Hermione felért, még egy utolsó pillantást vetett Thomasra és az idős hölgyre, majd minden további nélkül lefordult balra és célirányosan elindult a hosszú folyosón. A bálterem zenéje fokozatosan halkult el mögötte, s kisvártatva a falak már csak a cipőjének kopogását verték vissza, ahogy sebes léptekkel haladt. Az egész emelet látszólag kihalt volt, a félhomályban csak az ő árnyékát lehetett látni, miközben elhaladt a különböző ajtók, festmények és gyertyatartók előtt. Szinte végtelenül hosszúnak tűnt a fenti folyosó, odakint a fák ágait lágyan lengette a szél, amik néha odakoppantak a nagyüveges ablakokhoz. Hermione megállt az egyik előtt, mutatóujját óvatos mozdulattal húzta végig a mozaikos, színes üvegeken. Azonnal libabőrös lett, ahogy kitekintett és a fekete ürességet látta csak a saját elmosódott tükörképén kívül. Mégis olyan érzése támadt, mintha nem lett volna egyedül. Érezte, ahogy a sötét mágia ereje végigkúszott a folyosón, kutatva egy varázsló vagy boszorka után. Önkéntelenül is megrándultak ujjbegyei, mikor mágiája védekezni kezdett a halántékánál érzett nyomás következtében. Mentális falai stabilan álltak, mégis megvolt rá esküdve, mintha valaki kutatni akart volna elméje elzárt részeiben. Aztán megtörtént. Másodpercek alatt, először szinte fel sem fogta: lassan futott rajta végig a hideg, eleinte csak a tarkóján, aztán az apró szőrszálak hirtelen felálltak a nyakán. A bizsergés végigkúszott a gerince mentén, mint egy láthatatlan kéz figyelmeztető szándékkal. Olyan volt, mintha valaki közvetlenül mögötte állt volna oly közel, hogy ha hátralépett volna, minden bizonnyal nekiütközött volna. 

Hermione megmerevedett, nem hallott lélegzetvételt sem lépéseket, mégis biztos volt benne, hogy valaki figyelte. A szíve hangosan vert a mellkasában és fájdalmasan verődött neki minden egyes levegővételnél a bordáihoz. Aztán valami megmozdult az üvegben; Hermione lélegzetét elakadva figyelte minden pislogás nélkül. Valami itt van mögöttem. Másodpercekig mozdulatlanul állt, szemeit egy percre sem szakította el a mozaikos ablaküvegtől, nehogy szem elől tévessze az árnyékot. Aztán Hermione hirtelen megpördült, de a folyosó teljesen üres volt. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt s fordult vissza az ablaküveghez, ám nyugalma nem tartott sokáig. Gyomra görcsbe rándult, érezte, ahogy a pulzusa a fülében dobolt, miközben a saját tükörképét bámulta, ami mosolygott. Ő viszont nem. Olyan erővel és lendülettel hátrált el az ablaktól, hogy kis híján feldöntötte a mögötte lévő szobrokkal teli asztalt. Pálcáját kikapta ruhája zsebéből.

– Revelio! – suttogta a levegőbe. A sárga fény megvilágította a helyiséget, de legnagyobb csalódására semmit nem mutatott. Rajta kívül senki és semmi nem tartózkodott az emeleten. 

Egy utolsó pillantást vetett még az üvegre, majd minden további nélkül elmormolt egy „Lumost!” és a folyosó végi sötét tölgyfából készült, magas boltíves ajtó felé vette az irányt. Odaérve ujjait óvatos mozdulattal rátette a jéghideg ezüstfogantyúra, amitől teste azonnal libabőrös lett. Lassan maga felé kezdte húzni a fogantyúkat, mire az öreg tölgyfaajtó mély nyikorgással elvált a keretétől, Hermione pedig sebes mozdulattal surrant be rajta, s csukta be maga mögött az ajtót. A könyvtár megérezte a boszorka jelenlétét: a falakon lévő gyertyák felgyulladtak, a középen elhelyezkedő csillár fénye hamar betöltötte a látókörét. Hatalmas volt a könyvtár; a sötétzöld tapétás falakat mennyezetig érő könyvespolcok borították több sorban is. A polcok zsúfolásig tele voltak régi, különböző bőrkötéses kötetekkel, amelyeknek gerincein különböző feliratok csillantak meg, a legtöbbjük ránézésre sötét vagy tiltott mágiát tartalmazott, de abban a boszorka nem volt biztos. A könyvtár jobb oldalán egy hatalmas, szintén mennyezetig érő üvegajtó helyezkedett el, ami minden bizonnyal az erkélyajtó volt. 

– Incendio! – bökött rá Hermione a kandallóra a pálcájával, a meleg pedig rögtön betöltötte a kihűlt helyiséget. 

Tudta, hogy sürgősen körbe kellene néznie a könyvtárban valamilyen információ után a házigazdáról és a helyről, hiszen csak idő kérdése volt, hogy Thomas elkezdje őt keresni. Nyilván, már így is feltűnt neki, hogy eltűntem, gondolta keserűen, ahogy a különböző mágiatörténelemmel kapcsolatos könyveket böngészte. Megpróbált az este folyamán többször is visszagondolni, hogy láthatta-e már valahol a varázslót, de akárhogy is kutatott elméje legeldugottabb szegleteiben, semmilyen képi emlék nem jött neki elő. Nyugtalanító volt a jelenléte, valamit titkolt, egyértelmű volt. Lehet, hogy Halálfaló és azért csalta ide, hogy megölje őt? Hermione ajkait halk nevetés hagyta el ama abszurd gondolatra, miközben levette a „Hatalom és Örökség: A Varázsvilág Leghíresebb Alakjai” című könyvet Bertha Bircsóktól³, aki minden bizonnyal Bathilda testvére volt. Pálcáját letette a hozzá legközelebbi kínáló asztalra, amire szintúgy helyeztek ki egy kis tálcára italokat. Hermione legyintett egyet szabad kezével és az egyik pezsgőspohár felemelkedett a tálcáról, egyenesen a boszorkához lebegve. Aprót kortyolt belőle, aztán lapozgatni kezdte a talált könyvet. Majdhogynem az összes híresebb varázslót vagy boszorkát megemlítette Bertha az írásában. Hermione gyors mozdulatokkal lapozta át a Roxfort alapítóit, Merlint, Morganát, a Peverell családot, de még Dumbledore és Nicholas Flamel oldalát is. Semmilyen kézzelfogható dolgot nem talált, miközben egyre bosszúsabban lapozgatott a könyvben, kezdett türelmetlen lenni. Váratlanul állt meg a lapozásban, majdnem elsiklott felette, de ujjai megálltak a levegőben, ahogy szembenézett a lapon lévő boszorkány mozgó portréjával. Úgy érezte, mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel, megszűnt körülötte a külvilág, ahogy fokozatosan felgyorsult a szívverése. A lapon lévő hölgy ugyanaz a boszorka volt, akivel lent beszélt az asztalnál.   

"– Jó újra látni magát, kisasszony.

– Találkoztunk már? 

– Még nem, de csak idő kérdése."

Ha nem tartotta volna a varázslat, a könyv kiesett volna már a kezéből. A portré alatt csak egyetlen név és két évszám szerepelt:

MADAM HEPZIBAH SMITH

1895 – 1955.

– Lehetetlen – suttogta maga elé.

Sebes mozdulatokkal kezdte el fellapozni az idős boszorkáról szóló fejezetet; a vészharangok vészesen kongani kezdtek a fejében, ahogy a felismerés egyre inkább arcon csapta. Egekbe volt a pulzusa, tudta, mert a teste minden porcikájában érezte a remegést. Vadul kutatott a háború alatti és a roxforti emlékei között, legfőképpen azokat kereste, amikor Harryvel beszélgetett.

