In the Darkness II.

IN THE DARKNESS

II. RÉSZ

fandom: harry potter

páros: hermione granger/tom denem

műfaj: thriller, horror, angst, AU (alternatív univerzum)

besorolás: +18 here we go!

idő és helyszín: 1997, Deani erdő – a horcrux vadászat idején járunk

leírás: Hermionét továbbra is gyötrik a rémálmok, Tom Denem egy percre sem hagyja őt nyugodni, a lány pedig kezd megijedni már önmagától is, ugyanis érzi, hogy valami végérvényesen megváltozott a levegőben, a Medál pedig egyre nagyobb hatalmat kap..

figyelmeztetések: erotikus tartalom, smut, powerplay as fore-play, mindfuck, öngyilkos gondolatok,  nyomasztó jelenetek, erőszak, manipuláció, Tom Denem is his own warning, BAMF!Hermione, toxikus/non-con szituációk, vér, képzelgések.

megjegyzések: Meghoztam a várva várt 2. és egyben befejező részt. Szeretném előre is jelezni, hogy a fejezet közepén egy mondat erejéig el van hintve az öngyilkosság, mint gondolat. Csak, hogy fel legyetek készülve. Hát, mit mondjak? Előre is elnézést kérek mindenkitől, akit megfogok ezzel a fejezettel botránkozni, de már megkívánta az írói vénám, hogy hozzak velük egy ilyesfajta jelenetet (+ a legjobb barátnőm is nyaggatott már ezzel).🙈 Forgive me father for I've sinned. Remélem, tetszeni fog nektek a befejező rész!

zeneajánló: 1 2 3 4 5 (mindegyik visszaadja a történet hangulatát!♥)

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek a befejező részhez! ❤❤😇

„It's a harder way and it's come to claim her

And I always say, we should be together,

I can't sleep alone, 'cause there's something in here

And if you are gone, I will not belong here”

Hermione pontosan két napja nem tudott normálisan aludni, a szemei alatt éktelenkedő sötét karikák pedig kezdtek egyre nagyobbak lenni. Harry aggódva figyelte legjobb barátját, s akárhányszor felajánlotta neki az álomtalanító bájitalt a lány készségesen elfogadta még annak ellenére is, hogy Hermione tudta, akkor sem fog nyugovóra lelni. A leghosszabb idő, amit alvással töltött az elmúlt napokban az fél óra volt. Éjszakánként az erdőt járta, testében a bájitallal, amely egész egyszerűen nem volt hajlandó álomba ringatni a lányt. Mintha ellennék átkozva, gondolta magában az egyik alkalommal, miután a közeli fákon különböző védőátkokat gyakorolt. A griffendéles boszorkán az sem segített, hogy folyamatosan Tom szavai, mondatai jártak a fejében, gondolatait szinte már birtokolta a férfi. Hazudott volna magának, ha azt mondta volna nem tetszett neki az, hogy felkeltette Tom Denem érdeklődését, végtére is megnyerő, jóképű fiatal férfi volt, mielőtt Voldemort lett belőle. Kelletlenül vallotta be magának, hogy imponált neki az, hogy szemben állhatott a férfivel. A félvér és a sárvérű, Mardekár Malazár leszármazottja és az Arany lány, ironikus. Hermione gondolatai hatására idegesen harapdálta az alsó ajkát, miközben lapozott egyet a Sötét Átkok és Fenyegetések című könyvében. A csendet legjobb barátja törte meg, aki zihálva lépett be a sátorba. Fekete haja kócosan meredt az égnek, arca kipirosodott volt és izzadtságcseppek gördültek le homlokán.

– Minden rendben, ’Mione? – kérdezte Harry, immáron tizedszerre az elmúlt napok során.

– Jól vagyok, Harry – sóhajtott fel, kezével becsukta a könyvet. – Csak kicsit megvisel ez az egész Medál-dolog. 

– Tudom – bólintott a másik. – De hagyd, hogy segítsek neked, tudom, hogy félsz, látszik rajtad. Merlinre, Hermione, napok óta nem alszol!

Az említett annak hatására fáradtan dörzsölte meg szemeit, s egy újabb sóhaj szakadt fel torkából.

– Nem kellett volna vele álmodnom, nem volt rajtam a medál – felelte a boszorka. – Folyamatosan ezen jár az eszem, hogyan lehetséges ez? 

