N̶O̶ V̶A̶C̶A̶N̶C̶Y̶:̶
III. RÉSZ
fandom: harry potter
páros: hermione granger/tom denem minimálisan.
karakterek: hermione granger, tom denem, pansy parkinson, ginny weasley
műfaj: horror, supernatural, thriller, AU (alternatív univerzum)
besorolás: +16
idő és helyszín: 2025. október 30, egy angol kisváros környéke
leírás: Egy viharos éjszaka, egy elhagyatottnak látszó útszéli motel, három fiatal nő és egy fiatal férfi. Mi baj lehetne? Hiszen úgy is csak egy éjszakára pihennek meg... Elvileg.
részleírás: Hermione szépen lassan rájön az igazságra és szembesíteni akarja Tomot vele.. csak azzal nem számol, hogy Tomnak is van bőven mondanivalója a lány felé. És időközben vajon mi lett Pansyvel?
figyelmeztetések: erőszakos és véres jelenetek, gyilkosság, képzelgések, mindf*ck minimálisan.
megjegyzések: Meg is hoztam nektek az utolsó részt, amiben az események felgyorsulnak és meglátjuk milyen sorsa lesz Hermionénak, Pansynek és persze Tomnak. A rész végén szokásos információ morzsákat találhattok, no meg az utolsó karakterposztert a történethez. Imádtam írni, meg készíteni hozzá a képi anyagot. Vajon ki lesz az a bizonyos #finalgirl? 😱
⬇️lejátszási lista: elérhető itt is.
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek a befejező részhez!
❤😊
HARMADIK RÉSZ.
Villámgyors sebességgel rohant végig a Ginny szobájához vezető úton. A tornác egyik ablakából időközben lekapott zseblámpa fénye ide-oda cikázott és világította meg a többi szoba koszos ablakát, ahogy futott. Oda kellett érnie, mielőtt még Pansy is halottként végzi. A lába alatt hangosan dübörgött a rozoga faszerkezet, ami addig fel se tűnt a lánynak. Az eső már csak halkan kopogott a motel és a tornác tetején, a jéghideg viszont erősen bevágott minden egyes lépésnél a lány bőre alá. Ajkai remegtek, s érezte ujjain is, hogy nem az erős szorítástól fehéredtek és zsibbadtak el, hanem a hidegtől. Mintha a motel is érezte volna, hogy kiderült a titkuk, s azon volt, hogy a leghidegebb atmoszférát varázsolja köréjük azért, hogy legyengítse őket. Hermione levegő után kapkodott, s érezte, ahogy a háta húzódik minden egyes köhögésnél, ujjai remegve tartották a fényt adó kis tárgyat. Körülötte minden nyugodt volt, túlságosan is. Zihálva állt meg Ginny ajtaja előtt, ami félig nyitva volt, mikor odaért. Hermione biztos volt benne, hogy becsukta maga mögött, amikor Tomhoz indult. Légzését másodpercek alatt rendezte, majd lassú, óvatos mozdulattal beljebb lökte az ajtót. Belépett, kezében megbillent a zseblámpa.
A szoba teljesen üres volt még mindig, az ágy továbbra is érintetlen volt, de Ginny kistáskája ott volt az egyik bőrfotelben, mellette a fájdalomcsillapítós doboz hanyagul hevert az éjjeliszekrényen. Megvolt győződve, hogy egyik sem volt ott, amikor legelőször járt a vöröshajú szobájában. Vagy mégis, csak én nem vettem észre? Tehetetlenül nyögött fel, két kezét a fejére szorította, mint akinek túlcsordultak a gondolatok és a látottak az elméjében. Pislákolni kezdett zseblámpájának fénye, mintha csak érezte volna a lányban tomboló vihart. Fájdalmas nevetés hagyta el ajkait, szabad kezével megdörzsölte szemeit, s kételkedni kezdett az elméjében. Hermione megfordult, hogy kimenjen a szobából, de hirtelen megdermedt. Tom mögötte állt.
Közvetlen közel.
Túlságosan is.
A fiatal lány nem hallotta a másikat, egyetlen lépését és levegővételét sem. Mint, aki egész egyszerűen csak megjelent.
‒ Keresel valamit? – kérdezte Tom szórakozottan, fekete szemei csillogtak az éjszakában az izgatottságtól.
Hermione szíve hevesen vert a bordái között. Ösztönösen hátralépett, de a szoba túl kicsi volt. Nem volt hová mennie. Tudta, hogy nyugodtnak kellett maradnia, akkor kitudott szedni válaszokat a férfiból.
‒ Csak megnéztem, hogy visszajött-e már Ginny – felelte nyugodt hangon.
‒ Nagyon kitartó vagy, Hermione – döntötte oldalra a fejét, Tom.
Előbbre lépett, ő pedig hátrébb kezdett el lépkedni, egészen addig, míg a gerince a falnak nem ütközött. A jéghideg, fűtetlen fal túl keménynek érződött a hátánál. Hermione ösztönösen felszisszent, testét pillanatok alatt átjárta a libabőr. Tom közvetlenül előtte állt meg és jóval fölé tornyosult, ami egyáltalán nem tetszett a másiknak. Úgy érezte csapdában volt. Jól is érzed, gondolta magában.
‒ Te nem vagy olyan, mint a többiek – mormolta Tom. – Nem ijedsz meg könnyen.
A férfi kinyújtotta kezét, s végigsimított a másik állkapcsán. Nem durván, nem gyorsan, csak éppen annyira, hogy úgy érezze a másik, hogy nem volt kiút onnan. Hófehér ujjai futólag megérintették az alsó ajkát, Hermione pedig akaratlanul is szétnyitotta őket.
‒ A vágyaid irányítanak téged, túl erősek – suttogta tovább. – Te akartad mindezt.
‒ Menj el – Hermione hangja halk volt, de még így is hallotta őt.
Ujjai mondatról-mondatra szorosabban fonódtak a zseblámpa köré.
‒ Miért? Most már félsz tőlem, Hermione? – Tom szemei vörösen csillantak a sötétben, akár egy kezdődő futótűz.
Nem válaszolt, összeszorította száját. Közelebb hajolt Hermionéhoz, lehelete meleg volt, ahogy a fülébe suttogott.
‒ Féljél is.
Hermione erősen meglendítette a zseblámpát tartó karját és eltalálta vele Tom állkapcsát, aki meglepetten tántorodott hátrébb, arcán egy pillanatig döbbenet suhant át, ami csakhamar átment elégedettségbe. Rámosolygott.
Tom Riddle kibaszottul rámosolygott. Halk nyögés hagyta el ajkát.
‒ Jól van – mondta nevetve. – Ez az, Hermione, harcolj velem!
Mielőtt válaszolhatott volna, Tom váratlanul előrelendült, s a vállánál megragadva a lányt erőteljesen a földre lökte. Hermione torkából éles kiáltás szakadt fel, ahogy a fapadlón landolt, a kezében lévő zseblámpa a szoba másik végébe esett. A félhomályban groteszk módon világította meg mindkettejüket, Hermione egész egyszeriben úgy érezte magát, mintha egy horrorfilmben lett volna. Tom fölé lépett, kezével megragadta felkötött haját és azzal emelte fel a fejét. Élesen felszisszent, ahogy a másik erőszakosan megrángatta hullámos fürtjeit.
‒ Nyisd ki a szemedet, Hermione! – kiáltott rá Tom, mire mézbarna szemei maguktól kipattantak.
A látványra nem volt felkészülve. Fájdalmas, hangos sikoly szakadt fel torkából, ahogy elé tárult minden előzmény nélkül Ginny megcsonkított teste. Hasából egy hosszú konyhakés állt ki, ami szinte csillogott a félhomályban. Vér és olvadt gyertyamaradványok borítottak mindent, biztosra vette, ha lenézett volna a kezeire, még talán azok is vérben áztak volna. Hermione szemét csípni kezdték a könnyek, a gyomra vészesen liftezett egyet és félő volt, hogy az órákkal azelőtt megevett ennivalója mellette landol pillanatokon belül. Ginny teste csúfondárosan virított a felrajzolt pentagram közepén, ami csak percekkel később tűnt fel Hermionénak. A helyiség úgy volt kialakítva, mintha egy százéves rituáléhoz készülődtek volna. A levegőben ismét keveredett a dohos szag a füsttel és a vérrel, ami iszonyatos módon kínozta a lány orrát. Nyelt egyet, aztán még egyet, de a rosszullét nem akart elmúlni.
‒ Ez nem lehet igaz – zihálta nehezen, mire nevetés töltötte be a szobát. Tom lehajolt hozzá.
‒ Mi a valóság, és mi nem? – elmélkedett a másik. – Ezt mi döntjük el, Hermione Granger.
‒ Ginny. . . – suttogta maga elé, ám ahogy barátnője felé nyúlt volna, hirtelen minden köddé vált.
Feje keményen koppant a földön, aminek következtében forogni kezdett vele az egész szoba. Öklendezni kezdett a levegőben lévő különböző szagoktól és a forgástól, de semmi nem jött ki belőle. Oldalra pillantott, ám minden eltűnt egy szempillantás alatt – Ginny, Tom, a pentagram és a vértócsa is. Lassú mozdulattal emelte fel a fejét és zavartan tekintett körbe a szobában. Barna szemei megakadtak valamin, a falon, ahogy felállt a földről. Egészen addig nem hitt a szellemekben, ám ott, abban a pillanatban minden világossá vált a lány számára. A kihalt, régies motel, a jéghideg, borzongató érzés, a képzeletének és elméjének játéka, az eltűnések, a 40 évvel azelőtti dátumok, a különös, hátborzongató hangok. Szellemek. Sose hitt bennük – egészen addig.
„Mi a valóság és mi nem? Ezt mi döntjük el.”
Kirázta a hideg, már ő maga sem tudta, hogy mi volt a valóság. Egy dologban azonban biztos volt: Léteztek a szellemek, Tom pedig az ékes példa volt rá. Hermione futó pillantást vetett még a falon lógó képre, aztán remegő kézzel csukta be maga mögött az ajtót. A falon továbbra is ott lógott egy kúria előtt álló fiatal férfi képe:
„TOM MARVOLO RIDDLE, NOVEMBER 20; 1983.”
Nem érte meglepetésként a tény, hogy Pansyt sem találta a szobájában. Háromszor kopogtatott, mielőtt belökte az ajtót és megállt a küszöbnél. Csend, jéghideg és üresség fogadta. Mint egy szellemszállás, jött rögtön a gondolat. Furcsa érzés járta át, amikor arra gondolt, hogy valami történt a feketehajú lánnyal is. Sose voltak túl jóba, szinte minden egyes alkalommal, amikor egy légtérben voltak, marták egymást, de csak remélni tudta, hogy legalább Ő neki nem esett baja. Ahogy Ginnyre gondolt szemei akaratlanul is megteltek könnyel, örökre beleégett az elméjébe a látvány. Hangok ütötték meg a fülét, lassú mozdulattal fordult oldalra. A túloldalról jött a hang, méghozzá az Ő szobájából. Tudta mit kellett tennie. Mindent kigondolt.
Határozott léptekkel vette az irányt a szobája fele, az esőcseppek időközben teljesen eláztatták a haját és a ruháját, de nem érdekelte. Csak egy cél lebegett a szeme előtt: végezni Tom Riddle-el. Hermione becsapta maga mögött az ajtót, és remegő ujjakkal zárta be. Kapkodva vette a levegőt, a szemöldöke fölötti vágásból vér csorgott végig az arcán. Kint tombolt a vihar, de az semmi volt a lány belsejében lévőhez képest. A szobában lévő csend feszülté tette, zavarta őt túlságosan is. Amire visszaért a szobájába, teljesen máshogy nézett már ki. A helyiségben csak egy lámpa pislákolt, közepén pedig egy mélyzöld bőrborítású szék volt. Tom ült rajta, szinte sugárzott róla a nyugodtság. Pulóverén mélyvörös foltok csillantak meg a lámpafényben, ami könnyen kivehető volt, ha Hermione eléggé hunyorgott hozzá. Oldalra döntötte a fejét, két karját összefonta, s úgy nézte a lányt, aki az ajtóban állt ziláltan, kimerülten, csapzottan.
‒ Le kellene ülnöd – felelte selymes hangon. – Megsérültél.
Keserű nevetés hallatszott. Hermione gúnyos mosolyt virított felrepedt ajkaira.
‒ Megpróbáltál megölni engem is.
Tom nem válaszolt, egyáltalán nem tagadta a tényt. Fekete szemeivel csak pislogott egyet, mintha csak azt üzente volna, hogy folytassa a másik.
‒ Tudom, hogy te vagy az – Hermione idegesen nyelt egyet. – Az eltűnt emberek, a történetek, a gyilkosságok, ez az egész hely. Te vagy Marvolo. Te vagy a motel.
‒ Mondjuk úgy, hogy a lelkem egy darabja, Hermione – suttogta Tom. – De akkor mondd meg nekem, kedvesem, mi ez a hely? Purgatórium? Netán maga a Pokol?
Szólásra nyitotta száját, de egy hang sem jött ki rajta. Hermione zavartan ráncolta össze a szemöldökét, olyan volt, mintha Tom se tudta volna, hol is volt. Mi van akkor, ha ő is csak egy lélek, aki elveszett itt?
Felállt, közelebb lépett hozzá. A lány ösztönösen tett egy lépést hátra.
‒ Ne higgy el mindent, amit itt látsz – vigyorgott. – Mi van, ha mégis igaz minden?
‒ Mi ez a hely, Tom? – kérdezte félve, mire Tom felnevetett.
‒ A Horcrux Motel – tárta szét két karját a hatás kedvéért. – Tudod mi a legjobb az egészben?
Egyáltalán nem tetszett neki a másik mondandójának a hangsúllya. Egyre szaporábban vette a levegőt, a félelem teljesen átjárta a testét, amin a helyiségben lévő jéghideg sem segített. Remegett. Minden porcikája.
‒ Mindezt TE akartad! – vigyorgott rá Tom. – Tudtad, hogy ez a motel, csak akkor jelenik meg, ha igazán szükséged van rá? Láttam az érzéseidet és a gondolataidat is, Hermione Granger. Pihenni akartál, eleged volt a lányokból, többször is megfordult a fejedben, hogy lehajtasz az útról.
‒ Ez nem igaz – kezdte elborzadva Hermione, de a másik közbevágott:
‒ Ó dehogynem! Legalább magadnak ne hazudj. Azt kívántad többször is bárcsak lehajtanál véletlen az útról. Szinte kiabáltak az érzéseid, eleged volt belőlük, megakartál tőlük szabadulni. Segítségre volt szükséged, én pedig segítettem.
Hermione szaporán vette a levegőt, ujjai megremegtek, csakúgy, mint az ajka. Nem mert megszólalni, mert tudta, hogy Tomnak igaza volt. Elege volt belőlük, hogy mindig úgy tettek, mintha ő csak egy kívülálló lenne, s kényszerből hívták el mindenhova. Megakart tőlük szabadulni, nyugodt estét akart magának. De nem ilyen áron.
‒ Ez nem lehetséges – rázta meg a fejét. – Én.. én nem akartam senkinek sem a halálát!
‒ Szükséged volt egy helyre, én pedig megadtam neked.
Tom hirtelen csettintett egyet, mire a szobát fekete füstfelhő lengte be, ami aztán amilyen hirtelen jött, olyan hamar távozott. Ránézett a férfire, aki egy kést szorított Pansy amúgy is vérző nyakához. A feketehajú lány felszisszent a penge érintésétől, ajka felvolt repedve. Hermione barna szemei döbbenten kerekedtek ki. Előre lépett, ám Tom felemelte a szabad kezét.
‒ Választanod kell, Hermione – mondta nyugodt, de veszélyes hangon. – Legyél jó kislány és válaszd önmagad és az életet... Vagy válaszd őt. Egyikőtök úgy sem fogja elhagyni ezt a motelt.
Hermione megcsikorgatta a fogát, s dühösen rávicsorgott a másikra.
‒ Ginnyt már elvetted tőlem.
‒ Az ő ideje amúgy is lejárt már. – válaszolta. – Mennie kellett.
Némán meredt az előtte lévő két alakra. Pansy fájdalmasan szisszent fel, amikor a penge enyhén felsértette a nyakát. Tom erőteljesebben nyomta hozzá, azzal is nyomást gyakorolva Hermionéra.
‒ Jól gondold meg, kit választasz, Hermione – vigyorgott Riddle. – Biztos vagy benne, hogy megakarod őt menteni?
A lány arra gondolt, mennyire ki nem állhatta, akárhányszor Pansy piszkálta őt, vagy gúnyolódott vele. Eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor a feketehajú emlékeztette őt arra, hogy csak egy pótkerék abban a hármas barátságban, mintha egy nyűg lenne. Egészen addig megkeserítette az életét, akkor most miért mentené meg? Tomnak igaza volt, valóban többször átsuhant az agyán az az apró gondolat, hogy szívesen lehajtani az útról, csakhogy ne kelljen elviselnie Parkinsont. Néha Ginnyből is elege volt, mert mindent ráakart erőltetni, s folyamatosan nyaggatta, hogy mindig csak a könyvtárban és a lakásában kuksolt. Szüksége volt egy kis magányra, nyugalomra. A morális döntések uralták a világot, mindannyian tudták. De Hermione nem akarta a halált. Tom pedig maga volt a halál, aki eljött értük.
Hermione barna íriszei farkasszemet néztek Pansy smaragdzöld, ijedt szemeivel. A félelem ragyogott bennük.
‒ Attól félek lejárt a te időd is... – kezdte, majd felpillantott a férfire, – Tom Riddle.
Villámgyorsan történt minden. Pansy erőteljes mozdulattal hasba könyökölte Tomot, aki a kést elejtve hátratántorodott és a legközelebbi falnak zuhant. Hermione rögtön kapott az alkalmon, előre lendülve megragadta a földre zuhanó kést, aztán egy határozott mozdulattal beleszúrta a férfi szívébe. A meleg vér rögtön elöntötte a lány ujjait, s beterítette alattuk a padlót. Tom erőtlenül próbálta megragadni a csuklóját, s kirántani belőle a kést, de Hermione erőteljesen szorította azt.
Aztán újból lesújtott vele. Tom zihálva vette a levegőt, ajkaiból lassan szivárogni kezdett a vér, ami inkább hasonlított a fekete tintára, oly sötét és démoni volt. Hermione fölé hajolt, ajkai súrolták a másikét.
‒ Mi a baj, Tom? Csak nem félsz a haláltól? – suttogta egy mosoly kíséretében.
Tom már nem válaszolt. A kés hangos puffanással esett ki a lány kezéből. Fel-alá járt a mellkasa, a vér teljesen beterítette a kezeit, ahogy remegve maga elé emelte. Szemei ide-oda cikáztak az ujjai és a férfi teste között, mintha csak akkor fogta fel, mit is tett.
Minden előzmény nélkül remegni kezdett valami, Hermionénak percekbe telt, mire rájött, hogy maga a szoba és egyben az épület volt az. Olyan volt, mintha összeakart volna omlani, akárcsak egy bizonytalan kártyavár. Pansy ijedten nézett fel a plafonra, ahonnan a por és a különböző fadarabok hullani kezdtek.
‒ Granger, mennünk kell! – rázta meg a lány vállát, aki továbbra is szótlanul guggolt. – Granger! A picsába is, kelj már fel! El kell innen tűnnünk!
Az utolsó mondatot szinte már kiabálta, ami megtette a hatását. Hermione zavartan eszmélt fel, majd egy bólintást követően Pansy segítségével feltápászkodott. Villámgyors sebességgel rohantak ki a motel szobájából, aminek az ajtaja hangos csapódással vágódott utánuk be. Az ablakok üvegei milliónyi darabra pattantak szét, amik majdnem eltalálták a két lányt futást közben. A tartóoszlopok és a fadeszkák keserves nyikorgások közepette adták meg magukat és hullottak a földre, mint egy élettelen test. Pansy magabiztos mozdulatokkal kerülte ki a rájuk hulló törmelékeket, amiért Hermione mélységesen hálás volt. A zuhogó eső szinte eláztatta őket, ahogy végigrohantak a parkolón Hermione kocsijához. Mindketten hátrafordultak és egy utolsó pillantást vetettek még a motelre, ami percek alatt apró darabokban tűnt el a szemük előtt, mintha soha nem is létezett volna. Remegett a lábuk alatt a talaj, ahogy beszálltak a Dodge-ba, s csak akkor érezték magukat igazán biztonságban, amikor kikanyarodtak a főútra.
***
Kimerülten ültek a legközelebbi seriff irodájának ajtaja előtt. Hermione óvatosan kortyolta a kezében lévő gőzölgő kávét, amit a helyiségben lévő automatából kért ki. Mellette Pansy ült, aki idegesen doboltatta a lábát és már hosszú percek óta a körmeit rágta. Ő már három kávén túl volt, de az idegessége és félelme nem csillapodott. Sérüléseiket azonnal ellátták, miután kis híján beestek a legközelebbi rendőrkapitányságra. Vallomásaikat a seriff helyettes vette fel, aki egy fiatalabb férfi volt, név szerint Sirius. Még mindig nem hitték el azt, ami az éjszaka és a hajnal folyamán történt velük, Hermione nem tudta eldönteni mi volt a valóság, így inkább biztonságosabbnak látta, ha a helyi seriffhez utaznak Roxmortsba. A helyettes a vallomásaik alatt többször is furcsán nézett rájuk, vastag szemöldökét többször is megemelte, mintha nem hitt volna nekik. Hermione habozás nélkül kérte a seriffet.
‒ Nem kellett volna idejönnünk – sziszegte Pansy a fülébe. – Azt hiszik, bolondok vagyunk.
‒ És mi van, ha tényleg igazi a motel? Mit fogsz nekik mondani, ha felfedezik a maradványokat? – Pansy nem válaszolt, így folytatta. – Jobb ez így, Pansy. Levagyunk védve legalább.
A feketehajú lány gúnyosan felhorkant, aztán Hermione vállára tette a fejét, ám nem sokáig tudtak úgy lenni, ugyanis kinyílt a seriff ajtaja. Egy hosszú, őszes szakállú férfi állt előttük, s intett nekik, hogy menjenek be. Összenéztek, aztán felálltak és egymást kezét megfogva beléptek a helyiségbe.
‒ Nos, hölgyeim – kezdte a férfi, akinek a névtábláján A. Dumbledore állt. – Nem is tudom, hol kezdjem. Furcsa egy sztorival álltak elő a helyettesemnek. Eltudnák esetleg nekem is mondani részletesen?
Hermione azonnal belekezdett a mondandójába, részletesen kitért arra, hogy hol volt a motel, hogyan nézett ki, hányas szobaszámokat kapták meg és miket tapasztaltak az ottlétük során. A lány még azt is hozzátette, hogy a helybéli régebbi eltűnésekért ki volt a felelős, és Marvolo személye mögött ki állt. Dumbledore kíváncsian, érdeklődve figyelte őt, párszor vonta csak fel a szemöldökét. Pansy szótlanul ült mellette, de látszott rajta, hogy nyugtalan volt.
‒ Megtudná mondani esetleg, Miss Granger, hogy pontosan mi a hely neve, ahol megszálltak? – kérdezte Dumbledore óvatosan.
‒ Horcrux Motel, uram – felelte magabiztosan Hermione, s kihúzta magát. – Tom Riddle tulajdonában volt. Tom Marvolo Riddle.
‒ Feltételezem, ő volt a Marvolo nevű sorozatgyilkos is? – jött az újabb kérdés, ám Hermionénak nem tetszett a hanglejtés.
‒ Azt hiszi hazudunk, nem igaz? – vágott közbe hirtelen. – Úgy gondolja csak kitaláltuk ezt az egészet, miután buliztunk egyet az egyik helyi kocsmában?
‒ Én nem feltételezek ilyet, Miss Granger – kezdte Dumbledore, de félbeszakították.
‒ Maga nem tudja mit éltünk át pár óra leforgása alatt! – szólt hevesen Hermione. – Hinnie kell nekünk, uram! Tom megölte a barátnőnket és minket is megakart! Ő a sorozatgyilkos, ő áll az eltűnések mögött, az Istenit is, az ő családja vezeti évek óta azt a motelt!
Dumbledore felsóhajtott, szemüvegét fáradtan megigazította. Úgy tűnt, mintha keresné a megfelelő szavakat, óvatos akart lenni a fogalmazással, érezték mindannyian.
‒ Miss Granger, megértem, hogy zaklatott – kezdte újból a seriff. – De a Riddle családról több, mint 40 éve nem hallani semmit. Tom, az ifjú örökös megölte az egész családját és magával is végzett.
‒ Micsoda? – suttogta döbbenten Pansy, Hermione szája tátva maradt.
‒ Tom volt az utolsó élő leszármazottja a Riddle családnak, de ő már rég nem él, 25 évesen meghalt. Botrányos egy család volt, Tom nem is tudta őket elviselni. Évekig verte a nagybátyja, míg végül megelégelte. Tudnánk róla, ha másképp lenne tekintve, hogy Roxmorts kisváros és ott voltam, amikor elszállították a holttesteket. Higgyék el, az a fiú már nem él.
Hermione aprót bólintott, kezei megremegtek. Egyre nehezebben fogta fel az elhangzottakat.
‒ És mi van Marvolóval? Ő volt a sorozatgyilkos, bevallotta! – védte meg magukat most már Pansy is, de Dumbledore megrázta a fejét.
‒ Semmiféle sorozatgyilkos nem volt a városunkban, Miss Parkinson.
‒ És a Horcrux Motel? Az ott van a térképen – mondta félve Hermione, s eszébe jutott, hogy leadta a kocsijában lévő térképet segítség gyanánt.
Dumbledore ráemelte kék szemeit, látszott rajta, hogy küzdött a válaszadással. Zsebéből elővette a térképet, majd szétterítette az asztalon. Ujjával rábökött a helyszínre, ami teljesen máshogy nézett ki, mint korábban, amikor a barnahajú megnézte a kocsijába. Nem voltak lekanyarodó utak, se fák és a zöld pötty is hiányzott, amely a pihenőhelyeket jelölte. Egy se volt a közelben. Mintha elvarázsolták volna a térképet. A két lány egymásra nézett, mindkettejük testét átjárta borzongás.
‒ Miss Granger, a környéken nincs egyetlen egy motel sem. Soha nem is volt.
─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───
HERMIONE GRANGER.
Magyarázatok:
1. A motel olyan, mint a szükség szobája.. csak akkor jelenik meg, ha valakinek tényleg szüksége van rá. :))) Mindenképpen szerettem volna belevinni ezt a szálat a történetbe.. talán sikerült jól megoldanom. :D
2. A morális döntéseknek nagy szerepe van a történetben, főleg Hermione számára. Kit mentene meg? Önmagát vagy azt a lányt, aki egészen addig megkeserítette az életét? Nyilván Hermione olyan karakter, aki másokat helyez előrébb és másokért "harcol", így egyértelműen Pansyt választotta volna (ha tragédiát írtam volna).
3. Tom egyértelműen a Halál ebben a történetben. Próbáltam utalni rá (kevés sikerrel:D).
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése