In the Darkness I.

IN THE DARKNESS

I. RÉSZ

fandom: harry potter

páros: hermione granger/tom denem

műfaj: thriller, horror, angst, AU (alternatív univerzum)

besorolás: +16 egyelőre

idő és helyszín: 1997, Deani erdő – a horcrux vadászat idején járunk

leírás: Mardekár Malazár medálja hatalmas erővel bírt. Suttogott neki minden este, kezdte őt megváltoztatni. Miután Hermione átveszi a medált legjobb barátjától folyamatos rémálmok kezdik el gyötörni. Egyetlen egy közös pont van bennük: úgy hívják, hogy Tom Denem. 

figyelmeztetések: mindfuck, fizikai bántalmazás, nyomasztó jelenetek, erőszak, manipuláció, Tom Denem is his own warning, BAMF!Hermione, toxikus/non-con szituációk, vér, képzelgések, ooc!karakterek ?. 

megjegyzések: Halloween alkalmából ismét hoztam nektek egy ultrahosszú (21 oldal!) kétrészes történetet Tommal és Hermionéval (yes, I'm fucked up), amely a Halál ereklyéi 1. részénél játszódik, a horcrux vadászat idején. Ihletet kaptam egy videó hatására, plusz régóta szerettem volna írni egy ún. "Slytherin's Locket ficet", ahol a medál átveszi az uralmat más felett. Így született meg ez a kis történet. Idén "A Nightmare on Elm Street" adott inspirációt (tavaly Hannibal), ezért Easter Eggként elrejtettem egy-két utalást rá (mondjuk inkább a 2. részben), meg konkrétan végig Hermione álmában játszódik a történet. :) 

zeneajánló: 1 2 3 4 (mindegyik visszaadja a történet hangulatát!♥)

Kellemes olvasást hozzá mindenkinek és jó szórakozást! ❤

UI:

Félelmetes Halloweent kívánok mindenkinek, 

és ne felejdétek:

Bármit tesztek, ne aludjatok el! 😉😈

„I got a night-time shudder and a lion within,

I got a brain-tricked hunger and you're pulling me in,

High above the smokestacks,

Throwin' my soul, throwin' my soul..”

Teljesen más érzés volt, mint amilyennek Harry leírta. Az aranyszínű medál sokkal nehezebbnek tűnt, mint ahogy kinézett és hidegen simult a bőréhez. Testét átjárta a remegés mihelyst a nyakába akasztotta Mardekár Malazár családi örökségét, s érezte az apró libabőröket, amik karján keletkeztek. Biztos a hideg, téli levegő miatt van, gondolta magában a lány, figyelmen kívül hagyva a baljós, sötét energiát, ami lassan szivárogni kezdett az ékszerből, ahogy új viselőt kapott magának. Mielőtt átvette volna Harrytől a fiatal férfi negatív és nyomasztó érzelmekről számolt be, úgy érezte mintha a medál elakarta volna szívni az összes energiáját és akaraterejét, no meg sokkal paranoiásabb és ingerlékenyebb lett tőle, utóbbit Hermione többször is tapasztalta az elmúlt napok során, mióta Ron otthagyta őket a Deani erdőben. Arra a gondolatra pedig a fiatal boszorka is idegesebb lett, s érezte, hogy legszívesebben elátkozna valakit a túlvilágra. Mindannyian feszültebbek voltak a kelleténél, ami végül a vöröshajú varázslónál robbant ki véglegesen. Az elmúlt heteket pedig azzal töltötték, hogy újabb horcruxokat próbáltak keresni, no meg különböző varázslatokat és átkokat gyakoroltak, amik nem feltétlenül állták volna meg a helyüket a Roxfort falai között. Sötét varázslatok voltak, olyan könyvekből, melyekre Hermione bukkant rá még a Black-ház könyvtárában. Amikor Harry megtudta, hogy a könyvek milyen varázslatokat tartalmaztak először hevesen tiltakozott, hiába próbálta a barnahajú boszorka meggyőzni arról, hogy ha szembe akar szállni a Halálfalókkal, akkor muszáj lesz egy-két sötét átkot és varázslatot tudnia, a fiú hajthatatlan volt. Aztán napokkal később, miközben a tűz mellett vacsoráztak Harry végül beleegyezett. Hermione igyekezte elnyomni azt a furcsa és borzongató érzést, amit akkor érzett magában, mikor a legjobb barátjára emelte a tekintetét. A tűz lobogásában furcsán csillantak meg a másik zöld szemei, szinte már vérvörösen izzottak, nyakában pedig Mardekár medálja ide-oda ingadozott. Különös. 

