fandom: hannibal [2013]
kategória: fanfiction, regény (az oldalát ITT érhetitek el)
páros: hannibal lecter/audrey winter (oc)/frederick chilton
műfaj: dráma, krimi, thriller, AU, horror.
besorolás: +16
idő és helyszín: 2013 október, baltimore.
fejezetleírás: Megkezdődik Audrey első munkanapja, ami nem alakul zökkenőmentesen, és még egy új pácienst is kap, akivel foglalkoznia kell a chesapeake-i hasfelmetsző ügye mellett.
figyelmeztetések: enyhe káromkodás, véres jelenetek említés szintjén, gyilkosságok és csonkítások említés szintjén.
Megjegyzések: Meg is hoztam a második részt, annak ellenére, hogy nem voltam benne biztos, hogy fel akarom rakni a többi részt, de úgy vagyok vele, hogy ha már megvannak írva a részek, akkor ne csak porosodjanak. :D Ezt se nagyon módosítottam, érződik is rajta, hogy régebben írtam, de remélem, tetszeni fog nektek. Kellemes olvasást kívánok hozzá! ❤❤ A 3. részt is igyekszem hozni jövő héten. A műhely-en belül frissült a Downfall része, reményeim szerint annak is az oldalát hamarosan publikálni tudom. 😍😌
playlist:
Kellemes olvasást kívánok! ❤
2. Fejezet: Sinners and Saints
[Bűnösök és szentek]
[Bűnösök és szentek]
Már megint ott állt a folyó előtt. A kristálykék víz lágyan csapódott neki a bokájának, még annak ellenére is, hogy a parton állt. A szél megállás nélkül tépkedte a haját, ám az érdekelte őt a legkevésbé. Olyan érzése volt, mintha a tengerparton lett volna, vagy legalábbis azt szerette volna bemesélni magának, de helyette csak a kihalt folyópartig jutott el.
Váratlanul előre lépett egyet és mindkét talpa elmerült a folyó vízében. Mélyebbre kellett mennie, de miért is? Nem tudta volna megmondani, de úgy érezte sokkal beljebb kellett mennie. Újabb lépéseket tett előre, egészen addig ment, amíg térdig bent nem volt a vízben, aztán megállt és felnézett az égre. A fák ágai megállás nélkül hajlongtak, a varjak pedig a lány feje felett köröztek. Mintha csak a zsákmányuknak tekintenék a folyóban álló személyt. Az a gondolat keserűséggel töltötte el, s inkább lehajtotta a fejét, majd a folyó kristálykék vízét kezdte el bámulni, amely tiszta volt és ártatlan, akárcsak ő. Arcképe visszatükröződőtt a felszínen, kellemes érzés járta át a testét, akárhányszor súrolta a folyó a térdét. Aztán minden előzmény nélkül valami csobbant. Valami belecsöppent a vízbe, Audrey pedig összehúzott szemöldökkel figyelte, ahogyan a folyó felszíne megváltozott. Hirtelen nedvességet érzett a homlokán, karját lassú mozdulattal felemelte és a homlokához nyúlt, majd pár másodperc múlva smaragdzöld szemei elé tartotta ujjait. Vöröses színben csillogtak, mire Audrey nyelt egyet és tekintetét ismét lefelé irányította. Megváltozott a folyó színe, már nem kristálykék színben tündökölt, hanem bíborvörösben. A lány azon nyomban hátrálni kezdett, ám lábai bele akadtak valamibe és hanyatt esett a folyóban. Kezével megpróbálta felnyomni magát, azonban nem jutott el sokáig, ugyanis váratlanul hideg, nyirkos érintést érzett a bokájánál, majd egy erőteljes rántást követően ismételten a hátán találta magát. Feje zúgni kezdett az esésnek köszönhetően, látása pedig homályos volt, viszont teljesen kitudta venni zöld szemeivel azt a szürke kezet, ami a bal bokáját markolta. Aztán szépen lassan realizálódott benne, hogy mi is történik. Audrey torkából egy vérfagyasztó sikoly szakadt fel és minden erejével azon volt, hogy lerázza a kezet a lábáról, ami egész egyszerűen nem akarta őt elengedni, s inkább egyre mélyebbre és mélyebbre húzta a lányt a vérvörös folyóba. Hiába kapálózott, nem tudott szabadulni, nyakig elmerült a vízben, utolsó próbálkozásként megragadott egy vastagabb faágat, de az sem segített rajta. Eltűnt a felszín a szemei elől és Audrey érezte, ahogy a tüdeje megtelik vérrel és vízzel, miközben a kezek egyre feljebb kúsztak a lábán, karmolva a puha bőrét, hogy még mélyebbre húzzák a lányt. Aztán megszűnt minden.