– Hermione, biztos vagy benne, hogy levetted alvás előtt? – kérdezte a másik bizonytalan hangon. 

– Ezt most komolyan kérdezed? – Hermione hangja döbbenten csengett. – Úgy gondolod, nem emlékeznék rá, hogy levettem volna? 

Harry védekezően emelte fel két kezét a lány támadó hangjának hatására, miközben meggyújtotta a tüzet. 

– Csak egy kérdés volt – rázta meg a fejét. – Hol van most a medál? 

– Rajtam – mondta a másik, ahogy felemelte a nyakából. Harry bólintott, nem merte már szóba hozni, hogy átvette volna tőle a nyakláncot, ugyanis az elmúlt napokban többször összevesztek azon. 

– Ne aggódj, az álmodban nem bánthat téged. 

Hermione zavartan nyelt egyet. Képkockák villantak fel elméjében. 

– Ami az álomban történik, az a valóságban nem történik meg – idézte a boszorka Harry korábbi mondatát, mire a férfi halványan elmosolyodott. 

– Erős vagy ’Mione, szembe tudsz vele szállni, ha a fejedbe mászna – bíztatta, s átnyúlt a tűz felett, hogy megszorítsa a lány kezét. Hermione ajkain apró mosoly bújt meg. 

– Bármit is csinálok, akkor sem fogok elaludni – mondta végezetül a griffendéles. 

Azzal a mondattal Hermione ismételten kinyitotta a könyvét jelezve Harrynek, hogy lezártnak tartja a beszélgetést. A feketehajú varázsló sóhajtva kelt fel a tűz mellől és vette az irányt a saját ágyához, ahol összehúzta az ágyfüggönyt, magára hagyva a másikat a gondolatai fogságában. Ahogy telt az idő és a boszorka előrébb haladt a könyvben, egyre jobban összefolytak a betűk, a mondatok pedig folyamatosan olvashatatlanná váltak, míg végül Hermione kezéből kiesett a könyv, barna szemei fáradtan adták meg magukat és csukódtak le. A medál vérvörösen izzott fel a nyakában. 

***

Hangosan nyikorgott a fekete vaskapu, ahogy a lány kinyitotta és belépett rajta. Az előkert teljesen kivolt halva, az elszáradt és megfeketedett rózsák csúfosan meredtek a boszorkára, aki óvatos léptekkel haladt előre a macskaköves úton. Oldalra pillantva az elszáradt sövények ágai szinte segélykérően nyúltak utána, hogy öntözze meg őket, de ő nem azért volt ott. Nyugtalanító érzés lett úrrá rajta, ahogy egyre előrébb haladt, s mikor ellépett egy aprócska kápolna mellett, Hermionét hirtelen a rosszullét kerülgette. Olyan volt az egész, mint egy lázálom vagy rémálom. Mit szeretnél, kedvesem, melyik legyen?, hallotta meg a jól ismert hangját a fejében és morogva haladt tovább az ösvényen, amely egy domb felé vezette. Annak tetején egy hatalmas, kastélyszerű kúria állt, aminek némelyik ablakát már kitörték vagy éppen bedeszkázták. Az épület mindkét oldalát beborította a sötétzöld borostyán, a vakolat apró darabokban potyogott le, s terült szét a gondozatlan fűben. Hermione tekintete a kúria ajtaján állapodott meg, amely nyitva volt és szinte hívogatta magához őt. A boszorka nem tétlenkedett, amint belépett a hűvös és nyirkos helyiségbe az ajtó egy jeges fuvallat kíséretében becsapódott. Idegesen nyelt egyet, pálcáját előkapta, majd útját tovább folytatta a jobb oldalon lévő szoba felé, amely egykoron a társalgóként szolgált. A hatalmas márványzöld kandalló előtt ott állt ő, háttal a boszorkának. Hermione lejjebb engedte a pálcáját, aztán belépett és érezte a mágiájának erőteljes vibrálását, mintha újból erőre kapott volna. 

– Meg kell, hogy mondjam, csalódott vagyok, Hermione – szólalt meg Tom, még mindig háttal állva a lánynak. – Bájitalt inni, hogy ne láthass? És én még azt hittem különleges kapocs van köztünk. 

– Semmi nincsen köztünk, Denem – sziszegte a boszorka, mire a férfi megfordult. Fekete talárja lobogott körülötte. 