Harry végül az esetet követően még napokig viselte magán a medált, ami kezdett egyre jobban eluralkodni rajta, szinte már irányította őt. Sokkal többet veszekedtek, egyik alkalommal pedig a boszorka úgy érezte kevés tartotta vissza a Potter fiút attól, hogy megátkozza. Látta rajta a vágyat, a szemében azt a különös csillogást, a kezében remegő pálcát, s Hermione abban a pillanatban először félt a legjobb barátjától. Akkor döntötte el a barnahajú lány, hogy át kell vennie a medált Harrytől, mielőtt még túl késő lesz. A Potter fiú eleinte vonakodott a dologtól olyannyira hozzánőtt már az ékszer, aztán ahogy lekerült a nyakáról a medál, úgy érezte, mintha minden problémája megszűnt volna. Hermionét viszont vele ellentétben teljesen más érzés járta át, amint a bőréhez simult Mardekár medálja. Hiába volt hideg az aprócska tárgy, a fiatal lány testét melegség járta át, s egyszeriben úgy érezte a mágiája új erőre kapott. A levegő vibrált körülötte, ahogy kezével megérintette a smaragdzöld kövekkel kirakott „M” betűt, és nem is értette, hogy miért nem kérte el hamarabb. Olyannyira belefeledkezett a részegítő hatalomba és erőbe, mely egyre jobban átjárta a mágiáját, hogy észre sem vette a legjobb barátja aggódó tekintetét. 

– Hermione, minden rendben? – kérdezte a másik, aminek hatására megszűnt az a különleges érzés, ami az előbb körbelengte a lányt. – Hogy vagy? 

A griffendéles boszorka zavartan nézett. 

– Jól… jól vagyok, Harry. Minden rendben – válaszolta még mindig zavarodottan. Mi történt?, akarta volna kérdezni, de nem akart butának tűnni a kiválasztott mellett, így inkább semmit nem mondott. 

– Későre jár, pihennünk kellene – javasolta Harry, mire a lány csak bólintott. 

Hermione nem tudta volna megmagyarázni miért, de valamiért egyáltalán nem akart elaludni, azonban ő is érezte a kimerültséget, amit az elmúlt napok okoztak, így szótlanul követte a másikat a sátorba és figyelmen kívül hagyta a baljós érzéseit, gondolatait.  Csak egy probléma volt: Megfeledkeztek arról, hogy valakinek a lelkét viselték. 

