2018. március 22., csütörtök

You Can Run

YOU CAN RUN
fandom: harry potter
páros: dramione — draco malfoy & hermione granger
műfaj: általános, AU, és apró angst, songficnek nem mondanám de Adam Jones - You Can Run zenéje ihletet meg, s meg is található a sztoriban
besorolás: +16
leírás: Draco Malfoy halálfalóként évek óta próbálja teljesíteni a rá bízott feladatot, míg Hermione Granger évek óta meneküléssel tengeti mindennapjait. Aztán egy éjszaka összefutnak.
figyelmeztetések: durva nyelvezet, enyhe kínzás, ooc!Draco és szerintem ooc!Hermione
egyéb megjegyzések: ebben a sztoriban Voldemort nyer + Draco kissé dark, plusz pls fogadjátok el canonnak, kivételesen, hogy Draco utálja az apját.
ajánlott zenék: 1 2 3 4 5  (egypárat hallgassatok meg, miközben olvassátok, megadja a hangulatot)

jó olvasást! x
Who's that knocking at your door? 
 You've got lots to answer for 
Draco Malfoy szótlanul görnyedt egy hosszú térkép felett, mely Európa különböző országait ábrázolta. Némelyik országnál és városnál egy apró X volt rajzolva, jelezve a szőke exmardekárosnak, hogy azzal már nem kellett foglalkoznia. 
A roxforti csata óta öt, hosszú év telt el, s az idő alatt Dracónak mindössze hat darab helyet sikerült csak megjelölnie a térképen. Legnagyobb bosszúságára a többi ismeretlen maradt számára, hiába küzdött már évek óta azzal, hogy leszámoljon véglegesen a még életben lévő Főnix Rend taggal. Egyszerűen nem tudta megtalálni őt, pedig szinte mindenhol voltak kémeik a Halálfalóknak, ráadásul mióta Voldemort került a hatalomra, senki nem mert ellene szegülni, legfőképpen azért, mert féltek tőle. Draco azt is látta, ahogyan a Sötét Nagyúr megbüntette azokat, akik nem fogadtak neki hűséget. Élénken élt az emlékeiben, ahogyan Ron Weasley az utolsó lélegzetével felé fordult, majd miután egy nagyobb adag vért köpött a padlóra, megkérdezte Malfoyt, hogyan tud a tükörbe nézni azok után? A fiatal Halálfaló nem válaszolt, csak belerúgott a másik férfi oldalába és hagyta elvérezni a padlón egy Sectumsempra átok után. 
Az elmúlt öt év mélységesen megváltoztatta Dracót, ő is észrevette magán a változást, nemcsak az édesanyja, Narcissa, aki elkeseredetten figyelte mi válik a fiából. Kegyetlen lett, pont olyan, mint amilyennek a Sötét Nagyúr akarta. Gondolataiból egy váratlan kopogás rántotta ki, tekintetét azonnal az ajtóra szegezte, ami azonnal kinyílt és az idősebb Malfoy lépett be a dolgozószobába. Halkan csukódott mögötte be a tölgyfaajtó, Draco azonnal tudta, miért jött az apja meglátogatni őt. 
– A Nagyúr kérdi, fiam, hogyan állsz a küldetéssel – Lucius hangja szokatlanul halkan csengett, mintha csak félne a választól. 
– Több időre van szükségem – jött a szűkszavú felelet, az idősebb férfi pedig nyelt egyet. 
– Még mindig? 
Draco hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy elátkozza, s a túlvilágra küldje az apját. Ahogy teltek az évek, egyre inkább nem tudta már elviselni az apját, főleg olyankor, mikor meg akarta neki mondani mit csináljon. Az ifjabb Malfoy pedig nem szerette, ha valaki irányítani akarta őt. 
– Már nem kell sok, hogy megtaláljam őt – válaszolta végül az apjának, majd figyelmét ismételten az előtte heverő lapra irányította.
– Hónapok óta ezt mondod – ingatta meg a fejét Lucius. – A Nagyúr kezd türelmetlen lenni, Draco, tudod mit veszíthetünk.. 
– A Nagyúr – nyomta meg gúnyosan a szőkeség a szót –, bizonyára tud még várni egy keveset. 
S, azzal a mondattal a fiatal Halálfaló lezártnak tekintette az apjával folytatott beszélgetést, aki egy halk sóhajt követően távozott a régi dolgozószobájából. Draco újból belemerült a térkép elemzésébe, de sehogy sem tudta kifürkészni, mi alapján mozog az utolsó, élő, rendbeli tag. Semmi összefüggést nem látott a bejelölt falvak és városok között, ez pedig még inkább felbőszítette. Fel sem tűnt neki, hogy ujjaival görcsösen szorítja a fekete márvány asztalt, egészen addig, amíg a mellette lévő asztali lámpa remegni nem kezdett. A szőkeség mélyen beszívta a levegőt, majd azzal a lendülettel az összes cuccot, ami az asztalon található volt, lesöpörte teljes erőből. A méregdrága, üres whisky-s poharak csörömpölése és a lámpa sercegése, ahogy a padlóval találkoztak, betöltötték a hatalmas szobát és szinte teljesen elnyomták a férfi mérges zihálását. Draco Malfoy leírhatatlan dühöt érzett, a testében áramló sötét mágia ki akart törni. Kontrolláld magad. 
Pár másodpercig mozdulatlanul állt a széttört üvegek között, aztán egy hanyag mozdulattal félresöpörte őket a fekete cipőjével, majd az ablak felé fordult, ahonnan már beszűrődött a hold fénye, jelezve, hogy későre jár az idő. De ez őt nem érdekelte, meg kell találnia a lányt. 
Igen, meg kell találnia és megölni, úgy ahogy azt a többiekkel tette. 
*** 
Pray the Lord your soul to keep, 
You got problems now, my friend 
Hermione Granger nem gondolta volna, hogy az elkövetkezendő éveit állandó meneküléssel fogja tölteni. A Halálfalók jóformán állandóan a nyomába voltak, legfőképpen egy bizonyos tejfölszőke hajú fiatal férfi, aki egykoron az évfolyamtársa volt a Roxfortban, azonban most már csak egy mocskos Halálfaló, semmi más. Nem hitte volna azt se, hogy Draco követni fogja az apja példáját és a sötét oldalhoz áll, ám még is így lett. Örökre beleégett az elméjébe, ahogyan a fiatal férfi száját elhagyta az a kettő, bizonyos szó és Ginny Weasley élettelen teste Hermione lábai elé zuhant. Ott, abban a pillanatban, valami véglegesen elpattant benne. Hit, remény, boldogság. Mindegyik oda lett, mikor sorra kezdtek elhullani a Rend tagok, egyedül ő maradt életben, ami talán a szerencsének vagy a sorsnak volt köszönhető. Ám a fiatal boszorkány átokként fogta fel. Egy olyan átokként, ami arra kényszeríti őt, hogy végig nézze ahogyan a szerettei sorra hunynak el a Halálfalók keze által.
Egy könnycsepp gördült végig Hermione arcán, ahogy kiszakadt az emlékei világából és újból Devonshire erdöjében találta magát, ami meglehetősen félelmetesen festett késő éjjel. A baglyok vadul huhogtak a fák ágain, néhol egy varjú muzsikája is felcsendült a holdfényes éjszakában, Hermionénak pedig fogalma sem volt, hogy hány órára járhatott az idő. Éjfélre tippelt, így egy mély levegővételt követően tovább folytatta az útját, mielőtt még a nyomára bukkannának a Halálfalók. Semmi hangulata nem volt ahhoz, hogy ismételten helyszínt váltson, ám muszáj volt neki, ha nem szerette volna holtan végezni. 
Ahogy egyre mélyebbre haladt az erdőben a rossz érzés kezdett rajta eluralkodni, amit nem tudott hova tenni, hiszen rajta kívül senki nem ólálkodna ilyenkor egy elhagyatott, angliai erdőben, ami elég messzire esett a várostól és falvaktól. Hermione hirtelen megállt, majd óvatosan körbenézett, lábai alatt ropogtak a falevelek és ágak, melyek kettétörtek a ránehezedett súlynak köszönhetően. Fejét jobbra fordította, amit abban a pillanatban meg is bánt, ugyanis éles fájdalom hasított az arcába. Kezét automatikusan a karcolásra helyezte, s kelletlenül állapította meg, hogy a kiállt faág olyan mélyen felsértette a bőrét, hogy kiserkent a vére. 
– Remek – mormogta maga elé a lány, majd hanyagul a nadrágjába törölte a véres kezét. 
Csak remélni tudta, még azelőtt kijut az erdőből, hogy a farkasok megérzik a vér szagát. Hatalmas bajba kerülne, ráadásul hangulata meg energiája sem volt ahhoz, hogy farkasokkal foglalkozzon, netán harcoljon. Voltak annál nagyobb gondjai is. Mélyen felsóhajtott, aztán lefordult a jobb oldali irányba, nem tulajdonítva több jelentőséget a vérző sebének és a farkasoknak, percek múlva pedig végre kiért egy ösvényhez. A megkönnyebbültség érzése töltötte el a fiatal boszorkát, ugyanis nem kellett már sokat mennie, hogy elérje azt a helyet, ahol biztonságosan tudott majd hoppanálni. 
Aztán váratlanul megtörtént. Teljesen felkészületlenül érte. Ha nem lett volna kitűnő hallása, akkor talán meg sem hallotta volna, de Hermione remek hallással rendelkezett, ráadásul csendes volt az erdő, még a legkisebb neszt is hallani lehetett. Egy halk pukkanás volt, jelezve, hogy valaki éppen hoppanált. Apró, csendes káromkodás hagyta el az exgriffendéles száját, s átkozta magát azért, hogy nem korábban ment el a devonshire-i erdőből. Gallyak recsegése hallatszott, közvetlenül mögüle és szépen, lassan tudatosult benne, hogy már késő. Itt a vége. Ajka megremegett, keze görcsösen szorult a varázspálcája köré, a recsegő hang pedig egyre jobban felerősödött, aztán váratlanul elhalkult.
Megállt. Meg sem kellett fordulnia, hogy rájöjjön, ki állt mögötte. Szinte érezte a sötét mágia vibrálását a levegőben, a rossz energia teljesen körül ölelte őt és az erdőt is. Hermione lassú mozdulattal fordult szembe Malfoyjal, pálcáját olyan erősen szorította a lány, hogy ujjpercei teljesen elfehéredtek. A férfi arcára diadalittas és egyben félelmetes mosoly ült ki, melytől a boszorkának erős hányingere támadt, s úgy érezte forog körülötte a világ. Szíve hevesen verődött neki a mellkasának, a pánik pedig kezdett lassan, de biztosan eluralkodni rajta. Hermione minden előzmény nélkül hátat fordított és rohanni kezdett. 
You can run, You can run, 
I don't mind 
Draco hangosan felnevetett a lány gyávaságán. Szánalmas
– Elfuthatsz, Granger, de úgy is el foglak kapni – kiabálta a távolba a szőkeség, majd azon nyomban a boszorka után eredt. 
Kegyetlenül üldözte őt, a nyomában volt, mint egy árnyék, amely hamarosan elnyeli a gazdáját. Mögötte volt, mint a biztos halál, ami eljött érte. Magával akarta rántani, egyre mélyebbre és mélyebbre, hogy ne tudjon megszökni. Dracót a sötét energia vette hatalmába, s érezte, mintha valami természetfeletti dolog megszállná. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy elkapja a sárvérűt és a mocskos földre ránthassa, ahova mindig is való volt. Meg fogja mutatni, hova tartozik a lány, nem fog kegyelmezni. A nyomába volt, már nem kellett sok neki, hogy elérje a célját. 
Hermione füle zengett a ropogó hangoktól, amelyet az aljnövényzet adott ki a lábai alatt. Arcát egyre jobban kezdték a karcolások beborítani, s makulátlan bőre már vörös mintázatokban tündöklött, ám ez cseppet sem érdekelte. Szemei előtt a menekülés szó lebegett. Nem halhatok meg, nem halhatok meg. Így nem! A fiatal boszorkány hangosan felkiáltott, ahogy egy csonka gyökér elkapta a lábát és hasra vágódott. A nedves falevelek és föld szagától a lánynak újból forogni kezdett a gyomra, s félő volt, hogy viszont fogja látni a vacsoráját. Kezeivel nehézkesen feltápászkodott, a sáros földet pedig lerázta magáról. A homlokán lévő sebből legördült vér egy hosszú, egyenes csíkkal borította be a jobb arcfelét, amihez még egy kevés sár is keveredett. Tüdeje majd’ kiszakadt a helyéről, ám nem állhatott meg. Tovább kellett futnia. Újból elindult, miközben átkokat szórt a háta mögé, hogy lassítsa a fiatal Halálfalót, azonban egyik sem találta el a szőkeséget. Ellenben Hermionét hirtelen eltalálta egy kábító átok, így ismételten a talajjal nézhetett szembe. 
Felnyögve gördült át a hátára, miközben az egyik kezével a fejét szorongatta, ami egyre jobban hasogatott. Mikor pedig hallotta, hogy valaki közvetlen közel megállt előtte, óvatosan felpillantott, barna szemei azonban döbbenten kerekedtek ki a látványtól. 
 You saw things that shook your core, 
 Things you've never seen before 
Draco Malfoy tornyosult föléje teljes valójában, sápadt arcbőrét szintén vörös karcolások ékesítették, nyilván ő is belefutott pár kiálló ágba. Erőteljesen zihált, mellkasa fel-alá járt, szürke szemei majdhogynem vérben forogtak. A fiatal boszorka akaratlanul megborzongott. Olyan volt az egész helyzet, mint egy lidérces álom, ahol az exmardekáros volt a vadállat, Hermione pedig a préda, s csak idők kérdése volt, mikor fogja a bestia felfalni az áldozatát. Az exgriffendéles szótlanul feküdt a földön, várta, hogy Malfoy végre ráküldje a halálos átkot, azonban nem történt semmi sem. Némán meredtek egymásra perceken keresztül, míg végül Draco megelégelte a dolgot, s közelebb lépve teljes erőből belemarkolt a lány hullámos fürtjeibe, majd a hajánál fogva talpra rántotta. Hermione torkából fájdalmas kiáltás szaladt fel.
– Tényleg azt hitted, hogy hagylak megszökni? Pont, mikor már a karmaim között vagy? – sziszegte gúnyosan a lány arcába a szőkeség, mire Hermione erős késztetést érzett arra, hogy arcon vágja a fiút.
– Ha ennyire meg akarsz ölni, akkor tedd meg! Tedd meg, Malfoy, ne habozz! – zihálta az exgriffendéles, kezeivel provokálóan lökött egyet. 
Draco mélyen beszívta a levegőt. 
– Először szórakozzunk inkább – suttogta, hangja a szokásosnál is veszélyesebben csengett. 
Azzal a mondattal ismételten a földre lökte a lányt, mielőtt az bármit is mondhatott volna, pálcáját másodperceken belül előkapta és Hermionéra szegezte, aki felemelt fejjel nézett vele farkasszemet. Mintha csak gúnyolni akarna, gondolta magában Malfoy, keze pedig hirtelen megremegett. Hermione észrevette és ajkaira gúnyos vigyor ült ki. 
– Na, mi van? Nem mered rám szórni az átkot? – A lány próbált magabiztosnak tűnni, de a hangja megremegett, csakúgy mint ő. 
– Crucio! 
Egyszerű szó volt, mégis hatalmas jelentőséggel bírt. És felbecsülhetetlen fájdalommal. 
Hermione nem is emlékezett rá, mekkora fájdalommal és kínnal járt a cruciatus átok, úgy érezte lassan szétszakad a teste, feje pedig kezdett egyre erősebben zsongani, s félő volt, hogy valami elfog pattanni az agyában. Egész testében érezte a hosszú késszúrásokat, amelyek mélyebbre és mélyebbre hatoltak, könnyei teljesen eláztatták már az arcát. Fogalma sem volt, hány percig lehetett az átok hatása alatt, de annyit tudott, hogy egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán hirtelen már nem érzett semmit. Meghaltam volna? 
A világ teljesen elmosódott előtte, ahogy kinyitotta barna szemeit, s csak homályosan tudta kivenni, hogy valaki leguggolt mellé. Malfoy. Hermione fájdalmasan felnyögött, testét átjárta a cruciatus átok utóhatása. 
– Látod, sárvérű – kezdte a szőkeség –, pont ott vagy, ahová tartozol.. A mocsokba. 
Hermione arcon köpte Dracót. 
– Dögölj meg, Malfoy – vágott vissza a lány, kezével óvatosan és feltűnésmentesen megragadta a pálcáját. 
– Meghatóak a jókívánságaid, Granger, de itt ma csak egy valaki fog meghalni, és az te leszel – sóhajtott fel drámain a fiatal Halálfaló, miután letörölte Hermione nyálát az arcáról, majd szürke íriszeivel az égre pillantott, amit csillagok borítottak be. 
– Én ebben nem lennék olyan biztos – döntötte oldalra a fejét a lány, majd felemelte a pálcáját. – Stupor! 
Dracót váratlanul érte a kábító átok, ami telibe találta őt, annak köszönhetően pedig hátra repült pár métert, így az exgriffendélesnek volt ideje arra, hogy felkeljen a földről. Pár lépést tett csak meg, amikor érezte, hogy bal karját elkapta a Sectumsempra átok, a mély vágás pedig azonnal vérezni kezdett. A francba! Felszisszenve szorította a sebre tenyerét, amin másodperceken belül átfolyt a mélyvöröses nedv és végig csordogált a kezén, majd végül a sáros talajon végezte. Hermione torkát egy elkeseredett kiáltás hagyta el, másik karját felemelte, majd Malfoyra szegezte pálcáját, aki időközben pár méterre állt csak az egykori évfolyamtársától egy kaján vigyorral az arcán. 
 Truth gonna come out, someday 
 It's gonna wipe that smile right off your face 
Mindkettőjük kezében ott volt a pálca és egymásra szegezve tartották, miközben lassú, óvatos léptekkel körbementek. Támadó állásban voltak, lábaik alatt keservesen ropogtak a gallyak és a falevelek. Hermione remegett az egész testében, csakúgy, mint Malfoy. 
– Engedd le a karodat, Granger. Mindketten tudjuk, hogy te nem vagy gyilkos – törte meg a csendet a férfi, fejét enyhén megingatta. 
– Fogadjunk? – vonta fel a szemöldökét az exgriffendéles. – Avada Kedavra! 
A gyilkos átok teljesen felkészületlenül suhant el Draco feje mellett és csapódott bele az egyik fába, ami azon nyomban megadta magát és eldőlt. A fiatal férfi arcán egy pillanatra döbbenet suhant át, aztán szélesen elvigyorodott, szemeiben elismerés és büszkeség csillant meg. Hermione nyelt egyet. 
– Capitulatus!
– Protego! 
Megálltak. Percekig némán nézték egymást, egyikük sem mert megmozdulni. Az erdőben egyedül a szaggatott levegővételüket lehetett hallani, amit a baglyok huhogása szakított néha félbe. Malfoy összeszűkítette szürke szemeit, Hermione pedig pislogás nélkül nézett ellenfelére. Követték egymás apró mozdulatait a tekintetükkel, a feszültség szinte tapintható, elviselhetetlen volt és teljesen körülvette őket. Míg a fiatal boszorka elégtételt akart venni a másikon, addig Dracót a bosszúvágy vezérelte. Vibrált a levegőben a sötét és világos energia, már-már taszította őket. 
Aztán hirtelen megtörtént, minden előzmény nélkül. Apró, könnyed mozdulat volt, majdhogynem légies. Egy kar fellendült a magasba és elhangzott az a bizonyos átok. 
– Avada Kedavra! 
A gyilkos átok pedig célt talált. 
 But you can run 
 You can run. 

4 megjegyzés:

  1. Sziaaaaaa! Nah itt vagyok.
    Nem tudtam mit várjak a novellától, de nem ezt vártam xD ezt a véget..! Olyan, mint mikor a sorozatokban két rész között egy hetet kell várni és úgy fejezik be az előzőt, hogy szentségel az ember...
    Én most itt hangosan nem tettem meg :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Üdv itt, örülök, hogy itt vagy. ^^
      Igen, erre a novellámra nagyon sokan "panaszkodtak", hogy így mertem befejezni, de szándékosan terveztem így. :D (hátha egy nap folytatni fogom...)

      Örülök neki, hogy azért tetszett! ^^

      Puszi,
      Lina

      Törlés
  2. Oh, a francba, ezt a ficit évezredekkel ezelőtt olvastam, és totál elfelejtettem, hogy te írtad!
    Nem is értem, miért nem kommenteltem, pedig oda meg vissza voltam érte. Lehet, hogy úgy kivoltam a végétől amúgy, hogy azért nem írtam. :D Mindenesetre nagyon tetszett, és imádtam a befejezést is, mert morbid módon bukom az ilyenre. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh, most nézem én is, hogy már két éve írtam meg ezt a kis novellát? :D Ejjha, repül szinte az idő, amikor az embernek nincs szabadideje, hehe.
      Örülök neki, hogy ennyire szeretted, nagyon jól esik olvasni, hogy tetszik az, amit csinálok. ♥

      Hát igen.. a vége elég sok emberből felháborodást váltott ki. :D Gonosz módon direkt ilyenre írtam.

      Puszi,
      Lina

      Törlés

© Agata | WS
x x x x x x x.