Audrey izzadva ébredt fel a rémálmából, kezeit a mellkasára szorította és próbálta a légzését egyenletessé tenni, ami beletelt pár percbe, de végül sikerült neki lenyugodnia, így visszadőlt az ágyba. Barna haja szétterült körülötte a fehér párnán, tekintetét pedig egy percig sem vette le a plafonról. Már megint az az álom. Hónapokat óta nem volt rémálma a lánynak, ám most, hogy visszaköltözött Baltimore-ba újra előjöttek. Legbelül sejtette, hogy az fog történni, mégis abban a hitben ringatta magát, hogy elmúltak a rémálmok, soha nem fognak már előjönni, de nem így lett. Kelletlenül tekintett jobb oldalára, ahol az éjjeli szekrényen az ébresztőórája már 7 óra 5 percet mutatott, jelezve a lánynak, hogy ideje lett volna felkelni, ha nem szeretett volna elkésni az első munkanapján. Ismervén pedig az új főnökét, nem lett volna jó ötlet késéssel kezdeni, még akkor sem, ha történetesen a főnöke a szembeszomszédja is volt. Eme gondolatra keserűen húzta el a száját Audrey, s eszébe jutottak az előző nap eseményei, főleg az a rész, amikor megpillantott Chiltont a szomszédos kocsifelhajtónál. Percekig némán bámultak egymásra, aztán végül a férfi meglepett arckifejezését felváltotta a szokásos féloldalas, öntelt vigyora és integetett egyet a lánynak, majd sarkon fordult, s otthagyta a meglepődött bűnügyi pszichológust.
Csak nekem van ekkora mázlim, hogy a főnökömmel lakom egy szomszédságban, gondolta magában Audrey, miközben a konyhájában állt és a frissen lefőzött kávét öntötte a bögréjébe, majd belerakott négy kanál cukrot. Ahogy megkeverte az italát, felpillantott a fali órára, ami negyed nyolcat mutatott, jelezve a lánynak, hogy már nincs sok ideje elkészülni nyolcig, mégis Audrey úgy döntött, megnézi, hogy bedobták-e a reggeli újságot a postaládájába. Halkan dudorászva indult el a bejárati ajtóhoz, kezében a bögre kávéjával, ami lassan kihűlő félben volt. Kinyitva az ajtót, a bűnügyi pszichológus arcát megcsapta a reggeli friss levegő, ajkára egy apró mosoly ült ki, és a postaládájához lépett, amiben a Baltimore News újságja és pár szórólap foglalt helyet. Szabad kezével belenyúlt a ládába, s kiszedte a papírokat, majd elindult befelé, ám félúton egy kellemes hang megállásra késztette őt. Audrey mélyen beszívta a levegőt, szemeit összeszorította.
– Jó reggelt, Miss Winter! – jött a túlságosan ismerős köszönés a szomszédos háztól. – Szép a pizsamája!
A fiatal lány mélyen elvörösödött és akaratlanul is megpróbálta kócos haját elrendezni, ami nem volt annyira könnyű, tekintve, hogy mindkét keze tele volt, ráadásul inkább arra használta őket, hogy eltakarja magát. Egy sötétkék szatén pizsamát viselt, aminek a felső része felül volt csipkés, míg a rövidnadrágjának pedig pont a végét borították. Audrey szörnyen kellemetlenül érezte magát, hogy Chiltonnak pont abban kellett meglátnia őt. Miért nincs még ő munkában?, kérdezte magától frusztráltan a lány.
– Magának is jó reggelt – kiabálta vissza udvariasan és egy mosolyt erőltetett magára, ám az inkább vicsorgásnak nézett ki.