„Egy temetőben voltunk, oda vitt a zsupszkulcs.”

Hermione a sírásó férfira gondolt, mielőtt belépett volna a kúriába.

„Érzem a fejemben, Hermione! Nem tudom őt mindig kizárni, túl erős.”

Az apró, kellemetlen nyomás, amit a halántékánál érzett egész este.

„Ő látta élve utoljára Hepzibah Smithet; Dumbledore megmutatta az emléket.” 

„A kehely, az lesz a következő horcrux. Hugrabug kelyhe.” 

Hermione lepillantott a könyvre, aztán becsukta. A portré. A név. A dátum és a gyilkosság. Hepzibah Smith, az idős boszorkány, akit Tom Rowle Denem ölt meg. Voldemort.

„Az apja mugli volt. Egy kúriában élt a szüleivel a domb tetején. Gazdagok voltak, Hermione. Mindenük megvolt, ami Voldemortnak nem adatott meg fiatalkorában.”

Aztán Harry alakját felváltotta az ismeretlen varázsló, Thomas arcképe.

"– Megölték őket. 

– Voldemort?

– Mondhatjuk így is."

Az exgriffendéles boszorka a kandalló elé lépett és a felette lévő családi portréra emelte barna szemeit. 

„Magas, jóképű fiatal férfi volt, szoborszerű vonásokkal, sötét, hullámos hajjal és ugyanolyan sötét szemekkel. Megnyerő volt; a külsejének köszönhette, hogy sokakat megtévesztett.” 

Még ha ő nem is volt rajta a portrén, teljesen egyértelmű volt a hasonlóság közte és az apja között. A sötétzöld és ezüst színek az összes helyiségben, a gótikus hangulat, a kígyós szimbólumok, a kúria helyszíne és a Thomas név. Hermionét teljes egészében körbelengte a félelem, ahogy a vendégekre gondolt. A monoton mozgásuk, az álarcok, a furcsa és megmagyarázhatatlan történések, a különböző utalások rá. Mind ugyanabba az irányba mutattak, és ő ott, abban a pillanatban jött csak rá. Hogy lehettem ennyire vakon? A hideg levegő egy szempillantás alatt betöltötte a könyvtárat, a sötét mágia energiája, mint a köd, úgy telepedett rá a boszorkára, s próbált összekötődni a mágiájával. Egy határozott mozdulattal védte meg magát, majd zárta le elméje összes szegletét. Közel volt hozzá, megérezte. Aztán vészjóslóan nyugodt hangja betöltötte a könyvtár csendjét. 

– Te vagy a legelső vendég hosszú évek óta, aki betért ebbe a könyvtárba. 

„No kiss, no gentle word could wake me from this slumber,

Until I realized that it was you who held me under...”

─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───

THE GOLDEN GIRL.

─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───

Magyarázatok, érdekességek:

1. Tiszafák a kúria körül: utalás Voldemort pálcájára, ami tiszafából készült, ráadásul mérgező is.

2. MACUSA: Magikus Egyesült Államok Kongresszusa, Amerika varázslóvilágát irányító szervezet, ugyanaz, mint a Mágiaügyi Minisztérium Britanniában. 

3. Bertha Bircsók egy általam kitalált karakter, ő és a könyve sem léteznek a HP univerzumában. :D 

4. Hepzibah születési éve kétséges, így én 1895-re tettem. 

5. A rész elején és végén megtalálható idézetek Florence+The Machine - Blinding zenéjéből származnak, ami a fő "zenéje" a ficnek. 

sidenote: Páran észrevehettétek, hogy sokszor hivatkozok a ficjeimben Hermionéra mint "Arany lány". Ez az angol "Golden girl" fanfic-elnevezésekből jött át. Én Arany lánynak fordítottam le, az "Arany trió üdvöskéje" nekem nem tetszett. :D Szerintem sokkal jobban illik hozzá az előbbi. :3