Határozott, de lassú léptekkel indult meg a lány felé, aki továbbra is mozdulatlanul meredt a másikra. Tom közvetlenül előtte állt meg, s Hermione érezte azt a húzó erőt, ami a másikhoz vonzotta. 

– Mégis, annyi mindenben hasonlítunk – döntötte oldalra a fejét a sötét varázsló, ujjaival csettintett egyet, mire a mögöttük lévő kályhában fellobbant a tűz. 

– Én nem vagyok olyan, mint te – felelte határozottan a lány, fejét hátradöntötte, hogy felnézzen a nála jóval magasabb férfire. 

Tom mosolya rideg volt, ahogy lepillantott sötét szemeivel a másikra.

– Nem? – vonta fel a szemöldökét. – Mindketten szomjazunk a tudásra, hajt minket a vágy, hogy megtudjunk valami újat, mélyebbre akarunk jutni a varázslatokban, és egyikünk sem hagyja, hogy mások korlátai visszatartsanak minket attól, amit elakarunk érni. Mindent megteszünk azért, hogy elérjük a célunkat, még ha azok teljesen mások is.

Hermione szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Tom légies mozdulattal kerülte meg a boszorkát és helyezte az egyik kezét a lány vállára, míg a másikat a derekán pihentette. Hermione beleremegett az érintésbe. 

– Te is érzed, nem igaz? – suttogta a fülébe, ajkai súrolták a lány fülcimpáját. – A késztetést, az ambíciót és az éhséget valami többre. Engedd le a korlátaidat és kinyílik előtted a világ. 

Tom hangja halk volt, mégis oly hangos volt, hogy teljesen elnyomták Hermione racionális gondolatait. Érezte, ahogy a saját mágiája összekapcsolódik Voldemortéval, körülöttük serceget és vibrált a levegő, a szobában lévő tárgyak remegni kezdtek, hangjuk betöltötte az egész társalgót. Tom gyengéd mozdulattal simított felfelé az oldalán, aminek hatására kellemes bizsergés járta át a lány testét. Hermione az ajkába harapott, ahogy akaratlanul a férfi testéhez simult. Voldemort ajkát egy kuncogás hagyta el. 

– Engedd el magad – simított végig hideg, hosszú ujjaival a lány nyakán, aztán erőteljes mozdulattal megragadta Hermione állát és maga felé fordította. Körmei szinte belevájtak a lány bőrébe. 

– Nincs mitől félnem, ez nem a valóság – suttogta ködös tekintettel a boszorka, s hagyta, hogy Tom közelebb húzza magához. 

– Akkor mire vársz? – búgta bársonyos hangon a feketehajú férfi, ujjaival végigsimított a lány ajkain. 

Másodpercek alatt történt, Hermione nem tudta volna megmondani melyikük volt a gyorsabb, csak arra tudott gondolni, hogy meg kellett tennie, muszáj volt neki, mert különben megőrült volna. Talán Tom volt az, aki átlépte azt a bizonyos vékony határt, amely a józanészt és az őrültséget kötötte össze. Erőteljes és felemelő érzés részegítette meg, ahogy Tom ajkai és övé éhes csókban forrtak össze. Érezte, ahogy a mágiája áramlani kezdett a testében, s szinte minden porcikája bizsergett. Hermione többet akart. Ajkai egyre éhesebben tapadtak a másikéra, kezéből kihullott a varázspálcája és hangosan koppant a fapadlón. Egyik kezével beletúrt Tom éjfekete, selymes hajába, míg a másikkal a karjába kapaszkodott, olyannyira megszédítette az új érzés, amely hatalmába kerítette. Nem tellett sok időbe, hogy Tom átvegye az irányítást, nyelvét hívogatóan végigsimította Hermione alsó ajkán, aki megadóan és vágyakozva szétnyitotta ajkait, ő pedig rögtön utat tört magának. Apró nyögés hagyta el a száját, ahogy ajkuk után a nyelvük is összeforrt, s már szinte simogatták, cirógatták egymást. Tom puha ajkai vadul falták az övét és közben egyik kezével, lassú mozdulattal simított végig Hermione mellkasán, majd elérve a lány mellét erőteljesen megmarkolta azt. A barnahajú boszorka torkából egy hangos nyögés szakadt fel, fejét oldalra döntötte és hagyta, hogy a másik ajkai édes kínzásban részesítsék fedetlen nyakát, amin Mardekár medálja vadul izzott, mintha csak a lány érzelmeiből és mágiájából táplálkozott volna. Hermione bőre lángolt a hideg ellenére is, szemeit rögvest lehunyta, amint megérezte a másik ajkainak szívogató érzését a nyakán, ujjaival görcsösen kapaszkodott Tomba. Még, többet akarok, gondolta magában, s mintha csak hallotta volna a gondolatait a fiatal varázsló lejjebb csúsztatta szabad kezét. Kínzó lassúsággal húzta végig ujjait a lány hasán, majd egy halk morgás kíséretében szembefordította Hermionét magával. Ajkát ismét a másik nyakára tapasztotta, miközben egyik kezével tovább folytatta édesen kínzó útját lefelé, a másikkal pedig beletúrt a lány hullámos hajába és szorított egyet rajta. Hermione megállás nélkül pihegett, ahogy egyre intenzívebb érzések járták át, mágiája forrt a vérében, s kellemesen simogatták Voldemort sötét mágiáját és energiáját. Jéghideg ujjai jeges vonalat hagytak Hermione tűzforró bőrén, aki a másik testében kapaszkodott meg, mert félő volt, hogy lábai megadják magukat. Tom szabad keze megállt a lány nadrágjának pántjánál, aztán várakozóan ránézett, mintha csak azt várta volna, hogy a lány könyörögjön neki. Tisztában volt azzal, hogy kinél volt a nagyobb hatalom.  

– Érints meg – lihegte Hermione, Tom ajkain pedig egy baljós vigyor terült szét. 

A boszorka ajkait egy újabb jóleső sóhaj hagyta el, amikor Tom hideg keze a két combja közé csúszott, s érezte, amint teste minden porcikája megfeszült. Először apró köröket írt le ujjaival a lány combjain, aztán egyre feljebb haladt, miközben Hermione orrát ellepte a cédrusfa és a bergamott erőteljes illata, amely mámorítóan hatott rá. Arca kipirult volt, teste minden porcikája lángolt és érezte azt a kellemes bizsergést, ami odalent volt. Türelmetlenül, hívogatóan és minden szégyen nélkül nyitotta szét még jobban a lábait, aztán megérezte Tom ujjait, amik először végigsimították fehérneműjének anyagát, majd egy határozott mozdulattal becsúsztatta őket az alsóneműje alá. Hangos nyögés szakadt fel a torkából a hideg ujjak érintésére, szemeit akaratlanul is lehunyta, amikor megérezte, Tom ujjainak mozgását, ahogy előre és hátra jártak a nedvességében. Az obszcén, nedves hang szinte betöltötte a csendes helyiséget, Hermione lábai egyre jobban remegtek, ahogy Tom először lassan, majd gyorsabban mozgatta ujjait, kezével erőteljesen markolta a másik felkarját, s félő volt, hogy nyomott fog hagyni maga után. Tom lassú mozdulatokkal kényeztette, egészen addig, amíg mutatóujjával meg nem találta a lány csiklóját, amire nyomást gyakorolt és apró, körkörös mozdulatokat írt le rajta. Hermione szétesőben volt, mocskosnak érezte magát, mégis volt benne valami, ami miatt nem érzett szégyent. Mindig is szerette a tiltott dolgokat, talán részben azért hagyta magát sodródni az árral, senkinek nem tartozott magyarázattal, végtére is, csak egy álom volt az egész, nem igaz?  Hermione nem tudott tovább gondolkodni rajta, mert megérezte Tom két ujját, amint egy könnyed mozdulattal belécsusszantak.  Éles nyögés hagyta el száját, mellkasa szaporábban járt a kelleténél. 

– Régóta vártál már erre, nem igaz? – lihegte Tom a lány fülébe, miközben két ujját egyre hevesebben mozgatta benne. – Ne aggódj, Hermione, érzem. 

A boszorka ajkait most már megállás nélkül hagyták el a kéjes sóhajok és a nyögések keveredése. Lábai egyre jobban remegtek, ahogy érezte, hogy közel volt már az orgazmushoz, szemeit még mindig lehunyva tartotta, s hagyta, hogy Tom kezei alatt rongybabává változzon. Még, még, még! A feketehajú varázsló ajkai ismét birtokba vették a boszorka nyakát, miközben ujjait ki-be járatta benne, csiklóját pedig az egyik szabad ujjával ismét megtalálta és körözni kezdett rajta. Hermione a fellegekben volt, szinte elolvadt a másik karjaiban, verejtéktől csillogó homlokát a férfi vállán pihentette. Már nem kell sok. Tom minden figyelmét a lány csiklójának szentelte, ahogy egyre nagyobb nyomást gyakorolt rá, Hermione érezte, hogy teste minden porcikája remegett, s a megváltásért könyörgött. Nézz a szemembe, hallotta meg hirtelen a hangját a fejében, a boszorka pedig felemelte a fejét és Voldemort szemébe nézett, amint a férfi a nedvétől csillogó ujjaival megállás nélkül körözött a csiklóján. Széles vigyor keletkezett Tom duzzadt és vörös ajkain, ahogy érezte Hermione testének remegését és szaporább lélegzetvételét. Aztán bekövetkezett, villámgyorsan és robbanásszerűen, akár egy tűzijáték. Hermione körmei belevájtak Tom felkarjába, ajkán egy apró „Ó” betű formálódott, Voldemort pedig hirtelen erőteljesen megragadta szabad kezével a lány állkapcsát és az arcához rántotta, kényszerítve ezzel a boszorkát, hogy farkasszemet nézzenek. 

– Kinél van most a hatalom, Hermione? – lihegte a lány ajkaira, abban a pillanatban pedig Hermione gerince megfeszült, lábai megadták magukat és az orgazmustól sajgó teste rongybabaként hullott a padlóra Tom lábai elé.  

Másodpercek, talán percek telhettek el, mire a boszorka kezdett teljesen magához térni. Óvatos mozdulatokkal állt fel, lábai még mindig remegtek, ahogy rájuk állt, s érezte, ahogy bizonyos helyeken izmai még mindig lüktetnek. A bódító köd kezdett lassan felszállni a fejében és egész egyszeriben villámcsapásként érte a felismerés, hogy mit tett. Barna szemei döbbenten kerekedtek ki, ahogy felnézett a másikra. Voldemort ajkain széles vigyor terült szét, ahogy két ujján végignyalt. 

– Mondtam, hogy egyek vagyunk – felelte ridegen a másik. – Most már az enyém vagy. 

Egy szempillantás alatt történt minden, Hermione dühösen kiáltott fel és lendítette a karját, hogy arcon találja a fiatal férfit, ám az mintha csak számított volna rá könnyedén kivédte az ütést. Ujjai kígyószerűen fonódtak mindkét csuklójára, hogy még véletlenül se próbálkozzon újra.

– Engedj el! – sziszegte összeszorított fogakkal Hermione. Tom szorítása olyan erős volt, hogy a lány attól félt elfogja törni a csontjait. – Nem vagy valóságos, csak egy képzelet!

Tom hangosan kuncogott egyet, amitől Hermionét kirázta a hideg. Ami az álmodban történik, az a valóságban nem történik meg!

– Tényleg? Akkor mivel magyarázod ezt? 

A férfi mágiája minden előzmény nélkül ragyogott fel két kezénél, amivel Hermione csuklóját szorította. A boszorka szemei kitágultak a félelemtől, ahogy a mágiájuk egyre erősödő vibrálását nézte.

Hermione villámgyorsan riadt fel az álmából. Szapora légzését igyekezte csillapítani, ahogy próbálta önmagát is megnyugtatni, hogy csak egy rossz álom volt az egész. Azonban mikor barna szemei a csuklójára tévedtek és megpillantotta rajta a lila foltokat, úgy érezte magát, mint akit leöntöttek egy vödör jeges vízzel. Nem, ez nem lehetséges, ismételte magában, ám a foltok mást mondtak. Frusztráltan kiáltott fel, aztán leszakítva a láncot a nyakából, teljes erőből nekivágta a falnak. Az ősi ékszer apró darabokban hullott le a földre, ám másodperceken belül felragyogott és ismét eggyé válva megjelent Hermione dühtől kipirosodott nyakában. 

Harry másnap késő délután talált rá a boszorkára az egyik sziklás ösvénynél, amit még együtt fedeztek fel hetekkel azelőtt. A különböző bűbájok és átkok fényének ereje szinte betöltötték az egész erdőt. Hermione legalább már négy órája elhagyta a sátrat, így a szemüveges fiú úgy döntött utána jár merre is lehetett a boszorka. Aggódott érte, talán túlságosan is, de ő tisztában volt azzal milyen érzés az, amikor nem ő uralja gondolatai világát. Ismerte már az ellensége manipulatív, mérgező suttogásait, amely átokként ragadt rá az áldozataira és kergette őket az őrületbe. Ő is tapasztalta, küzdött ellene, ahogy csak tudott, még akkor is, amikor úgy érezte egyszerűbb lenne véget vetnie azzal, ha önmagára küldi a halálos átkot. Annak ellenére, hogy tudta a legjobb barátja erőteljes boszorka, Voldemort sokkal erősebb volt és nem ismert kegyelmet. Zöld szemeit Hermionéra terelte, aki immáron a hatodik „Diffindót” küldte a medálra sikertelenül. Mielőtt azonban Harry bármit mondhatott volna a másik megfordult, mintha csak megérezte volna a jelenlétét. 

– Nem bírom elviselni Harry – felelte rekedten a lány, szemeit fáradtan megdörzsölte. – Egyszerűen megőrülök, meg kell szabadulnom tőle. 

A fiatal varázsló alaposan megnézte a másikat. Hermione barna szemei alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek, arca sokkal beesettebb volt, amióta magán viselte az ékszert. A korábban alaposan összefogott haja ziláltan terült szét arca körül, kontya már szétesőben volt, akárcsak ő maga. 

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy az álmomban nem eshet bántódásom? – kérdezte Hermione és közelebb lépett Harryhez. – Nos, ez nem teljesen igaz. 

Azzal a mondattal feljebb húzta fekete pulóverének ujját és megmutatta mindkét csuklóját Harrynek. Hófehér bőrét elcsúfították a sötétlila ujjlenyomatok, melyek jól kivehetőek voltak. A fiatal varázsló zöld szemei döbbenten kerekedtek ki. 

– Ez lehetetlen – nyögte Harry. – Hermione, miért nem szóltál?

– Mert én is megtudom oldani – jött a makacs felelet. – De tegnap éjjel valami történt, Harry, mintha elmosódott volna a határ a valóság és az álom között. 

Hermione nem akart annál jobban beszámolni a történtekről, főleg arról, ami közte és Tom Denem között történt. Ő maga sem értette, hogy hagyhatta, hogy a férfi kihasználja gyengeségét. Valóban gyengeség volt, Hermione?, jött a suttogó hang a fejébe, mire a lány vadul megrázta a fejét. Érezte, hogy a medál egyre jobban kezdte megváltoztatni őt, mégse akarta levenni a nyakából, már szinte hozzánőtt. Egyek vagyunk. 

– Minél előbb el kell pusztítanunk a medált, mielőtt még ennél is nagyobb baj történik – szólalt meg Harry. – Merlin szerelmére, Hermione meg is halhattál volna! 

– Amíg a medál a nyakamban van, nem eshet bajom.

– Így is bántani tudott téged – bökött a fejével a lány kezei felé. – Véget kell vetnünk ennek, ’Mione, mielőtt a medál öl meg téged. Rád nagyobb hatással van, neked kell elpusztítanod. Ki kell valamit találnunk.

Mielőtt a boszorka bármit is mondhatott volna a Potter fiú egy apró biccentés kíséretében magára hagyta az aggódó lányt. Fáradtan nyögött fel és ült le az egyik közeli sziklára, kezében Mardekár medálja ide-oda inogott. Teljesen tanácstalan volt azzal kapcsolatban, hogyan is tudta volna elpusztítani a horcruxot, amely már hetek óta birtokolta legféltettebb titkaikat és legsötétebb gondolataikat. Apró tárgy volt, mégis hatalmas teherrel és erővel bírt, uralta, kontrollálta őket, az pedig megijesztette a fiatal boszorkát, ugyanis elkezdett önmagától is rettegni. Tudta, hogy a medál kihozhatja a legsötétebb énjét, de álmodni sem mert volna, hogy az újonnan megízlelt hatalom és erő, annyira megfogja részegíteni. Nyugtalan gondolatain az sem segített, hogy teljesen tanácstalan volt, miképpen tudná elpusztítani a horcruxot. Az elmúlt hetekben, hónapokban szinte mindent megpróbáltak már, mindegyik akció sikertelennek bizonyult. Hermione fáradtan húzta végig két kezét az arcán, teljesen veszettnek érezte a kialakult helyzetet, egészen addig, amíg a szeme sarkából meg nem csillant egy aprócska, kékes ezüstös fény. Abban a pillanatban pedig vészesen gyorsan elkezdtek forogni azok a bizonyos kerekek az agyában. 

***

Ismét egy erdőben találta magát, ami sokkal jobban hasonlított a Tiltott Rengetegre, mintsem a Deani erdőre. A szél csendesen fújdogált azon az estén, a fák ágai ide-oda lengtek a holdfényben, amely beragyogta az egész erdőt. Az égen pár kósza, sötétebb felhő gyülekezett és Hermione megmert volna esküdni, hogy párszor dörgés hangját is hallani vélte. Mintha csak tükrözné a benne kavargó érzéseket, amelyek kitörni készültek.  Tudta, hogy mit kell tennie. Alaposan körbenézett a tisztáson, de a fákon és a bokrokon kívül nem látott semmit sem. Csendben várakozott, miközben pálcája a ruhája ujjában volt elrejtve, s csak remélni tudta, hogy befog válni a terve. Másodpercek teltek el, mire megérezte a jeges fuvallatot, amely elhaladt mellette, teste önkéntelenül is megremegett. A fekete köd és a sötét energia körbeölelte a lány testét, amely egy szempillantás alatt emberi alakot öltött Tom Denem formájában. Messzebb állt tőle. 

– Ismét találkozunk – szólalt meg jeges hangon Voldemort. – Ennyire hiányoztam neked, Hermione? Hol marad a bájital?

– Nincs szükségem rá, nélküle is letudlak győzni – jött a magabiztos felelet. 

– Úgy gondolod? – nevetett fel a másik. – Az elmúlt napokban én uraltam az érzéseidet, a legsötétebb gondolataidat. A félelem szinte árad a testedből, ahogy itt állsz velem szemben. 

– Nem hagyom, hogy irányítsál – vágott vissza Hermione és tett egy lépést előre. Voldemort újabb halk nevetést hallatott.

– Nagyon helyes – suttogta lágy hangon. – Látod, Hermione? Egyformák vagyunk, én sem hagytam, hogy mások rendelkezzenek felettem. Én vagyok a hatalom, én irányítok. Okos kis boszorkány vagy, miért hagynád, hogy bárki megmondja, mit csinálj? 

Hermione érezte, ahogy a férfi szavai méregként terjednek végig a testében, két kezét ökölbe szorította. Koncentrálj, ne hagyd magad! 

– Te arra használod az erődet, hogy bántsál másokat, én arra, hogy segítsek rajtuk. Nem vagyunk egyformák! 

Tom közelebb lépett, már csak pár centi választotta őket el egymástól.

– Eltérő módszerek, de a lényeg ugyanaz – vont vállat a sötét varázsló. –  Mindketten készek vagyunk bármit megtenni a céljaink elérése érdekében. 

A boszorka ajkán féloldalas mosoly keletkezett, pálcáját óvatosan és szinte észrevétlenül ujjai közé csúsztatta.

– Valóban – döntötte oldalra a fejét, s hagyta, hogy Tom még közelebb lépjen.

– Sárvérűként olyan mágia birtokában vagy, amiért sokan ölni tudnának, Hermione – lehelte a másik, amint megállt közvetlenül a lány előtt. – Engedd le a korlátaidat, hagyd, hogy a sötétség átjárja a mágiádat. Te is érzed, nem igaz? Hatalmas lehetnél. 

Hermione tekintete elsötétedett, ahogy felnézett a fiatal Voldemortra, aki áthatóan pillantott le rá. Sötét szemei a boszorka ajkaira siklottak, aki annak hatására megnyalta azokat. Halk nevetés hallatszott, Hermione lábujjhegyre állt és ajkai pár centire voltak csak Tom Denemétől. 

– Én már most hatalmas vagyok – suttogta. – Crucio! 

Tom Denem pedig egy fájdalmas kiáltás kíséretében csuklott össze a boszorka lábai előtt. Hermione önelégült mosollyal figyelte, ahogy a fiatal férfi minden testrésze rázkódott a fájdalomtól, mágiája erőteljesen vibrált a pálcája végén. Tomot teljesen váratlanul érte a kínzóátok. Az elégtétel villámgyors sebességgel járta át Hermione testét, s úgy érezte teljesen új erőre kapott.

– Bravó, Hermione! Lenyűgöző teljesítmény – lihegte Tom, amint Hermione megszüntette az átkot, s nehézkesen felállt. – Látod? A sötétség egyre jobban a hatalmába kerít téged! Olyan leszel, mint én.

Voldemort nevetésétől a boszorkát a rosszullét kerülgette, s már kezdett elbizonytalanodni önmagával szemben. Ne hagyd magad!

– Semmiben sem hasonlítunk! – sziszegte dühösen, aztán minden előzmény nélkül leszakította Mardekár medálját a nyakából, ami a tompa puffanással a földre hullott. 

– Azt hiszed, hogy ha leveszed, akkor megszabadulhatsz tőlem? – vigyorodott el Tom ridegen. – Ez nem ilyen egyszerű. 

– Nem, de így legalább elpusztíthatom – felelte Hermione és abban a pillanatban szabad keze kéken ragyogott fel, ujjai pedig szorosan fonódtak Griffendél-kardja köré. – Viszlát, Tom!

– NE!

Tom hangosan kiáltása betöltötte az egész erdőt, ahogy a medálért nyúlt, ám még mielőtt megragadhatta volna, a boszorka egy erőteljes taszító bűbájt küldött feléje, ami méterekkel hátrébb repítette.  A kard ezüstös, hosszú vége baljósan csillant meg a holdfény sugaraiban, s gúnyosan fénylett Tom sötét szemei előtt, mintha egy végítélet lenne. Hermione minden további szó nélkül sújtott le a karddal a medálra, amely méregként ölelte körbe az elmúlt napokban és hetekben. Az éles csattanást követően a sötétség teljes egészében betöltötte az erdőt, a boszorka pedig az érintés hatására hátraesett és az egyik fa tövénél landolt. Hangos szisszenés hagyta el ajkait, amint megérezte, hogy fejét beütötte valamibe, kezeivel vakon tapogatózott a földön a kard és a pálcája után. Pár másodpercbe tellett, mire ujjai ismerős tárgy köré fonódtak, aztán hátra se nézve a férfire, aki pár méterrel mögötte terült el, szédelegve kezdett el a medál irányába kúszni. Az esésnek köszönhetően Hermione minden porcikája sajogott, s megmerte volna kockáztatni, hogy enyhe agyrázkódást is szenvedett. Felváltva a karjaival és a lábaival igyekezte előrébb húzni önmagát az elpusztított medál felé és próbált nem törődni Tom mérges kiáltásaival. Mardekár medálja már csak egy karnyújtásnyira volt a boszorkától, ám még mielőtt megérinthette volna, Hermione mágiája abban a pillanatban kitört, ahogy Tom megragadta a bokáját és maga felé kezdte húzni. A világos mágia ismerős fénye betöltötte az egész erdőt megvakítva vele mindkettejüket és Hermione barna szemei villámgyorsan pattantak ki, ahogy felébredt. Zihálva rántotta fel őt valaki ülőhelyzetbe, tekintetét Harryre kapta, aki mindvégig az ágya mellett guggolt, tudván a legjobb barátja terveit. Hermione szapora levegővételek közepette dőlt előre, s mutatott a földön lévő tárgyra.

– MOST HARRY! – kiáltotta kétségbeesetten a másiknak, aki egy szempillantás alatt pattant fel és nyúlt Griffendél-kardja után. 

Harry nem habozott, minden dühét és erejét összeszedve sújtott le Mardekár medáljára, amely hangos szisszenéssel tört ketté, s Voldemort lelkének egy darabja sötét, ködszerű füstként távozott az ékszerből apró suttogásokat hagyva maga után. A két legjobb barát kimerülten csuklott össze egymás mellett. A feketehajú varázsló bátorítóan megszorította a másik kezét.

– Vége van, Hermione – felelte rekedten. – Elpusztítottuk az egyiket. 

– Igen, vége van – jött a megkönnyebbült válasz.

Egymás nyakában borultak, akárcsak régen, mielőtt még kitört az újabb háború. Harry szorosan átfonta két karját a másik körül és Hermione hagyta, hogy a fiú ölelésbe zárja őt, kezeit a nyaka körül pihentette, majd megkönnyebbült nevetést hallatott. Vége a rémálomnak, gondolta magában. Aztán szépen lassan, ahogy kinyitotta szemeit, Hermione önkéntelenül is belenézett a vele szemközti tükörbe, szemei pedig vöröses színben izzottak fel. 

Látod? Egyek vagyunk.

note 1.: a fejezet elején található részlet Florence+The Machine: Breath of Life c. dalból származik.

note 2.: we do love cliffhangers.