Nyilvánvaló volt számára, hogy Frederick élvezte a kialakult szituációt, s kihasználta a lehetőséget arra, hogy zavarba hozza. Tipikus.
– Ó, az enyém nagyon is jó – válaszolt vissza szemtelenül a férfi, Audrey pedig gúnyosan elmosolyodott. – Még jobb lesz, ha nem fog elkésni, kár lenne, ha már az első napját így indítaná.
– Megnyugodhat, nem fogok elkésni – vágta rá azonnal a lány, azonban nem volt teljesen biztos a kijelentésében.
– Találkozunk a munkában, Miss Winter. Várom az irodámban pontosan negyven perc múlva.
Azzal a mondattal a kórház igazgatója beült az autójába, majd minden további szó vagy integetés nélkül elhajtott az apartmanjától. Audrey másodpercekig szótlanul állt a postaládája mellett, aztán eszébe jutott, hogy késésben volt, így sarkon fordult és berohant a lakásába, hogy elkészüljön. Villámgyors sebességgel mosott fogat és fésülte ki a kócos haját, ami lágy hullámokban omlott a vállára, majd a gardróbja előtti dobozból kikapott egy fekete ceruzaszoknyát és egy hozzáillő fekete-fehér csíkos, magasított nyakú blúzt, amit hátul masniba kellett kötnie, végül felvette a tegnapi fekete magassarkúját, a dobozt pedig visszacsúsztatta a gardróbba. Egyszerűen nem volt ideje arra, hogy kipakolja a ruháit, így azok felcímkézve, különböző dobozokban pihentek a szekrénynél. Táskáját felkapta az ágyáról, majd lerohant a földszintre, s utoljára még végignézett magán a tükörben. Elégedetten fújta ki a levegőt, zöld szemeivel az órára tekintett, ami 7 óra 50 percet mutatott, tíz perce volt beérni Frederick Chilton irodájába, így sietős léptekkel ment ki az ajtón és szaladt a kocsijához, amibe azon nyomban beszállt.
Pontban 8 óra 25 perckor kivágódott a pszichiátriai intézet tölgyfaajtaja, s egy szélsebesen robogó Audrey jelent meg a biztonsági őr mellett, aki felvont szemöldökkel biccentett egyet neki.
– Audrey Winter – mutatkozott be két levegővétel között. – Én vagyok az új bűnügyi pszichológus.
A biztonsági őr ismét bólintott, majd átnyújtotta a lánynak a személyzeti kártyáját, aki a nyakába akasztotta azt, és sietős léptekkel elindult Chilton irodája felé. Mihelyst elérte a férfi irodájának ajtaját, nagyot nyelt, s felkészült a legrosszabbra. Kettőt kopogott az ajtón, mire elhangzott egy „Szabad!” és a fiatal lány mély levegő vételt követően lenyomta a kilincset, majd belépett Chilton irodájába. A pszichiáter az asztala mögött állt, kezében egy nyitott könyv volt, amit azonnal összecsukott, mikor meglátta Audreyt, aki halkan behajtotta az ajtót.
– Látom, sikerült átöltöznie – mondta Frederick és végig nézett a lányon. – Mellesleg pedig elkésett, vagy magánál most van nyolc óra? – kötekedett tovább a férfi.
Audrey összeszorította a fogait, s próbálta menteni magát.
– Dugóba kerültem – hazudta Audrey, Frederick pedig meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Itt, Baltimore-ban? Ez érdekes.
– Biztos baleset történt – rántotta meg a vállát a bűnügyi pszichológus, aztán közelebb sétált a férfi asztalához.
– Bizonyára – hagyta rá a pszichiáter a dolgot, ajkain féloldalas, mindentudó vigyor jelent meg.
– Jack elküldte az aktákat már? – terelte a szót Audrey, és a férfit nézte, aki időközben könyveket kezdett el pakolni.
– Igen, az asztalára helyeztettem – jött a szűkszavú válasz, mire Audrey felhúzta a szemöldökét.
