Me and the Devil II.

ME AND THE DEVIL

II. RÉSZ

fandom: harry potter

páros: voldemort/hermione 

műfaj: thriller, horror

besorolás: +18

leírás: Hermione tovább ássa magát a sötét varázslatok világában, s észre sem veszi, hogy szépen, lassan, Voldemort felemészti őt, ő maga pedig megszállott lesz. A valóság és a képzelet határa elmosódik, s Hermione sem tudja eldönteni már, hogy mi is az, ami tényleg megtörténik vele. 

figyelmeztetések: mindfuck minden mennyiségben, ooc karakterek, AU, szereplő(k) halála, manipuláció, kínzás, durva nyelvezet, dark-themes, enyhe "erotikus" tartalom. 

egyéb megjegyzések: egy napos késéssel, de meghoztam nektek a második, egyben befejező részt, a korhatárat biztonság kedvéért átsoroltam, és készüljetek fel, mert bizony itt, semmi sem az, aminek látszik. 😉 kicsit hosszúra sikeredett, de remélem, nem fogtok a végén megutálni. 🙈

ajánlott zenék: 1 2 3 4

II.

Hermione fáradtan dörzsöli meg a szemeit az ágyán ülve. Egész éjszaka ébren volt, egyszerűen nem tudott elaludni, és nem is akart. Még mindig az előző nap eseményei járnak az eszében, s minden egyes gondolatra bukfencezik egyet a gyomra. Fájdalmas felnyög, aztán kicsoszog a konyhájába, hogy egy kávét készítsen magának. Úgy érzi, nem tud racionálisan gondolkodni, ráadásul az sem segít rajta, hogy Harry kora reggel küldött neki egy levelet, amiben azt írja, szabadságra küldi, amíg el nem kapják Voldemortot. Keserűen felnevet a lány, aztán kiönti a kávéját. Hirtelen egy jól ismert pukkanás zavarja meg a csendet, Hermione pedig a nappalija felé veszi az irányt. Ginny Weasley áll ott és a kettétört asztalt figyeli felvont szemöldökkel.

– Jó reggelt, Ginny – köszönti a másikat. 

– Itt meg mi történt? – húzza el a száját a vöröshajú, aztán a barátnőjére pillant. – Szörnyen festesz, ’Mione. 

– Úgy is érzem magam – huppan le a kanapéra Hermione. – Semmit nem aludtam. 

– Nem a te hibád – vágott bele minden kertelés nélkül a Weasley-lány. – Különben is, a látogatásod Minisztériumi ügy miatt volt, nem kenhetik rád. 

A kócos, barnahajú boszorka hirtelen elfordítja a tekintetét. Alsó ajkát beharapja, kezeivel pedig a bögréjét kezdi el piszkálni. Ginnyt rossz érzés önti el.

– Hermione? – Ginny hangja aggódó, lassú mozdulattal foglal helyet a lány mellett.

A másik mély levegőt vesz, barna íriszeit a vöröshajúra emeli.

– Hazudtam, Ginny – suttogja halkan. – Hazudtam neked, Harrynek és Ronnak is. 

– Miről beszélsz? – kérdez vissza a másik boszorka. – Hermione kezdesz megijeszteni. 

– Nem egyszer látogattam meg Voldemortot – mondja halkan. – Többször is voltam nála azután, hogy mindent elmondott. Minden beszélgetés után volt olyan, amit nem mondott még el, és én… Én tényleg csak kíváncsi voltam. 

Ginny pár percig szótlanul nézi barátnőjét, majd végül vesz egy mély levegőt, kezeivel átöleli Hermione vállát, érintése azonban kényelmetlenül hat a másikra. Furcsa.

– Ezzel nincs semmi gond, Harryék megfogják érteni, semmi rosszat nem tettél, Hermione – mondja halkan. Hangja együtt érzően cseng, szinte már túlságosan is.

– Nem érted, Ginny! – pattan fel a boszorka frusztráltan. – Akkor voltam nála utoljára, amikor kiszabadult! Tudhattam volna, hogy készül valamire. 

Azzal a mondattal pedig Hermione belekezd a mondandójába.  

***

Az exgriffendéles lány ismét a már ismerős, szürke, kopott cellák előtt áll, immáron tizedszerre. Tudja, mert számolja. Egy hónapon belül, tizedszerre jön meglátogatni Voldemortot, a volt Sötét Nagyurat. Kelletlenül elhúzza a száját eme gondolatra, aztán megigazítja fekete blúzát, sötétzöld szoknyáját. Megszállott lett, ezt ő is tudja magáról, s csak remélni meri, hogy Voldemortnak nem tűnik fel, hogy minden alkalommal, amikor meglátogatja őt, szinte issza a szavait. A hatalmába kerítette őt, bele esett a csapdájába. Hermione senkinek nem mondta volna el, de titkon alig várta a találkozókat a sötét varázslóval. Minden egyes alkalom után, úgy érezte a lány, hogy hatalmat kap. Erőteljesnek, magabiztosnak érzi magát. Minden titkot tudni akart a sötét mágiával kapcsolatban. Az őrvarázslók közül aznap csak Barker volt szolgálatban, aki unott tekintettel mérte végig a boszorkát. Nyilván már megszokták a lány jelenlétét, nem merik megkérdőjelezni a háborús hőst. 

– Gondolom, nem kell elmondanom a szabályokat, Miss Granger – mondja monoton hangon Barker, mire Hermione megrázza fejét. – Remek, jó szórakozást. Két óra múlva találkozunk. 

Hermione szólásra nyitja a száját, hogy szóljon, a pálcáját nem kérte el, de addigra már a másik becsapja mögötte a cella ajtaját. Őt pedig most először elönti egy ismeretlen érzés. A félelem és a hatalom. Mélyen beszívja a jéghideg, dohos levegőt, aztán a cella közepére pillant, ahol már Voldemort az asztalnál ül. Mintha csak rám várna, gondolja magában, s megremeg a gondolattól. Hermione a második találkozójuk után kitudta könyörögni az őrvarázslóktól, hogy még egy széket és egy asztalt tegyenek a cellába, mondván könnyebben tud jegyzetelni. Ám ez hazugság volt. Közelebb akart lenni hozzá, egy asztalnál vele, a Sötét Nagyúrral. A félvér és a sárvérű. Hermione felnevet. Irónikus. 

– Már vártalak, Hermione – töri meg a csendet a varázsló. Hermionét furcsa érzés önti el, gyomra liftezik egyet, tenyere izzadni kezd. 

Már várt rám. 

Izgatottan ül le a boszorka vele szembe, két kezét az asztalra helyezi, torkát megköszörüli.

– Azt mondta van még egy utolsó dolog, amiről nem beszélt nekem, Mr. Denem – szólalt meg közömbösen a lány, leplezve a kíváncsiságát. 

– Ó, igen – feleli lassan a másik. – De előtte kérnék valamit öntől, Hermione. 

Hermione meglepődve néz a másikra, ajkait szólásra nyitja, de egyetlen hang sem jön ki belőle. Voldemort előrehajol. 

– Sokkal kényelmesebben tudnék beszélgetni veled, Hermione, ha nem lennének rajtam a bilincsek. Úgy tudom, van valami a birtokában, amit nem szabadott volna behozni. 

Voldemort hangja szinte betölti az üres, sötét cellát. Hermione olyan villámgyorsan pattan fel, hogy a széke hátraesik. Felháborodik, érzelmei megváltoznak, ideges lesz. Tudja mit kockáztatna, ha megtenné a kérését. 

– Szó sem lehet róla! – feleli határozottan, hangja dühösen cseng. – Mégis hogy gondolja!? 

– Ezek mágikus bilincsek, Hermione – mondja bársonyos hangon, már-már meggyőzően. – Évek óta rajtam vannak, nem tudnék ártani neked, elszívta a mágiámat. 

Hazudik, Hermione! Ne higgy neki, figyelmezteti saját magát. Farkasszemet néznek, Hermione állja a tekintetét, mire Voldemort szélesen elvigyorodik, amitől a lánynak borsózni kezd a háta. Rosszat sejt. 

– Nem vagy kíváncsi, hogyan lehet a másik sötét mágiáját kontrollálni? Képzeld csak el, Hermione, ahogy a sötét varázslóktól elveszed a mágiájukat. Legyőzöd őket. Mert vannak még odakint sötét varázslók, nem igaz, Hermione? Ó, de még mennyien vannak. Hatalmas lehetnél. 

Hermione hátrálni kezd, magassarkúja kopogása visszhangzik a helyiségben, úgy érzi, forog körülötte a világ. Kezében a pálcája megremeg, s félő, hogy perceken belül elejti. Rettenetesen szédül, szabad kezét a fejére tapasztja, szemeit fájdalmasan behunyja. Voldemort megállás nélkül folytatja. Hermione felnyög. 

– Már akkor tudtam, hogy te más milyen sárvérű vagy, amikor beléptél az ajtómon. Hatalmas mágiád van, érzem, itt vibrál körülöttünk, képzeld el, miket tehetnél, ha birtokolnád mások mágiáját! Nem akarod tudni? Mondd csak Hermione, ezért jöttél, nem igaz? Meg akartad tudni, itt a lehetőség. Hatalmába kerítheted, uralkodhatsz! Ezt akarod, igaz? Végre te akarsz irányítani. Ezért jöttél, hogy megtudjad. 

Nem bírja tovább. 

Hermione hangosan felordít, a zárka rácsai megremegnek. 

– HALLGASS EL! HALLGASS EL!

– De hát, Miss Granger, meg se szólaltam – feleli Voldemort halkan. Hangja túlságosan nyugodtan és riasztóan cseng, aztán rosszindulatú vigyorra húzza a száját. 

A boszorka lassan nyitja ki szemeit, amit rögtön a sötét varázslóra terel. Aztán körbenéz. Még mindig a széken ül, pálcája a kezében, vele szemben pedig Voldemort. Megbilincselve. Mi történt? 

Zavartan tereli vissza barna íriszeit a másikra. Ne hagyd, hogy fejedbe másszon!

– Csak egy kis varázslat – suttogja.

Hermione nem tudja eldönteni, mire érti a férfi, aztán végül minden hezitálás nélkül elmormolja a varázsigét monoton hangon, a bilincsek pedig a földön landolnak hangos koppanással. 

– Nem is volt ez olyan nehéz, nem igaz, Hermione? – dörzsöli meg hófehér csuklóját a férfi. – Nos, akkor vágjunk is bele. 

Voldemortot hallgatni, a boszorka számára olyan, mintha a Roxfortba lenne és az egyik professzorának előadását figyeli. Részletesen, pontról, pontra mindenről beszámol a lánynak, aki nem győz jegyzetelni, szinte issza a szavait. Tudja ő maga is, hogy túl mélyre került az egész kutatásban, de most már nem akar kiszállni. Be akarja fejezni. Amikor a Sötét Nagyúr a mondandója végéhez közeledik, a lány félbeszakítja.

– És mi történik azzal, akitől elveszik a mágiáját? – kérdi a lány. Voldemort teljesen előrehajol, arcuk szinte már összeér. 

– Meghal, Hermione – suttogja. – Ahogy te is megfogsz.

Minden gyorsan történik. Hermione hátrarántja fejét, ám Voldemort jéghideg, csontos kezei a csuklói köré fonódnak, mielőtt még felállhatott volna a lány. Ujjai, mint a kígyó az áldozatára, úgy tekerednek, s nem ereszti. A férfi erőteljesen visszarántja a boszorkát, akinek alkarja hangosan koppan a kemény asztalon. Felszisszen, pálcája kiesik a kezéből, s a földön landol a lába mellett. 

– Ha nem engedsz el most azonnal.. – kezdi remegő hangon a lány, a levegőt egyre szaporábban veszi. 

– Akkor mi lesz? – kérdi Voldemort, fejét oldalra dönti. – Mit fogsz tenni, Hermione? 

A barnahajú boszorka rosszul van, amint meghallja azt a különös hanglejtést a másik hangjában. Izgatottság. Voldemort izgatott. Hermionét pedig a hányinger kerülgeti, és ismét forogni kezd vele az egész helyiség. 

– Áruld el nekem, Hermione – kezdi a Sötét Nagyúr. – Úgy gondolod, elhagytad te valaha is ezt a cellát? 

– Tessék? – A boszorka hangja megremeg. Voldemort erősebben szorítja a lány csuklóit, s félő, hogy perceken belül kettétöri őket.

Csak szórakozik veled. Ne hagyd, hogy a fejedbe másszon, Hermione! Koncentrálj! 

– Mit szólnál, ha azt mondanám, ez végig a fejedben játszódott le? – kérdi a másik vigyorogva, Hermione egész testében remegni kezd. Retteg.  

– Nem, az nem lehet, az nem… - mondja reszkető hanggal a lány és ránt egyet a karján, ám Voldemort nem ereszti. 

– Ó, te buta lány! Mégis mit hittél? Hogy nem lesz következménye annak, hogy eljöttél ide? Hogy is mondják a sárvérűek? Á, igen, szinte tálcán kínáltad magadat nekem – sziszegi a férfi, hangjából csöpög a gúny.

Hermione most először érez félelmet, mióta látogatóba jár a férfihez. Jeges, dermesztő, csontig hatoló félelem járja át a testét. Reszket, akárcsak a falevelek a szélben. El kell innen mennie. Most. 

– Sose hagytad el igazán ezt a cellát, mindig itt vagy, érzem – szagol bele a levegőbe Voldemort. – Levendula, vanília és magnólia. Ó, ha nem ismernélek, Hermione, azt mondanám, nekem akarsz tetszelegni. 

– Egyáltalán nem ismer engem! – sziszegi dühösen a lány. 

– Dehogynem ismerlek – nevet fel Voldemort. – A legsötétebb gondolataidat én uralom, Hermione. Én vagyok a dolog, ami ébren tart este. A gonosz, ami az elméd minden sötét zugában kísért. Soha nem fogok pihenni, és te sem*.  

– Eressz el! – kiabál a lány.

És Voldemort elengedi, Hermione villámgyorsan pattan fel, pálcáját felveszi és a cella ajtaja felé veszi az irányt. Hátra se néz, csak kopog, mire kinyílik az ajtó, ő pedig kilép a folyosóra. Minden további szó nélkül hagyja ott a sötét varázslót. 

– Miss Granger, nem járt még le a két óra! – szól utána Barker. 

De Hermione nem fordul vissza, sietős léptekkel távozik az Azkabanból, szinte már menekül, s még az sem fordul meg a fejében, hogy a bilincsek még mindig a cella padlóján hevernek, immáron minden varázslat nélkül. 

***

Szótlanul ülnek Hermione nappalijában, Ginny aggódó tekintettel szürcsöli teáját, amit a barátnője készített pár perccel ezelőtt. A barnahajú boszorka idegesen tördeli ujjait az ölében. Ginny aprót kortyol a teájából, aztán leteszi a megjavított asztalra. Mély levegőt vesz, tekintetét a fehér lapra emeli, amin vörös betűk éktelenkednek. 

– Nem hiszem, hogy komolyan kéne venned ezt a fenyegetést – feleli megfontoltan. – Lehet, hogy valaki szórakozik veled. 

– Pont tegnap érkezett, Ginny – rázza meg a fejét Hermione. – Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés lenne. 

– ’Mione, Harryék egy egész Auror csapattal keresik Voldemortot – mondja. – Csak idők kérdése és megtalálják. 

– És mi lesz, ha nem? – kérdez vissza a lány, mire Ginny elfordítja tekintetét. – Pont Halloween van ma este, Ginny. Megismétlődik.

– Mi lenne, ha átjönnél hozzánk ma este? – mondja a vöröshajú. – Legalább biztonságban lennél. Én is nyugodtabb lennék.

Ugyan Ginny nem mondja ki, de a barnahajú boszorka, látja és érzi, hogy barátnője is retteg, csak ő próbálja palástolni, hisz végtére a fiatal lány ismeri azt az érzést, ha valaki belemászik az elméjébe. Hermione végül bólint egyet.

– Rendben, este találkozunk akkor – öleli meg Hermionét a lány. – Vigyázz magadra. 

Azzal Ginny egy utolsó integetés kíséretében távozik, Hermione pedig ismét egyedül találja magát a saját lakásában és gondolatai fogságában. Folyamatosan jár az agya, egyszerűen nem tud nem arra gondolni, hogy Voldemort miatta van szabadlábon. Az ő hibája, visszakellett volna raknia a bilincset, ám ez ott, abban a pillanatban eszébe sem volt, s ezt senkinek nem is fogja megemlíteni. Az hatalmas hiba lenne, Hermione Granger pedig sosem követ el hibákat. Csak menekülni akart. Menekülni Voldemort elméjének a rabságából. Hermione számára lenyűgöző volt, hogy még a mágikus bilincsek ellenére is sikerült a fejébe másznia a sötét varázslónak, többször is. Hatalmas mágia van a birtokában, ezt most már Hermione is tudja. És pont ezért retteg. 

Későre jár az idő, mikor Hermione hazaér az Abszol Úti vásárlásából, a frissen megvett bájitalokkal teli papírzacskót egy sóhaj kíséretében rakja le a tükör előtti asztalára. Észre sem veszi közben, hogy a tükörben egy árnyék suhan el, oly gyorsan válik köddé, akár egy apró gondolat. Tekintetét az ablakra tereli, ahonnan a hold fénye teljesen betölti a nappaliját. A fényben a padlón valami csillog, Hermione pedig hunyorog egyet, de nem tudja kivenni pontosan mit is lát. Lassú léptekkel indul el a helyiség felé, ám csakhamar valami megállásra készteti. Megérzés. Néma csend veszi őt körbe, talán túlságosan is nagy a csend, ám még így is hallja a csöpögést. Előre lép, ám azzal a lendülettel megcsúszik, két tenyere pedig hangosan csapódik valamibe. Mi a franc? Egyik kezével megragadva a pálcáját elmormol egy halk „Lumos”-t, és hirtelen mindent betölt a pálcájának fénye. Hermione pedig torkaszakadtából felsikít. 

Vér, mindent vér borít, s az exgriffendéles boszorka is éppen abban térdel. Ahogy lassan felfogja az eseményeket, erőteljes öklendezésbe kezd, s félő, hogy az ebédje a hófehér fapadlón fogja végezni. Két tenyerét teljesen beborítja a vörös folyadék, amiből még a szőlőfa pálcájára is jut. Villámgyorsan áll fel a lány, aztán remegő hangon egy patrónust küld Ginnynek, hogy azonnal jöjjön át hozzá, mert hatalmas baj van. Ahogy eltűnik a távolban a patrónusa, Hermione szaggatottan kezdi el venni a levegőt. Barna szemeivel körbenéz a helyiségben és elindul beljebb, hogy megkeresse a vér szivárgásának forrását. Csak remélni tudja, hogy valaki szórakozik vele Halloween alkalmából, s ráakar ijeszteni. Ez nem lehet valóságos, gondolja magában, ahogy körbejárja a nappaliját. Csak álmodok. Aztán meglátja a kandallóját, amit teljesen beborított már a vér, valami pedig lóg felette. Hermione hátradönti a fejét, felnéz a mennyezetre, kezéből kiesik a pálcája. Felsikolt. Hangosan, fájdalmasan. A kandalló felett Harry és Ron lógott, elvágott torokkal és felhasított karokkal. 

– Nem! NEM! NEM! – Hermione zokogva esik össze, könnyei patakokban folynak le arcán. 

Ismét felordít, immáron hangosabban, arcát két kezébe temeti, s az sem érdekli, hogy önmagát is összekeni vérrel. Hangosan zokog, mire megérez egy érintést a vállán. Szélsebes mozdulatokkal pördül meg és ragadja meg a pálcáját. Szemei vérben forognak, ami megijeszti a másikat. Másodpercekbe telik, mire Hermione rájön, hogy Ginny áll vele szemben riadtan. 

– Ó, Ginny! – veti magát a lány karjaiba és ismét rátör a zokogás. – Én nem.. én nem.. Merlinre! Harry és Ron… 

Ginny eltolja magától a boszorkát.

– Mi a baj, Hermione? Megijesztesz, minden rendben? – kérdi aggódva a vöröshajú.

Hermione hihetetlenkedve távolodik el tőle, ráakar kiabálni Ginnyre, hogy semmi sincs rendben, nem látja?! Megrázná, hogy elmondja neki, nem látod, itt lóg a testvéred!

– Nem, nincsen! – zihál a lány. – Harry és Ron meghalt! Valaki megölte őket! Hogy lehetsz ilyen nyugodt!? 

Aztán maga mögé mutatva megfordul, ám abban a pillanatban torkán akad a szó. A kandalló makulátlanul fest az igazi színében, felette pedig csak egy kép lóg le, amit még Hermione rakott fel a beköltözésekor. A hófehér fapadló tisztán ragyog a boszorka térde alatt, sehol egy vértócsa. Két tenyerét maga elé emeli, amit szintén semmi nem borít be. Mi történik? A vöröshajú boszorkára pillant, aki immáron aggódó és zaklatott tekintettel nézi a másikat.

– Ginny, én… - kezdi Hermione, de egy hang sem jön ki a torkán. – Esküszöm, itt voltak! Láttam őket! 

– Hermione, nem lehet, hogy csak álmodtad? – kérdi halk hangon a lány.

– Nem! Tudom mi a valóság – pattan fel Hermione. – Láttam őket! 

– Figyelj, mi lenne, ha átjönnél ma hozzánk? – Ginny hangja hirtelen eltompul. Hermione ráemeli barna szemeit. Még mindig szédül.

– Ginny, hiszen ezt megbeszéltük reggel – mondja óvatosan a boszorka. 

Az említett lány tekintete és teste ijedtséget sugárzik. Ginny a barátnője elé lép, két kezét a vállára helyezi. A barnahajú boszorka rosszat sejt.

– Hermione, miről beszélsz? – kérdi. – Nem voltam itt reggel, ahogy most sem. 

– Micsoda? – suttogja. 

Minden előzmény nélkül történik. A jeges fuvallat betölti a helyiséget, Ginny pedig köddé válik. Hermione fejébe olyan erős fájdalom hasít, hogy előre esik a tölgyfa asztalára, s beveri a homlokát. A vér erőteljesen kezd el szivárogni a sebből, s időbe telik a boszorkának rájönnie, hogy az orrából is ömlik a vér. Felkapja a pálcáját, a sebeket összeforrasztja varázslattal, orrát pedig megtörli a ruhája ujjába. Felnyög, szinte forog vele az egész helyiség, s félő, hogy nem fog tudni lábra állni. A fejében lévő hasogató fájdalom nem akar megszűnni, egyre erősödik. Szabad kezével megtámasztja az asztalt, aztán lassú, óvatos mozdulatokkal felegyenesedik. Forog vele a szoba, de nem érdekli, ki kell innen jutnia. Egyáltalán, hol vagyok?, gondolja magában, ahogy a szoba közepe felé veszi az irányt. Honnan kellene kijutnom?

– Bámulatos, nem igaz, Miss Granger, hogy mire képes a vérmágia – töri meg hirtelen a csendet egy halk hang. Hermione megáll. 

– Meg kell, hogy mondjam, egy sárvérűhöz képest hatalmas mágia birtokában van – folytatja a jól ismert hang. – Egészen lenyűgözött. 

– Capitulatus! – pördül meg a boszorka, ám helyette az ő kezéből esik ki a pálca, s landol a helyiség túlsó oldalán. Nonverbális varázslattal lefegyverezték.

– Bolond lány! – sziszegi Voldemort, amint szembekerülnek egymással. – Tényleg azt hitted, hogy majd csak úgy elengedlek, azok után? 

Hermione nem akarja megtudni, mire gondolok a sötét varázsló, kiakar innen jutni. Élve. 

– Mit csináltál velem? Valamit csináltál velem a cellában! Tudom! – kérdi a lány halkan, ám erőteljesen. Pedig legbelül retteg. 

– Úgy gondolod, Hermione? – kezd el körülötte körözni a varázsló, mintha csak a prédája lenne. – Hihetetlen, nem igaz? Hogy mire képes egy puszta érintés két olyan varázsló vagy boszorka között, akik erőteljes mágia birtokában vannak.  

Az exgriffendéles lány ismét megszédül, aztán eszébe jut, amikor Voldemort megragadta a csuklóját. Melegség járta át. Átvette a mágiámat.

– Átvettél a mágiámból! – eszmél fel a boszorka, s hátrébb lép, amint a férfi közelebb jön hozzá. 

– Tudod, Hermione, ez a legérdekesebb az egészben – kezdi a varázsló. – Ahhoz, hogy feltudjam használni a mágiádat, a te beleegyezésed is kell.

– Nem, az lehetetlen – suttogja Hermione. Voldemort még közelebb lép. – Soha nem mennék ebbe bele! 

– Sose hagytad el a cellát, Granger – emeli fel a kezét a férfi, s megérinti a lány arcát. – Az én börtönöm celláját. 

Azzal a mondattal villámgyorsan fordítja meg a boszorkát, ujjait a nyaka köré fonja, akár mint egy kígyó. Megszorítja, Hermione pedig felszisszen, szemeit összeszorítja. 

– Nézz bele a tükörbe, Hermione – rántja magához közel a lányt, testük összeér, a boszorka pedig megremeg. Voldemort legyint egyet, s egy hosszú tükör jelenik meg előttük. – Nyisd ki a szemed. 

A barnahajú boszorka még erősebben szorítja össze a szemeit, nem akar engedelmeskedni, nem fog neki behódolni. Voldemort szorítása erősödik a torkán, s félő, hogy hamarosan megfullad a lány. Ki kell szabadulnom, nem halhatok meg itt.

– Nyisd ki a szemedet, Hermione – Voldemort hangja halk, de határozott. – Nyisd ki!

És Hermione barna szemei kipattannak. Ismét szemtől szembe találja magát vele, a tükör szinte groteszk látványt nyújt, s a boszorka erős késztetést érez arra, hogy elnevesse magát. Voldemort sápadt, csontos ujjai nyakláncként fonódnak a nyaka körül, testük összeér. Sose volt még ilyen közel hozzá. Voldemort oldalra dönti a lány fejét, amit Hermione a tükörben követ szemeivel. 

– Látod, Hermione? – kérdi a másik fülébe suttogva. – Egyek vagyunk. 

A tükörbeli Hermione szólásra nyitja a száját, ám egy hang sem jön ki belőle. Voldemort ujjai feljebb csúsznak a lány nyakán, egészen az ajkáig, amin lassú mozdulattal simít végig, vért hagyva maga után. Hermione lábai megremegnek, mire a sötét varázsló felemeli a másik kezét is, amit a boszorka szemei a tükörben követnek. A helyiség atmoszférája teljesen megváltozik, s az exgriffendéles úgy érzi, mintha ismét az Azkabanba került volna. A tükörben látja, hogy a lábai alatt csontok vannak, amik minden egyes mozdulatra megroppannak. Voldemort szabad keze a lány derekán pihen meg, akit ismét a szédülés kerít hatalmába. Mi történik? A tükörbéli Voldemort jobb kezét visszavezeti a lány nyakára, míg bal kezével lejjebb kezd el haladni a boszorka oldala mentén. Hermione megbabonázva, üres tekintettel néz a tükörbe, aztán Voldemort keze eléri a combját.

– Menj innen – suttogja maga elé a lány, ám még ő maga sem tudja, hol is van. – Menj innen.

Voldemort feljebb viszi a kezét, míg a másikkal szorít egyet a lány nyakán. Hermione úgy érzi, lábai lassan megadják magát. Összefog esni. 

– Miből gondolod, hogy itt vagyok? – suttogja a lány hajába, kezével feljebb megy és eléri a lány fehérneműjét. Végigsimít rajta, hangosan felnevet.

Hermione összeesik, térde fájdalmasan koppan a fapadlóján, s minden, ami körülötte van, egy fekete ködfoszlány kíséretében szertefoszlik. Két kezét a lüktető fejére tapasztja, s igyekszik a szaggatott levegővételét rendezni, orrából ismét ömlik a vér, ami cseppekben hullik le eléje. Észre sem veszi a fájdalomtól, hogy a három csepp, apró, de biztos mozdulatokkal folyik egymásba, majd tűnik el, akárcsak egy lidérces álom.  Hirtelen egy patrónus jelenik meg előtte, fénye betölti a helyiséget, Hermione hunyorogva pillant fel és ismeri meg Harry patrónusát. 

– Remélem, minden rendben veled, ’Mione! Csak tudatni szeretném veled, hogy jó nyomon járunk Voldemort ügyében, látták őt Wiltshire-ben, hamarosan elkapjuk! Ginny partit szervez este, ha van, kedved gyere át. 

A barnahajú boszorka hangosan felnevet. Fájdalmasan szorítja a fejére a kezét, közben egy percre sem hagyja abba a nevetést, amely már szinte kényszeressé válik. Már nem tudja eldönteni, mi a valóság és mi a képzeletének szüleménye. Voldemort teljesen a hatalmába kerítette, uralja az elméjét, játszik vele, mielőtt teljesen felemésztené őt. Hermione életében most először kérdőjelezi meg önmagát és a döntéseit. Sejtette, hogy a férfi hatalmas erővel bír, de erre még ő sem számított, nem, teljesen felülmúlta. A vérmágia érintés útján is kapcsolatba jöhet két személy között, ha elég erős mágiával rendelkeznek, rémlik neki fel Voldemort szavai, mielőtt az egyik találkozójuk a végéhez ért volna. Átverte, ő meg naiv volt. Immáron összeköti őket egy ősi vérmágia, amitől nem fog tudni megszabadulni, ezt ő is tudja, hiszen sokat kutatott utána. A sötétség birtokolja őt, most már végérvényesen is. Mi a valóság? Mi van, ha nem is otthon van? Hol van akkor? Mi van, ha soha nem is járt Voldemortnál? Mi van, ha Ő nem is Hermione? 

Megőrülök. 

Megőrülök. 

Picsába! Hermione torkából zokogás szakad fel, aztán feláll, szemeit megtörli és óvatos léptekkel a falon lógó tükréhez sétál. Belenéz. Minden rendben van, otthon van. Vagy csak ezt szeretné hinni. Pislog egyet, aztán még egyet, és még egyet. Szembenéznek egymással. A tükörben Voldemort néz már vissza rá.  

– Eljövök érted. – A tükörbéli Hermione ajkai mozognak, Hermione ajka viszont meg sem mozdul. Maga elé mered. 

– Tudom. 

Aztán Hermione erőteljes mozdulattal rántja le a tükröt a helyéről, ami apró szilánkokban végzi a padlóján, és ismét egy hideg cellában találja magát. A saját és Voldemort elméjének a börtönében, amit soha nem fog tudni elhagyni, a rabja marad. Örökre. 

note 1: igen, szerintem már észrevettétek, hogy szeretem a nyitott befejezéseket, muhaha. :D direkt így hagyom, hátha adok neki egy folytatást. :) még gondolkodok rajta. 

note 2: nem azért fáj a feje és szédül ennyit Hermione, mert nem tudtam jobbat beleírni, hanem, talán páran rájöttetek: olyankor Voldemort "betör" az elméjébe :))) 

note 3: mindig is szerettem volna egy "mindfuck" féle ficet írni, remélem, sikerült átadnom az érzést, hangulatot nektek is :D 

*Az idézet Slade-től származik, ami a Teen Titans animációs sorozatban hangzott el. Szeretek párhuzamot közte és Voldemort között húzni.