***

Az erdő teljesen kihalt volt, csak a levelek susogását és a baglyok huhogásának baljós muzsikáját lehetett hallani. Itt-ott kisebb állatok fürge léptei hallatszottak, akik éppen a vadászuk elől menekültek, hiszen éjjelente az erdő veszélyes volt a prédákra nézve. A sűrű lombkoronák között a holdfény utat tört magának, ezüstös fénye pedig teljesen beragyogta azt az üres tisztást, ahol Hermione mozdulatlanul állt. Szürke pulóverét fázósan húzta össze magán, miközben azon gondolkodott mit keresett késő éjjel az erdő közepén. Barna tekintete lejjebb vándorolt az aranymedálra, ami a nyakába lógott, majd tenyerébe fogta. Mardekár medálja lenyűgözően különleges darab volt, mindkét oldalán egy-egy kígyó domborodott ki, melyek a medál tetején fonódtak össze, középen pedig a smaragdzöld kövekkel kirakott „M” betű díszelgett, amely az ékszer ajtaja is volt egyben. A holdfényben megcsillant a medál, s egyszeriben olyan volt, mintha a kígyók mozognának és tekergőznének, de ahogy Hermione közelebb emelte a szeméhez látta, hogy csak a fény játszott vele. Mégis, esküdni mert volna, hogy megmozdultak. Csak a holdfény játszik veled, nyugtatta magát, s leengedte kezéből a kivételesen melegen izzó medált. Mielőtt azonban bármit is csinálhatott volna, hirtelen a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Pálcáját előkapva villámgyors mozdulattal fordult meg és már készen állt arra, hogy ajkait elhagyja a kábító átok, aztán megpillantotta a mögötte álló személyt. A holdfényben egy ismeretlen fiatal férfi állt talpig feketébe burkolózva, bőre hófehér volt, már szinte sápadt, ami az öltözékének is köszönhető volt. Messzebb állt a boszorkától, ám még így is teljesen kivehetőek voltak az éles és szoborszerű vonásai. Feltűnően jóképű volt, koromfekete kissé hullámos haja tökéletesen volt fésülve, s Hermione egész egyszeriben erős késztetést érzett arra, hogy beletúrjon, összeborzolja. Szemei áthatóan ragyogtak az éjjeli fényben, s oly sötétek voltak, mint az ónix vagy az obszidián kő. Éles, arisztokratikus vonásai és sápadt arcbőre csak még jobban megkoronázta a dermesztően tökéletes alakját. Annak ellenére, hogy nem álltak egymás mellett, Hermione biztosra vette, hogy körülbelül egy és fél fejjel magasabb az ismeretlen. Volt benne valami különös, amit a lány nem tudott hova tenni, mintha ismerte volna az illetőt. A medál a nyakában lágyan, szinte észrevehetetlenül lengedezett, ahogy a másik közelebb lépett. 

– Ki vagy te? – törte meg a csendet végül Hermione. A másik ismét tett egy lépést előre. 

– Mit gondolsz, ki vagyok? – kérdezett vissza az ismeretlen, hangja bársonyosan csengett. Sötét íriszei a lány nyakában lógó medálra siklottak és Hermione számára világossá vált minden. 

– Tom Denem – suttogta alig halhatóan. A férfi ajkain egy apró, féloldalas mosoly keletkezett.

– Akár – lépett még közelebb. – De lehetek Voldemort Nagyúr is.  

A griffendéles boszorkának csak akkor tűnt fel, milyen közel állt meg a férfi, amikor Tom kinyújtotta a karját és megérintette a medált, ami a nyakában lógott. Lélegzet elakadva figyelte, ahogy sápadt ujjai között forgatta az ékszert, majd hirtelen elengedte, Mardekár medálja pedig a kelleténél keményebben csapódott a lány mellkasának. 

– Veszélyes játékot játszol, Hermione – duruzsolta Tom, s kuncogott egyet. – Az én medálomat viseled sárvérűként. Ez nem csak egy átlagos ékszer, amit kedvedre viselhetsz, kedvesem. 

Hermione önkéntelenül hátrébb lépett egyet. 

– Pontosan tudom mi ez és azt is tudom, hogy te mi vagy – sziszegte a boszorka, ujjaival görcsösen szorította szőlőfa pálcáját. 

A fiatal férfi ajkain egy gúnyos mosoly terült, miközben előrébb lépett, a sötét aura és mágia körbelengte őt, amitől Hermione hátán borzongás futott végig. Ne hagyd magad megfélemlíteni!

– Igazán? Kérlek, mondd el mi vagyok, Hermione. Kíváncsivá tettél. 