Egyszerűen nem tudott kiigazodni a férfin, egyik pillanatban még egoista és arrogáns, aztán a másikban már komoly és távolságtartó volt. Mintha félne bárkit is közel engedni magához, s inkább próbálja az arrogáns doktor látszatát fenntartani. Tudta, hogy Frederick nem volt nős, ugyanis megfigyelte, hogy nem viselt jeggyűrűt, hanem csak egy nagyobb pecsétgyűrűt, így biztosra vette, hogy nem az állt a hangulatingadozása hátterében. Audrey előrehajolt, két tenyerét Chilton asztalára helyezte.
– És azt meg tudná mondani, hol van az asztalom és az irodám? – jött az újabb kérdés a lánytól, Frederick pedig szembefordult vele, miután lerakott egy pszichológiai könyvet a laptopja mellé.
– Természetesen – válaszolta kellemes hangon. – Szerencséjére, volt egy szabad iroda az enyém mellett, azt kapta meg.
Micsoda mázli, gondolta szarkasztikusan, és követte a másikat a szomszédos irodába, ami ugyan sokkal kisebb volt, mint Chiltoné, mégis remekül volt berendezve, s Audrey előre látta, hogy szeretni fogja a helyiséget. Zöld szemei azonnal kiszúrták a Jack által küldött mappát, ami az asztalán hevert, az mellett pedig egy türkizkék, gőzölgő bögre is helyet foglalt. Kérdő tekintettel fordult a pszichiáterhez és nézett fel rá, aki az idő alatt végig mellette állt.
– Megkértem Hopkinsot, hogy készítsen magának egy üdvözlő kávét, higgye el, szüksége lesz rá, miközben a Chesapeake-i hasfelmetsző ügyét olvassa.
Audrey nem válaszolt, csak egy aprót bólintott és magában megjegyezte, hogy később meg kell keresnie azt a Hopkins nevezetű beosztottat, hogy megköszönje neki.
– Még mielőtt elfelejteném – szólalt meg újból Frederick –, szeretném, ha majd beszélgetne egyet az egyik új páciensével, Doktor Abel Gideonnal. Az ő anyaga is ott van az asztalán.
– Rendben, Doktor Chilton – mondta Audrey, miközben a fogasra akasztotta a táskáját.
Amint a lány ajkait elhagyta az a három szó, Frederick hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy szélesen elvigyorodjon, ugyanis tetszett neki Audrey hanglejtése, ahogy kiejtette a nevét, még ha az a Doktor és a Chilton szavakból állt. Ám még időben kontrollálta magát. Zöld íriszeivel végig figyelte a bűnügyi pszichológust, aki időközben elegáns léptekkel az asztalához sétált és az anyagokat kezdte el tologatni, tekintete megakadt Audrey magassarkúján.
– Manolo? – törte meg a csendet Frederick, fejével a lány cipőjére bökött, aki megütközve vonta fel a szemöldökét.
– Louboutin – javította ki Audrey a férfit, akiről nem is gondolta volna, hogy ismeri a híres divattervezőket.
Chilton hümmögött egyet, aztán mormogott valami olyat, hogy „felesleges milliós dizájnerdarabok”, mire kiérdemelt egy csúnya pillantást a lánytól. Szinte biztos volt abban, hogy a férfinek az öltönye ugyanúgy milliókba kerülhetett, de nem tette inkább szóvá.
– Akkor én magára is hagyom, Miss Winter, el kell intéznem pár telefonhívást. Még egyszer, üdv itt nálunk.
Azzal a mondattal intett egyet a kezével és kilépett a lány irodájának az ajtaján, ami hangosan csukódott be utána.
Audrey az elkövetkezendő órákat azzal töltötte, hogy átolvasta a Chesapeake-i hasfelmetsző aktáját, ami tele volt gyomorforgatóbbnál gyomorforgatóbb képekkel, feljegyzésekkel és orvosi eredményekkel. Nem gondolta volna, hogy annyira komoly az ügy, egészen addig a pillanatig, amíg a nyolcadik gyilkosságig el nem ért, ahol egy férfit a saját műhelyében gyilkoltak meg és minden hegyes eszközét, szerszámát a testébe állították, néhány szerveit pedig eltávolították. Az egyetlen közös dolog az volt a gyilkosságokban, hogy mindegyik szerv eltávolítását sebészi pontossággal hajtották végre. Szóval az illető orvos, sebész vagy olyasvalaki, akinek van szakértelme az emberi anatómiában. A bűnügyi pszichológus megállapította, hogy a gyilkos vélhetőleg nem emberként, vagy zsákmányként tekint az áldozataira, hanem inkább sertésként. Számára ők vágóhídra való disznók voltak; kizárólag csak a gyilkolás érdekelt őt. Ráadásul ahogy tovább olvasott, arra is rájött, hogy felhasználható nyomokat nem hagyott a gyilkos, tehát óvatos és eltökélt volt. A lány tekintete tovább siklott egy másik lapra, amin Frederick Chilton profilelemzése volt a hasfelmetszőről, ami Audrey érdeklődését szinte azonnal felkeltette. Megragadta a bögréjét, majd beleivott a kávéba, szemei mindeközben falták a pszichiáter által írt sorokat. A férfi szerint a Chesapeake-i hasfelmetsző egy intelligens pszichopata volt, aki valószínűleg szadista és élvezte az áldozatainak szenvedését. Frederick még azt is leírta, hogy az elkövető 30–45 év közötti fehér, magas férfi lehetett. Összevetve a gyilkos szentnek vagy Istennek hiszi magát, pedig csak egy bűnös lélek, morogta magában a lány, és miközben a tollával felírt pár jegyzetet a noteszébe, akaratlanul is arra gondolt, hogy ő is bűnös volt.
Audrey az ebédszünetét úgy döntött az irodájában tölti, ugyanis nem volt éhes, ami leginkább a hasfelmetsző aktájának volt köszönhető. Üres bögréjét a dohányzóasztalra rakta, ami az irodája közepén volt, és egy nagyobb fotel előtt helyezkedett el, amire Audrey egy mély levegő vételt követően lehuppant. Hirtelen fáradtság töltötte el, így óvatosan megdörzsölte a szemeit, amik azonnal kipattantak, miután egy kopogás hallatszott az ajtaján.
– Szabad! – kiabálta a lány, s közben felugrott a fotelből.
Az ajtó kinyílt, és a bűnügyi pszichológus Frederickre számított, ám helyette egy ismeretlen, magas férfi lépett be. Fehér köpenyt, nadrágot és pólót viselt, amiből Audrey arra következtetett, hogy a kórház egyik ápolója volt. Az ismeretlen egy kedves mosolyt villantott a bűnügyi pszichológus felé, miután becsukta az ajtót.
– Segíthetek valamiben? – szólalt meg a lány és közelebb lépett a férfihoz.
– Theodore Hopkins vagyok – nyújtotta ki a kezét a másik, amit Audrey elfogadott. – Maga bizonyára Miss Audrey Winter, az új pszichiáter.
– Igazság szerint bűnügyi pszichológus vagyok – javította ki az ápolót, s akkor rájött valamire. – Maga készítette nekem a kávét, igaz?
Theodore szerényen bólintott egyet.
– Igen, Doktor Chilton kért meg rá – vakarta meg a nyakát. – Remélem, jó volt?
– Igen, nagyon finom volt – mosolygott szélesen a lány, majd intett a férfinek, hogy foglaljon helyet.
Audrey már az első pillanatban megtudta állapítani, hogy Theodore Hopkins visszafogott ember volt, aki valószínűleg soha senkinek nem mondott nemet. Bizonyára könnyen lehet befolyásolni őt, analizálta tovább a bűnügyi pszichológus, szemeit egy percre sem vette le a férfiról, aki időközben leült a fotelba. Fekete haja volt, arcát borosta keretezte, ami vonzóvá varázsolta a vélhetőleg harmincas éveiben járó ápolót. Sármos volt, akárcsak Frederick Chilton.
– Azért jöttem – rántotta ki a bűnügyi pszichológust a gondolatai világából –, hogy elkísérjem magát az interjúra, ami Doktor Abel Gideonnal lesz.
A francba, nem néztem át az ő aktáját, káromkodta magában, ahogy felvillantak Chilton reggeli szavai, hogy új pácienst fog kapni.
– Most? – kérdezett vissza Audrey. Theodore bólintott. – De még át se olvastam az aktáját.
– Elég, ha annyit tud róla, hogy 2 éve hozták be a felesége és a családja megölése miatt. Jó magaviseletet mutatott egészen egy hónappal ezelőttig, amikor is megölte az egyik nővért, szinte biztosra állította, hogy ő a Chesapeake-i hasfelmetsző, azért viselkedett így és gyilkolta meg. De, mint kiderült, nem ő az, csupán csak beképzelte.
Beképzelte? Csak nem belebeszélték, hogy ő volt a gyilkos? Nyilván valakinek el kellett hintenie neki, hogy ő a hasfelmetsző, merengett el a lány, majd pár másodperc múlva megszólalt:
– Értem – felelte szűkszavúan, alsó ajkába pedig beleharapott. – Remélhetőleg engem nem fog megölni.
Theodore felnevetett.
– Az őrök majd kamerán keresztül figyelni fogják, ráadásul egy hatalmas üvegajtó lesz maguk között. Biztos vagyok benne, nem lesz semmi baja.
– Akkor menjünk – kelt fel a fotelből a bűnügyi pszichológus. – Mellesleg, nyugodtan tegezzen.
– Rendben, Audrey – mosolygott továbbra is Hopkins, s elindult az ajtó felé.
Audrey gyorsan odalépett az asztalához és felkapta Abel Gideon anyagát a saját jegyzetével együtt, aztán követte Theodore-t, aki már kint állt a folyosón. A lány bezárta az irodája ajtaját, majd elindult a férfi után.
Hosszú folyosókon mentek végig, némelyik ajtónál a kártyájukat le kellett húzniuk biztonsági okokból, s azt követően folytatták az útjukat, ami az alagsori lépcsőknél ért véget. Theodore kinyitotta a lánynak a vasrácsos ajtót, s előre engedte, aki bátortalan léptekkel ment be a helyiségbe. Odalent sokkal hidegebb volt, legalábbis Audrey megállapítása szerint. Az ápoló megállt egy kisebb portánál.
– James, nyithatod az ajtókat – szólt be a helyiségbe, s abban a pillanatban egy berregést követően kinyílt az Audrey előtt lévő rácsos ajtó.
– Minden rendben lesz, innen fogom figyelni magát, Doktor Winter – dugta ki a lenti portás az ablakon a fejét. – Gondolom, a szabályokat nem kell ismertetnem magának?
– Ne fogadjak el semmit se, és én se adjak be semmit se a raboknak, a távolságot pedig tartsam be – mondta kelletlen hangon a lány. Az őr bólintott.
– És ne hagyja, hogy a bőre alá másszanak, higgye el, képesek rá. Maradjon higgadt.
A fiatal lány megforgatta a szemeit, de végül bólintott egyet, aztán belépett a hosszú helyiségbe, aminek a bal oldalán a cellák sorakoztak. Mindegyik cellát üvegajtó védte, Audrey pedig a legutolsó előtt megpillantott egy széket, ami nyilván neki lett odakészítve. Egy nagy levegő vételt követően lassú léptekkel indult el, magassarkúja hangját szinte visszaverték a falak, így a kelleténél is hangosabbak voltak a léptei. Ahogy elhaladt pár cella mellett, féloldalasan látta, hogy némelyik rab az üvegajtónak veti magát, de volt olyan is, aki szimplán letolta neki a nadrágját. Audrey egyiket sem méltatta figyelemre. Elérkezve az utolsó cellához, helyet foglalt a kijelölt széken, vele szembe pedig az üvegajtón túl Abel Gideon állt érdeklődő tekintettel.
– Üdvözlöm, doktornő, maga lesz az új pszichiáterem? – kérdezte a férfi, hangja kellemes volt.
– Mondhatni – bólintott egyet a másik. – Doktor Audrey Winter vagyok, bűnügyi pszichológus.
A volt sebész tekintetében kíváncsiság csillant meg; továbbra sem mozdult a helyéről.
– Á, egy bűnügyi pszichológus – mondta, miközben megvakarta az állát. – Frederick minden bizonnyal örül, hogy ide került.
– Meglehet, de most azért vagyok itt, hogy magáról beszéljünk, Abel – felelte Audrey, fejét kissé oldalra döntötte.
– Tudta, hogy Doktor Chilton pszichés irányítást végzett rajtam? – jött az újabb kérdés a férfitől, teljesen figyelmen kívül hagyva a lány előbbi mondatát. – Elhitette velem, hogy én vagyok a Chesapeake-i hasfelmetsző és én követtem el azokat a rémtetteket. Holott ez nem igaz.
Audrey hirtelen nem tudta, mit szóljon; tudta jól, hogy a pszichés irányítás illegális volt és etikátlan, nem akarta elhinni, hogy Chilton képes lett volna arra, hogy kockáztassa az állását. Bűnös lett volna? Talán mégsem annyira volt szent, mint amilyennek beállította magát.
– Mégis miből gondolja ezt? – érdeklődött a barnahajú lány. Abel kuncogott egyet.
– Úgy, hogy rájöttem, mit művelt velem. Frederick annyira vágyik az elismerésre és a hírnévre pszichiátriai körökben, hogy szent meggyőződése volt az, hogy én vagyok a hasfelmetsző. Elhitette velem, tudja? Ez pedig bűn.
– Szóval, maga szerint manipulálta Önt?
– Maga nagyon csinos, Audrey – tért át hirtelen másik tárgyra a férfi, Audrey pedig frusztráltan felsóhajtott. – Nyilván nagyon okos is, majd rájön, milyen valójában Frederick.
– Nem igazán érdekel engem, Doktor Chilton személyisége, inkább a magá..
– Ugyan, kérem – szakította félbe udvariatlanul a lányt. – Ezek a rövid szoknyák, mondja csak, hogy vette rá Chiltont, hogy vegye fel magát?
– Már elnézést, de ez hogy jön ide? – kérdezett vissza arrogánsan, türelmét pedig kezdte egyre inkább elveszteni.
– Elbűvölhette Fredericket, ha alkalmazta magát, gondolom ezeket a rövid szoknyákat nem sok időbe telik feljebb tolni.
– Hogy van mersze ilyet feltételeznie rólam! – pattant fel indulatosan Audrey, mire a szék hangosan hátracsapódott, a jegyzetek pedig a földre hullottak.
Mielőtt azonban bármit is szólhatott volna valamelyikük, a rácsos ajtó éles berregése töltötte be a teret.
– Audrey! - jött egy váratlan hang, a megszólított azonnal a hang irányába fordította a fejét, s tekintete találkozott Chiltonéval.
Ott állt az ajtóban, mindkét keze a zsebében pihent, mellette Theodore volt, aki kíváncsi pillantásokat lövelt a lány felé. Hát, ez kibaszott jó.
– Á, Doktor Chilton az, igaz? – szólalt meg halkan, Abel, aminek köszönhetően Audrey felé fordult ismét, zöld szemei szikráztak a dühtől. Gideon elégedettnek látszott.
– Jack telefonált, újabb gyilkosság történt, azt akarja, hogy a helyszínre menj – mondta Frederick, hangja túl nyugodt volt.
– Megyek – morogta Audrey, közben felkapta a földről a jegyzeteit és minden további szó nélkül elindult a rácsos ajtó irányába, fél úton azonban Abel hangja megállásra késztette.
– Kedvelem magát, Audrey. Alig várom a következő beszélgetésünket!
A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy Gideon minden gúny nélkül mondta azt. A fiatal lány nyelt egyet és sietős léptekkel elindult a kijárat felé. Mihelyst átlépte a küszöböt, mindenkivel kerülte a szemkontaktust, legfőképpen Frederickkel, aki viszont egy percre sem vette le smaragdzöld szemeit Audreyról, még akkor sem, amikor az hátat fordított neki és elindult fel a lépcsőn, hogy a legújabb gyilkosság helyszínére menjen.
─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───
Magyarázatok, érdekességek:
1. Nem módosítottam túl sokat a történeten, a sorozatban is így történt, hogy Frederick manipulálta Abelt. :) Ezt meghagytam, de a későbbiek során 1-2 dolgot megváltoztattam.
2. Audrey rémálmai elkezdődtek.. Vajon mit jelent ez? :P
3. Nem, Frederick nem meleg, de aki nézte a sorozatot, az tudja, hogy mennyire odavolt az extravagáns/drága darabokért. :D
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése