Your Worst Mistake

YOUR WORST MISTAKE

fandom: harry potter

páros: hermione granger/draco malfoy [dramione]

műfaj: dráma, tragédia, búskomor, egy kis angst, AU 

besorolás: +16 

idő és helyszín: 1999. decembere, Roxfort.

leírás: A magánynak és közösen átélt traumáknak köszönhetően Draco és Hermione egymás karjaiban találnak vigaszra, de arra egyikük sem gondolt, hogy ami az elején jó ötletnek tűnt, az csakhamar végzetes tragédiába fordulhat át. 

figyelmeztetések: szereplő halála, dark!Hermione, ooc!Draco, enyhe smut, #bonding over traumas, egyoldalú szerelem, #songfic részben.  

megjegyzések: Őszinte leszek, nem terveztem idén karácsonykor hozni novellát, Abethnek említettem is, hogy megcsúsztam azzal a történettel, amit eredetileg terveztem karácsonyra, így teljesen elvetettem már a dolgot. Aztán hirtelen ihletet kaptam, miközben Noah Cyrus - Again című számát hallgattam és így született ez a rövidke kis szenvedős Dramione. :) Lehet, hogy a karakterek kicsit OOC-k, de megköveteli a történet. Éééés igen, végre velük hoztam novellát a sok Tomione után. :D Nagyon hirtelen jött ötlet volt, remélem annyira nem fog érződni olvasás közben. A másik történetet is reményeim szerint januárban hozni tudom, de majd csak ha hazaértünk Londonból. 👀 Kellemes Ünnepeket kívánok! ❤💫

lejátszási lista: elérhető itt is. 

Kellemes olvasást kívánok hozzá! Áldott Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánok mindenkinek! Jövőre találkozunk. 🥰😉🎄

YOUR WORST MISTAKE.

„You just made the worst mistake,

And you'll regret it, darling..”

A vér apró cseppekben hullott le a sötét padlóra, végigcsorogva Hermione tenyerén és hosszú ujjain. Némán, összezárt szájjal szorította a tükördarabot a kezében, ami egykoron Edevis tükréhez tartozott. Mellkasa gyors sebességgel járt fel-alá, ahogy lassan tudatosult benne, hogy mit is tett. Nem tettél semmi rosszat, ennek így kellett lennie, nyugtatta magát, ahogy a tükör többi, széthullott darabjait figyelte mézbarna szemeivel. A sós könnyek már odaszáradtak két orcájára, amit a kinti hideg levegő erőteljesen csípett. Csendes volt a Csillagvizsgáló tornya, ahhoz képest, hogy benne mekkora vihar dúlt éppen. Felnézett az égre, a hó apró pelyhekben hullott barna, hullámos hajára és a lábánál fekvő, ezüstszőke hajú fiúra. Hermione ránézett, oldalra döntötte fejét és figyelte, ahogy a másik próbálta a torkánál lévő sebnél elállítani a vérzést, amely vészesen gyorsan szivárgott. Valami elpattant másodpercekkel azelőtt, mindketten tudták. Hermione üres tekintete és Draco kérlelő íriszei találkoztak, de a boszorka semmit nem érzett. Pedig pár másodperccel azelőtt mennyi érzelem járta át testét, amikor belenézett Edevis tükrébe! 

De a tükör hazudott. 

Ahogy Draco is.

 „'Cause once you give and then you take..”

Hermione nem tudta volna megmondani mikor kezdődött az egész. Talán, amikor a könyvtárban keresett menedéket miután egyedül ő jött vissza a Roxfortba, hogy befejezze a tanulmányait a baráti köréből. Harry és Ron Aurorképző tanfolyamon vettek részt, míg Ginny a kviddics karrierjére szeretett volna koncentrálni, így egyikük sem tért vissza. Teljesen egyedül hagyták őt, Hermione pedig erőteljesen küzdött a magánnyal, egészen addig, amíg vigaszt nem talált egy olyan személynél, akinél nem is gondolta volna. 

Csendben ült a könyvtárban és az előtte heverő könyveket böngészte, miközben mélyen magába szívta a pergamenek erőteljes, megnyugtató illatát. Az volt az ő menedéke, de valami megzavarta ezt a menedéket. Nem egy hang, s nem is egy mozdulat. Egy jelenlét volt az.

Draco Malfoy a terem túlsó végében ült, háttal neki és az egyik bájitalos könyv felett görnyedt. Hermione várta, hogy hátraforduljon a mardekáros fiú és odavágjon neki valami gúnyos megjegyzést, ahogy azt megszokta tőle, s már készült is arra, hogy visszavágjon neki. De hiába várt, nem jött az a gúnyos megjegyzés. Draco egyáltalán nem vette észre őt, teljesen figyelmen kívül hagyta a jelenlétét. Hermione ujjai megálltak a könyv lapjai felett, szemei akaratlanul is a fiú tarkójára siklottak, aztán az ezüstszőke hajára, amelyet mindig gondosan fésült. A vállaira, amelyek bizonyára még mindig hordozták a varázslóháborúról maradt terheket.

A boszorka nem értette, miért figyelte ennyire a mardekárost. Csak azt tudta, hogy nem tudta nem őt figyelni az üres könyvtárban. Az ő barátai sem jöttek vissza, teljesen elszigetelte magát Draco is. Draco… Miért hívom Dracónak? Hermione beharapta ajkait, ahogy tovább merengett a fiún és idegesen tördelte pennáját a kezében. Talán azért birtokolta gondolatai világát, mert Draco mostanában túl sokszor került az útjába. 

Először akkor, amikor mindketten beléptek a Nagyterembe, s a fiú bocsánatot kért tőle, ott, mindenki előtt. Hermione elfogadta a bocsánatkérést, kezet rázott Malfoyjal, s próbálta figyelmen kívül hagyni a kellemes bizsergést, amelyet utána érzett. 

Amikor mindketten késve érkeztek bájitaltanra, s kíváncsi pillantásokat kaptak, ám egyikük sem foglalkozott vele. Draco annyit mondott neki: „Hadd pletykáljanak.” A boszorka elhúzta a száját, de titkon nem is zavarta volna annyira, ha ilyesmiket pletykáltak volna róluk.

Harmadik alkalommal egy csapatba kerültek szintén bájitaltanon, s meglepő módon kellemesen eltudtak beszélgetni. Az övék lett a legjobb bájital, az elégtétel érzése villámgyorsan járta át mindkettejüket. 

Negyedik találkozásuk szintén a véletlennek volt köszönhető. Mindketten a Csillagvizsgálónál szerettek volna nyugalmat találni. Leültek a lépcsőre, s megosztották egymással terheiket. A háború mindkettejüket megtépázta, egyikük se lett már önmaga.  

Apró, véletlenszerű találkozásaik különös érzést nyújtottak a boszorka számára. Menedéket, vigaszt, azokban az üres, szürke hétköznapokban. Hermione szíve akaratlanul is dobbant egyet. Ez ostobaság, gondolta magában akárhányszor a fiúra pillantott, de az a gondolat nem oszlott el, hanem inkább mély gyökeret vert benne. Az volt az ötödik találkozásuk. Miért számolom?

Lassú mozdulattal csukta le könyvének tetejét, ami már rég nem birtokolta a figyelmét. Hirtelen döntött és mozdult, s egyszeriben megállt Draco asztala előtt. Nem tudta megmondani miért, de szoknyáját feljebb húzta, ahogy odaért a másikhoz. És abban a pillanatban a mardekáros fiú felnézett, mintha megérezte volna a figyelmet, amelyet akaratlanul is kiérdemelt. Hermione nem kapta el a tekintetét, nem pirult el.

– Granger! Micsoda meglepetés – nézett rá Draco, s egy pillanatra szemei elkerekedtek. – Készülsz a vizsgára? 

Hermione ajkán egy alig észrevehető mosoly jelent meg a kérdés hallatán. Meglepte őt, egyértelmű.

– Lenne kedved együtt tanulni? – jött a kérdés a boszorkától, majd látva a másik döbbent reakcióját gyorsan hozzátette:

– Elakadtam az egyik résznél és szerintem nálad van az a könyv, ami nekem kellene.

Hermione Granger sose akad el, akarta volna Draco mondani, de inkább megköszörülte a torkát.

– Megtisztelve érzem magam, hogy a híres Hermione Granger hozzám fordul segítségért – mosolygott el féloldalasan a fiú, szemei azonban fáradtak, meggyötörtek voltak. Akárcsak az arca. A háború rányomta a bélyeget. 

Helyet foglalt mellette, pergamenjét és pennáját az asztal szélére tette. Az volt az első pillanat, amikor Hermione megérezte: ha akarta, képes volt hatni a másikra. Az a fajta felismerés pedig veszélyesen jólesett neki.

„You'll only end up wanting..”

Azzal nyugtatta magát, hogy a háború által okozott traumák és sebek még nem gyógyultak be teljesen, sőt soha nem is fognak. Eltört valami ott, akkor benne, amikor Bellatrix Lestrange alatt vergődött a Malfoy kúriában. Aztán arra gondolt, hogy a barátai teljesen egyedül hagyták őt, havonta egy levelet küldtek neki, s abban is a saját sikereiket részletezték. Hermione magányos volt, s egy magányos nő veszélyes tudott lenni. Inkább elszigetelte magát, akárcsak az ezüstszőke hajú mardekáros varázsló. Tudta, hogy Draco nem igazán beszélt senkivel sem, ami a családja múltjának is köszönhető volt, szinte mindenki kerülte a fiút, ha pedig elmentek mellette, Hermione többször is hallotta a „mocskos halálfaló” mondatot. Ahogy teltek a hetek, mindkettejük számára a könyvtár és a Csillagvizsgáló tornya nyújtotta a menedéket. Egymás társaságában találtak támogatást. A boszorka úgy érezte, végre valaki megértette őt, akárcsak Draco. Azonban Hermione többet akart, szépen lassan függeni kezdett a másik jelenlététől. 

Azon a héten ötödszörre találkoztak. A prefektusi fürdő üres volt rajtuk kívül, amiről Hermione gondoskodott egy erőteljes zárbűbájjal. Először mindketten meglepődtek a másik jelenlétén, végül a mardekáros fiú oldotta fel a hangulatot azzal, hogy ruhástól behúzta a vízbe a boszorkát. Órákig beszélgettek, hangjuk és nevetéseik olykor-olykor betöltötték a helyiséget. Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy ki tette meg az első lépést. Ösztönösen jött mindkettejüknek. Az elmúlt évek frusztrációi, haragja, vágyakozása és a magánytól való félelem irányította őket. Hermione halkan felnyögött, amikor megérezte Draco puha ajkait és nyelvét, amely szinte utat tört magának a másik szájában. Nem voltak gyengédek egymáshoz, karmolták, tépték és harapták egymást. Állatias vágyaik erőteljesen birtokba vették őket, ám azt egyikük sem bánta. Szükségük volt a durvaságra, a keménységre, hogy érezzék: még életben voltak. Draco vad tempót diktált, ahogy szinte odaszorította Hermionét a medence csempéjéhez, akinek ajkait megállás nélkül hagyták el a bűnös, kéjes sóhajok, akárhányszor megérezte Draco kemény lökéseit. 

Elakarták veszteni a kontrollt. Mindketten. 

Csak a testük találkozását, Hermione nyögéseit és Draco zihálást lehetett hallani a prefektusi fürdőben, amely szinte zene volt füleiknek. Sorsuk összefonódott végérvényesen, legalábbis Hermione úgy hitte. 

„Was everything not enough?

'Cause one day you'll wake up.

And then you'll say..”

A prefektusi fürdőben történtek után még párszor találkoztak, ám a beszélgetések egyre jobban ritkultak, amit Hermione egyáltalán nem bánt. Egyszerűen újra elakart veszni a férfi karjaiban, s többször átélni azt az érzést, amelyet csak Draco tudott neki megadni. Négyszer adták át magukat a vágyaiknak, a boszorka tudta, mert számolta. Egyre jobban kezdett megfeledkezni a magányról, egészen addig, amíg a mardekáros kerülni nem kezdte őt. Először fel se tűnt Hermionénak, azt hitte elfoglalt a tanulmányaival, de akárhányszor odament hozzá a könyvtárba, a Malfoy fiú mindig felállt, s szó nélkül kiment a helyiségből. 

Az első alkalommal Hermione nem értette, nyelt egyet, aztán leült a megüresedett helyre.

A második alkalommal érezte, ahogy szíve összeszorult, s szemeit csípni kezdték a könnyek. 

A harmadik ilyen esetnél, Hermione órákig zokogott a Fekete-tó melletti fás, eldugott résznél, hogy senki ne lássa. 

Ránézett Malfoyra, kezével intett egyet neki, ám a másik zavartan pillantott el inkább másfele. A boszorka ujjai remegni kezdtek, s egyszeriben másfajta érzés kezdett úrrá lenni rajta. 

Mérgesen futott utána, aztán megragadva a karját szembefordította önmagával. Draco értetlenül meredt a vele szemben álló zilált boszorkára. 

– Mi bajod van, Malfoy? – sziszegte indulatosan Hermione, s lökött egyet a férfin. 

– Neked mi bajod van, Granger? Mitől vagy ilyen ideges? – vágott vissza a másik.

– Napok óta rám sem nézel és folyamatosan kerülsz! – emelte fel a hangját. – Mit tettem, Malfoy? Mi bajod van velem? 

Draco zavartan nézett körbe, magában fellélegzett, hogy rajtuk kívül senki nem volt azon a folyosón.

– Nézd, Granger – kezdte a szőkeség. – Semmi bajom nincs veled, de nem vagyunk egymásnak valók. Mindkettőnket a közösen átélt traumák és a magány vezérelt, azért kötöttünk ki egymás karjaiba. 

– Nem vagyok elég jó neked? – realizálta Hermione, ahogy egy lépést hátrébb tett.

A könnyek keserves utat törtek maguknak, mire Draco gondterhelten sóhajtott fel. Arcát megdörzsölte két kezével, olyan látványt nyújtott, mint aki elvolt fáradva lelkileg is. 

– Mérgezőek vagyunk egymásnak, Hermione – felelte végül. – Csak a negatív dolgok miatt sodródtunk egymáshoz, ez nem egészséges. Tovább kell lépnünk. 

– Ez hazugság – Hermione hangja halkan csengett, könnyei megállíthatatlanul folytak végig kipirosodott arcán. 

– Hermione…

– Fogd be.. FOGD BE, MALFOY! – kiabálta a boszorka, s minden további nélkül otthagyta a fiút. 

Hermione sose gondolta volna, hogy a háború által elszerzett sebeknél lehetne rosszabb, egészen addig, amíg nem találkozott a visszautasítás érzésével. Annál rosszabb nem is volt. 

„Somewhere, I can't escape, I'm running from myself,

Somewhere in between in love and broken, 

I'm in hell..”

Nem tudta volna megfogalmazni, hogy aznap éjjel mi vezette őt a Csillagvizsgáló tornyába, de úgy érezte, oda kellett mennie, ott a helye. Könnyei már rég elapadtak, mézbarna szemei pirosban ragyogtak, akárcsak a saját házának színe. Amióta otthagyta Malfoyt a folyóson, azóta csak árnyéka volt önmagának, pedig annak már egy hete. Azt hitte hamar túlteszi magát a dolgon, ám akármelyik helyiségbe belépett, mindig őt kereste. És meg is találta, ám Draco észre sem vette őt. Remegő kezekkel kapaszkodott meg a lépcső korlátjába, majd egy mély levegőt vett. Elszámolt magában tízig, s megpróbálta lenyugtatni háborgó gondolatait és érzéseit. A Csillagvizsgáló korlátjához lépett, amit már majdnem betemetett a frissen esett hó. Gyors mozdulatokkal seperte le a havat, amely apró szemekben hullott a földre. A mozdulatot végigkísérte, aztán valami megcsillant a szeme sarkában. A fény irányába fordulva pedig elé tárult Edevis tükre, amely a torony legvégében állt, magányosan, akárcsak a boszorka. Nem szabad odamenned, súgta magának, ám a késztetés erősebb volt, s mire feleszmélt lábai önkéntelenül elindultak a mágikus tárgy felé. Tudta, hogy veszélyes, de nem érdekelte. Megállt előtte, szemeit behunyta egy pillanatra, majd egy mély levegővételt követően kinyitotta és belenézett Edevis Tükrébe. 

Hermione egy virágos kertben állt, amelyet különböző sövényszobrok vettek körbe. A madarak vidáman csicseregtek és a pillangók ide-oda szálltak. A boszorkának kellett pár perc, mire ráeszmélt, hogy a Malfoy kúria kertjében áll. A tükör- Hermione egy hófehér, rózsaszínvirágos ruhát visel, haja lágy hullámokban omlik a hátára és boldogan mosolyog fel a mellette állóra, aki nem más, mint Draco Malfoy. Hangos nevetés hagyja el mindkettejük ajkát, ahogy a tükörbéli Draco felkapja és megpörgeti a tükörben lévő Hermionét, aki kacagva veti hátra a fejét majd öleli át a másik nyakát. Hermione szíve összeszorult a látványra, szipogása betöltötte az egész helyiséget, ahogy Edevis tükrét nézte. A tükörbéli Hermione felpillant a nála jóval magasabb férfire, ajkai egy szót formálnak:

„Szeretlek”. 

Hermione hangosan felordított és feldöntötte teljes erőből a tükröt, amely hangos csattanással találkozott a torony padlójával. Megállás nélkül zihált, mágiája szinte sercegett az ujjai végénél, s félő volt, hogy pillanatokon belül kitörik. Frusztráltan túrt bele hullámos fürtjeibe, majd guggolt le a feldöntött tükör elé. Nyugodj meg, nyugodj meg, mantrázta magának, ahogy előre-hátra ringatta magát. Aztán meghallotta az ismerős lépteket. 

– Hermione? – jött mögüle a jól ismert, lágy hang. 

Elengedte a haját, kezével megdörzsölte az arcát, s nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna Dracónak.

– Gondoltam, hogy itt foglak találni – folytatta Draco és lépett egyet. – Szeretnék veled beszélni. 

A boszorka még mindig háttal volt a mardekárosnak, nem akart megfordulni, inkább tovább guggolt a tükör előtt. 

– Nincs miről beszélnünk – A hűvös hang meglepte a fiút. – Világosan a tudtomra adtad, hogy nem akarsz tőlem semmit sem, Malfoy. 

– Én nem gondoltam, hogy ennyit jelentett neked ez a pár alkalom.

– Pár alkalom? – nevetett fel gúnyosan Hermione, ujjaival végigsimított a tükör szélén. – Ha jól emlékszem hatszor feküdtünk le egymással és előtte is folyamatosan találkozgattunk. 

– Már akkor többet képzeltél bele, mint amennyi volt, Granger – rázta meg a fejét Draco. – Ezért kezdtelek el inkább kerülni, nem akartam fájdalmat okozni neked.

– Ez vicces a te szádból, aki évekig azzal töltötte a napjait, hogy sárvérűnek nevezett és folyamatosan megalázott. 

Hermione még mindig nem fordult hátra, miközben a pálcája segítségével felállította az összetört tükröt. Draco felsóhajtott, legbelül tudta, hogy igaza volt a lánynak. 

– Sajnálom, Granger – jött a halk válasz. – Nem vagyunk egymásnak valók, csak a traumák hoztak össze minket. Magányosak voltunk mindketten, vágytunk a társaságra. 

– Éreztél irántam bármit is, Draco? – kérdezte veszélyesen nyugodt hangon Hermione, ahogy az eltört tükördarabokban rápillantott a másikra. 

– Hermione…

– Éreztél, Draco?

Az említett megugrott az élesebb hangvételű kérdéstől, miközben a boszorka óvatosan kiemelt egy darabot a tükörből.

– Valami volt köztünk, de én se tudom, hogy mi, Granger – tárta szét Draco a karját. – Toxikusak vagyunk egymásnak, csak fájdalmat okoznék neked! 

– Valóban, Draco, azt okozol. 

A szőkeség zavartan nézte a neki háttal állót, akit hirtelen különös érzés lengett körbe. Draco nem tudta volna megmondani miért, de kezdte kényelmetlenül érezni magát, és valami más is tapintható volt a levegőben. Félelem járta át a testét, s az nem tetszett neki. Egyik lábáról a másikra állt, nem tudta mit mondhatna még a boszorkának. Sose gondolta volna, hogy egyszer egymás karjaiba kötnek ki a vágyaiknak köszönhetően. Az pedig megrémisztette a fiút. Nem érdemlem meg a boldogságot.

– Jobb ez így mindkettőnknek – kezdte félve ismét a mardekáros. – Olyat érdemelsz, aki nem okozott neked fájdalmat. 

– Van olyan? – nevetett fel keserűen Hermione, s babrálni kezdett a kezében lévő üvegdarabbal, amely azonnal felsértette a bőrét.

– Sajnálom Granger, ez a legrosszabb hiba volt mindkettőnk részéről – felelte halkan Malfoy.

Hermione látta még a tükördarabokban, ahogy Draco megmozdult és közvetlenül mögötte állt meg, ám a következő pillanatot egyikük sem látta előre. Villámgyors mozdulatokkal pördült meg és sújtott le a hegyes tükördarabbal. 

Először fel sem fogták, a boszorka csak zihált és a felemelt kezét figyelte, Draco pedig döbbenten meredt szürke szemeivel Hermionéra, aztán a torkához kapott, s egyszeriben az ujjai között szivárogni kezdett a vérvörös folyadék. Másodpercek múlva a szőkeség a földre esett a többi tükördarab közé. 

„You don't know what you got 'til it's gone, my dear..”

A tenyeréből kiesett véres üvegdarab hangosan repedt szét a padlón. Hermione tudta, nem csak a tükör tört össze, hanem ő is. 

– Miért kellett ennek így végződnie, Draco? – suttogta rekedten, hangja szinte elszállt a levegőben. – Látod, mi történik, ha feldühítesz? 

Nem válaszolt a másik, próbálta önmagát meggyógyítani, de ereje már fogytán volt.

– Most követted el életed legnagyobb hibáját – guggolt elé a boszorka, s lefejtette Draco hideg kezét a nyakáról. – Visszautasítottál…engem. 

Összefonta véres kezeiket, aztán a szívéhez tette őket. Hirtelen már nem volt üres a lelke, olyan volt, mint azelőtt. Ránézett Malfoyra, akinek az arcán végigfolyt egy könnycsepp, Hermione lágyan letörölte, majd közelebb hajolt a fiúhoz. Ajkai szinte már súrolták a másikét.

– Te voltál életem legrosszabb hibája, Draco Malfoy – suttogta Draco ajkaiba. – Én viszont a legjobb hiba voltam a te életedben. 

Draco még utoljára egyetértett vele, aztán hagyta, hogy a sötétség magával ragadja az ő lelkét is. 

„So tell me that you love me again..”

note 1: a szövegek noah cyrus - again című zeneszámából származnak.

note 2: az "A" a nevemben stands for angst, hehe. :P