– Csak egy látomás vagy, semmi több. Egy megkeseredett töredék Voldemort lelkéből, amit úgy is elfogunk pusztítani – vágta oda a barnahajú lány, mire Tom hangosan felnevetett. 

– Hát nem te vagy az ártatlanság tökéletes mintaképe? Ó, kedvesem, fogalmad sincs róla, hogy mit viselsz a csinos kis nyakad körül – válaszolta a férfi és egy apró suhanással a lány mögött termett.

Hermione minden porcikáját átjárta a félelem és a borzongás, amikor megérezte a jeges fuvallatot a háta mögött. Lélegzet elakadva hagyta, hogy Tom szorosan mögé lépjen, s jéghideg ujjaival végigsimítson a fedetlen nyakán, ahol a medál összekapcsolódott. Ez nem a valóság, Hermione, nem tud téged bántani, nyugtatta magát a lány, miközben megállás nélkül rázta őt a hideg. 

– Egy lelket viselsz magadon, az én lelkem egy darabját – suttogta vészjóslóan a másik hajába. – Tudom összes titkodat és félelmedet, Hermione. A gondolataidat és az érzéseidet én uralom. A tűzzel játszol, kedvesem. 

Hermione ajkait egy apró nyögés hagyta el, ahogy megérezte a medál mozgását, de nem mert megszólalni, egyszerűen nem tudott. 

– Vajon Potter és a Weasley-fiú hogyan boldogulna nélküled? Mit gondolsz, szerinted eljutottak volna idáig, ha te nem vagy ott nekik? – Tom duruzsoló, selymes hangjától a fiatal lányt a hányinger kezdte el kerülgetni, miközben gondolatai ezerfelé cikáztak, a különböző képkockákat filmtekercs-szerűen vetítette az agya. – Á, igen, már érzem, nem becsülnek meg téged eléggé, igaz? Hiszen te csak egy sárvérű vagy, ki vagy te egy aranyvérűhöz és a kiválasztotthoz képest? 

A griffendéles boszorka ujjai rángatózni kezdtek a varázspálcája körül, ajka megremegett, s közben a dermesztő félelem mellett megjelent egy másik érzés is: a düh. Hermione testében életre kelt a mágiája, amely kiakart törni. Nem akarta tovább hallgatni Tom Denemet, egész egyszeriben elakarta őt pusztítani. Ám a férfi tovább folytatta.

– Gyerünk Hermione, add ki magadból! Mutasd meg, mit tudsz – provokálta Tom. – Itt az alkalom, hogy bebizonyítsad, egy sárvérű is tud erőteljes lenni. Hiszen ezt akarod, nem igaz? Megmutatni mindenkinek, hogy több is van benned. Gyerünk! Mutasd! 

Hermione nem bírta tovább, dühös kiáltás szaladt ki a száján, majd villámgyors mozdulattal fordult meg, hogy elátkozza a férfit, de az nem volt már ott. A fekete, gomolygó füstfelleg körbelengte a lányt és tudatára adta, hogy akit keresett, az már rég messze járt. Frusztráltan kiáltott fel.  

Találkozunk legközelebb, hallotta meg a férfi baljós hangját füleiben. Hermione barna szemei pedig abban a pillanatban kipattantak. 

Másnap reggel a fiatal boszorka fáradtan kevergette a kávéját, miután meggyújtotta a tűzet és leellenőrizte, hogy rajtuk kívül senki nem volt a Deani erdőben. Kezével fáradtan dörzsölte meg az arcát, miközben barna szemeivel figyelte, ahogy Harry belépett a sátorba és fázósan lehuppant a tűz elé vele szemben. Hermione nem akart ránézni, mert tudta, azonnal feltűnne a legjobb barátjának, hogy valami nem volt rendben, no meg a szeme alatt lévő sötét karikák is árulkodóak lettek volna. Amióta hajnalban felébredt a lidérces álmából, megállás nélkül csak Tom Denem mondataira tudott gondolni, s az érzésre, ami ott, akkor körbelengte mindkettőjüket. Hermione érezte a saját mágiájának erőteljes vibrálását, akárhányszor Tom a közelében volt. Korábban soha nem tapasztalt még ennyire intenzív és hatalmas varázslatot önmagában, az a tudat megrémisztette őt, legfőképpen mert önmagának sem akarta bevallani, de tetszett neki. Mi lenne velük nélküled?, hangzott a férfi kérdése a fejében, Hermione pedig elgondolkodott rajta. Eszébe jutott mennyit segített Harrynek és Ronnak az évek során, annak ellenére is, hogy sokszor piszkálták őt, mert minden idejét a könyvek társaságában töltötte. Féltékenyek rád és az erődre, suttogta egy hang a fülébe, mire a barnahajú lány láthatóan megremegett. Harry zöld íriszei rásiklottak, amit  megpróbált figyelmen kívül hagyni, sikertelenül.

– Minden rendben, Hermione? – kérdezte Harry. – Nagyon szótlan vagy ma reggel. 

– Igen, csak nem aludtam túl jól – felelte rekedten a másik, majd hosszú mérlegelés után úgy döntött kitálalt. – Láttam őt, Harry. Az álmomban.

A feketehajú varázsló aggódva ráncolta össze a szemöldökét, nem kellett a másiknak mondania, kire is gondolt. 

– Bántott téged? Mit mondott neked? 

Azt, hogy nélkülem nem jutottatok volna ilyen messzire. 

– A medál érdekelte – mondta Hermione végül. – Megpróbált összezavarni és felidegesíteni, de nem sikerült neki.

Hazudsz a legjobb barátodnak? Ejnye, Hermione, ez nem egy griffendéleshez méltó, hallotta ismét baljós hangját a fejében, ám nem foglalkozott vele. Idegesen nyalta meg ajkait.

– Ne haragudj, Harry – sóhajtott fel a lány. – Nem gondoltam, hogy ez megtörténhet. 

– Légy óvatos, Hermione! Nem akarom, hogy bajod essen, fontos vagy nekem és Ronnak is, még ha ő most nincs is itt.

A tudásod kell neki, ő nem rendelkezik annyi tudással és hatalommal, mint te. Hermione kezei akaratlanul is a medálra siklottak. 

– Tudom milyen érzés ez, amikor belemásznak a fejedbe, de te sokkal erősebb vagy, Hermione. Kitudod őt zárni! 

A boszorka bólintott, aztán felállt, üres bögréjét egy gyors varázslat segítségével elmosta. Hátat fordítva a legjobb barátjának elindult, hogy megkeresse azt a könyvet, amit az előző nap kezdett el olvasni, ám Harry váratlan hangja megállásra késztette.

– Ha szeretnéd, este átveszem a nyakláncot, hogy tudjál aludni.

Hermionét furcsa érzés járta át a másik mondatára, kezével önkéntelenül is megragadta a medált, s szinte már birtoklóan köré fonta vékony ujjait. Valamiért vonzotta a medál és nem akart tőle megszabadulni, Harry már úgy is eleget viselte, most rajta volt a sor. Csak azért akarta viselni, hogy a legjobb barátját megkímélje a szenvedéstől, nem igaz? A boszorka végül bólintott egyet, majd egy halvány mosolyt küldve a másik felé kilépett a sátorból, kezében a fekete bőrkötésű könyvvel, amin arany betűkkel díszelgett: A legsötétebb mágia titkai. 

***

Teljesen más helyen volt, mint legutóbb. Sötét, baljós levegő vette körbe a griffendéles boszorkát, az ég sötétszürke, már szinte fekete volt. A lány feje felett gyülekező sötét felhők teljesen eltakarták a holdat és a csillagokat. A varjak, melyek különböző méretű kőtömbökön ültek gúnyosan károgtak feléje, mintha csak kinevetnék őt. Hermionét hirtelen rossz érzés fogta el és gyomra liftezni kezdett, ahogy barna szemeit a kőtömbökre terelte, amikről másodperceken belül megállapította, hogy sírkövek voltak. Mély levegőt kellett vennie, percekig mozdulatlanul állt a temető bejárata előtt és igyekezte megnyugtatni magát, majd lassú, óvatos léptekkel elindult befelé. Tudta, hogy ott van, még ha nem is látta őt, de érezte a jelenlétét. Tom sötét mágiája vonzotta az övét, akárcsak egy mágnes, Hermione pedig kelletlenül vallotta be, hogy tetszett neki az érzés. Tudod, hogy hol találsz, suttogása olyan bársonyos volt, hogy szinte simogatta Hermione fülét. Mágiája vibrálni kezdett körülötte és egyre jobban felerősödött, ahogy mélyebben volt a temetőben. Megszámlálhatatlan mennyiségű sír mellett haladt el, míg végül az egyiknél ösztönösen megállt, mintha csak tudta volna, hova kellett mennie. 

A sírkő sokkal nagyobb volt, mint a többi, ami a mellette lévő szobornak is köszönhető volt. Hermione barna szemeit a szürkéskék szoborra emelte, ami a Halál Angyalát jelképezte, kezében a felemelt kaszája olyan látványt nyújtott, mintha bármelyik percben letudott volna sújtani. A sírkő márványból volt kifaragva, a nevek pedig aranyozottan díszelegtek. Kopottas volt már a sír, látszott rajta, hogy egyáltalán nem gondozták. A boszorka szemei ide-oda cikáztak a nevek és a születési, halálozási dátumok között. Aztán megérezte a fojtó levegőt maga körül, s nem kellett megfordulnia, hogy tudja ki állt mögötte. Összekapcsolódott a mágiájuk, Hermione szíve pedig keményebben verődött a mellkasának bordái között. Tom közvetlenül mögötte állt meg, a férfi mellkasa teljesen hozzásimult a lány hátához. A boszorka lehunyta szemeit, s igyekezte rendezni a szaggatott levegővételét, amin kicsit sem segített, amikor megérezte Denem kezeit a vállán. 

– Miért vagy már megint itt? – kérdezte Hermione, hangja megremegett. 

Tom vészjóslóan elmosolyodott, szemeiben valami furcsa lobogott.

– Kíváncsiság – somolyogta a férfi. – Talán nem örülsz, hogy felkeltetted a Sötét Nagyúr figyelmét?

Nem, egyáltalán nem, akarta mondani, de egy hang sem jött ki a torkán. Továbbra is előre nézett a szoborra, amely még kísértetiesebben nézett ki, mint addig. Mintha megváltozott volna. 

– De az is lehet, hogy mélyebb kapcsolat miatt vagyok itt – folytatta tovább és közben egy oldalra simította Hermione hullámos haját, fedetlenül hagyva azzal a nyakát. 

– Hagyj engem békén – sziszegte a lány, majd megpróbált elhúzódni Tomtól, de az vasmarokkal szorította a vállát, s még közelebb rántotta magához. 

– Az nem olyan egyszerű, Hermione – Denem hangja hidegen csengett, lehelete szinte simogatta a nyakát. – Összeköt minket a medál. 

– Harrynek is ezt mondtad, amikor viselte? – vágta oda csípősen Hermione minden előzmény nélkül. – Őt is ugyanígy sarokba szorítottad?

Tom száját egy morgás hagyta el, aztán hirtelen teljes erőből megfordította Hermionét és a vállánál fogva közelebb rántotta magához. Orruk szinte összeért, a boszorka tekintetében pedig félelem csillant meg, ami láthatóan tetszett a fiatal Voldemortnak. Kegyetlen vigyor jelent meg az ajkain, hófehér tökéletes fogsora megvillant az éjszakában. Hermione hiába rángatózott nem tudott szabadulni a másik szorításából. Pálcája valahol a zsebében lapult, de még azt sem tudta elérni ujjaival. Felszisszent, ahogy a férfi megrázta őt. 

– Mondd, Hermione, félsz a haláltól? – jött a halk, baljós kérdés, amely még veszélyesebben csengett a temetőben. A boszorka makacsul hallgatott, nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. 

Azt várta, hogy majd Tom elengedi őt, ha nem kap választ a kérdésre, nem akarta neki megadni az örömöt, ő akart irányítani, hiszen végtére az ő álmában voltak, nem eshetett bántódása, azonban Hermione nem is tévedhetett volna nagyobbat. Tom szemei vérvörösen izzottak fel és egy határozott, erős mozdulattal nekinyomta a boszorka arcát és testét a márvány sírkőnek. Hermione fájdalmasan felkiáltott. Nyisd ki a szemedet, utasította egy hang a fejében, mire a lány szemei kipattantak és elszörnyülködve látta, hogy a sírkőn már az ő neve díszelgett vastag, aranybetűkkel. A hányinger fénysebességgel tört rá. 

– Félsz Hermione? – kérdezte ismét Tom, ujjai fájdalmasan szorították a lány hullámos fürtjeit. 

– Nem jobban, mint te, Tom – sziszegte gúnyolódva a másik, mire a férfi ellökte magától, Hermione pedig hátra esett a Denem-család sírja mellé. 

– A griffendéles bátorságod fog a veszted lenni – felelte végül a férfi. – Meg kell, hogy mondjam, Hermione, te sokkal érdekesebb vagy, mint Potter. Mondd csak: milyen érzés az árnyékában lenni? 

– Nem tudom, Tom, neked milyen érzés az, hogy csak egy lélekdarab vagy? – kérdezett vissza a boszorka, miközben óvatos mozdulatokkal felállt. 

A fiatal férfi ajkain egy elismerő mosoly keletkezett, mintha mulatságosnak tartaná a harciasságát és a küzdelmét. Ne hagyd, hogy a fejedbe másszon! Tom apró lépést tett előre.

– Félsz Pottertől? – kérdezte hirtelen.

Hermione nem válaszolt, mozdulatlanul meredt előre, barna íriszeit egy pillanatra sem vette le a másikról.

– Félsz tőle, Hermione? – ismételte meg a kérdést.

A barnahajú boszorka körül hirtelen megváltozott valami, Tom is érezte, sötét szemeivel érdeklődve meredt a másikra. Hermione közelebb lépett hozzá és egyenesen előtte állt meg. Fejét hátrabillentve nézett fel a fölé tornyosodó sötét alakra, a lányból pedig áradt a magabiztosság és mágia. A nyakában lógó medál vörösen izzott, ami fel se tűnt neki.  

– Sokkal erősebb vagyok, mint Harry – suttogta Hermione, lehelete csiklandozta a férfi arcát és ajkait. Voldemort hangosan felnevetett. 

A temetőben tapintható volt a feszültség, Hermione szemben állt Tommal, egyikük sem szakította meg a szemkontaktust és szinte hallani lehetett mindkét fél mágiájának vibrálását, sercegését. A medál sötét ereje és mágiája körülöttük kavargott, a boszorka tekintete pedig lejjebb vándorolt, egyenesen Tom ajkaira. Mi baj lehetne belőle?, kérdezte magától a lány ködös tekintettel, ám még mielőtt bármi meggondolatlant csinálhatott volna, Voldemort megtörte a csendet.  

– Azt hiszed, hogy olyan hatalmas vagy, igaz? – szólalt meg gúnyos hangon Tom, szemei csillogtak a rosszindulattól, ahogy ránézett. – Fogalmad sincsen mi az igazi hatalom, Hermione. 

– Lehet, de egy valamit elfelejtesz, Tom – mondta halkan a másik. – A hatalmat meg is kell tartani, nem csak irányításból áll.

– Azt hiszed feletted nincsen hatalmam? – döntötte oldalra a fejét Voldemort. – Nézz magadra, a medál már elkezdett megváltoztatni téged. Nem fogsz tudni neki örökké ellenállni, Hermione. 

A griffendéles boszorka magabiztossága megremegett. Egyáltalán nem tetszettek neki a másik szavai, legfőképpen, mert ő is érezte, hogy valami kezdett megváltozni benne. A medál az oka, csak le kell venned! De Hermione nem akarta levenni, többé már nem. 

– Egy kis lélekdarab vagy, egy emlék, semmi több, Denem – válaszolta halkan, de határozottan a lány, s hátrébb lépett egyet.

– Alábecsülsz engem, kedvesem – kuncogott a férfi. – Több vagyok, mint egy kis emlék, én a benned rejlő sötétség vagyok. 

Váratlanul a temetőt és Hermione látóterét betöltötte a sűrű, gomolygó, fekete köd és a jeges fuvallat. Egy erős lökést érzett csak, aminek köszönhetően hátratántorodott és elvesztve az egyensúlyát a földre zuhant, pálcája méterekre landolt tőle. A boszorka fájdalmasan nyögött fel, kezét a lüktető fejére szorította, aztán óvatosan felpillantott és barna szemei döbbenten kerekedtek ki a felette álló látványtól. A fekete ködből apránként egy ember alakja kezdett el kirajzolódni, aminek a teste természetellenesen megvolt nyúlva, hosszú karjait előre nyújtotta, már szinte hívogatta magához a griffendéles lányt. Aztán Hermione tekintete a torz alak arcára vándorolt torkából pedig egy ijedt sikoly szaladt fel, ahogy önmagával szembe nézett. A köd-Hermione arcán félelmetes vigyor keletkezett megvillantva azzal a hosszú, éles fogait, melyekről csöpögött a vér, szemei üresek voltak, csak két fekete lyuk tátongott a helyén. A barnahajú lány ösztönösen hátrálni kezdett, a földön kezeivel vadul kutatott a pálcája után, de sehogy sem tudta elérni. Torz mása kecses léptekkel lépdelt feléje, a vigyor egy percre sem hagyta el az arcát. 

– Látod, Hermione? – szólalt meg mély hangon a mása, amitől Hermionét a hideg kezdte rázni. – Egyek vagyunk. 

– Nem… nem, én nem vagyok olyan, mint te! – kiabálta kétségbeesetten a lány, fejét vadul rázta. 

A köd-Hermione hangosan felnevetett, aztán hirtelen rávetette magát a boszorkára, akinek a testét átjárta az éles fájdalom és a jéghideg fuvallat. Hermione torkát újabb sikoly hagyta el, mire barna szemei kipattantak. Verejtéktől izzadva és zihálva ült fel az ágyában, barna haja teljesen hozzátapadt kipirosodott arcához. Harry aggódva rohant a lány mellé, aki éppen igyekezte rendezni a levegővételét. 

– Hermione! Mi történt? – fogta meg legjobb barátja remegő kezeit. – Megint vele álmodtál? 

– Ne haragudj, Harry, biztos elfelejtettem levenni a med… - kezdte volna mentegetni magát a lány, amikor is megpillantotta a medált az éjjeliszekrényén heverve. Torkán akadt a szó. Ez nem lehet! 

Az ifjú varázsló aggódva figyelte őt, ám Hermione figyelmét az aprócska ékszer kötötte le, ami mozdulatlanul pihent. Összetartozunk most már, nem szabadulhatsz tőlem, búgta a baljós hang a fejében, a boszorka pedig életében először kezdett el igazán rettegni önmagától.

note 1.: a fejezet elején található részlet Layla: Smokestacks c. daljából származik.